Tartalom:

 

Bevezető

 Tanulmányok

Tanulmányok külföldi szaklapokból

Szakmai előadások

Szakirodalom feldolgozások

 

 


Bevezető

 

 

 

Kedves Olvasónk!

 

 

A debreceni Lelkisegély Telefonszolgálat negyvenedik születésnapjához érkeztünk. 1970 óta működünk folyamatosan, éjjel-nappal, hétközben és ünnepnapokon egyaránt.

A belső periodikánkkal, az Infóval is szeretnénk a jubileumhoz csatlakozni. 12 éve kezdtük el ügyelőinknek, kollégáinknak rendszeresen aktuális cikkekkel, tanulmányokkal megjelenni, s ebben az évben már a 130. számhoz érünk. Ezalatt a 12 év alatt változott a terjedelem, a megjelenés sűrűsége, de alapvetően a szakmai munkánkat akartuk ezzel a munkával is szolgálni.

 

Most egy válogatás számot szerkesztettünk az elmúlt 12 év terméséből. Arra próbáltunk összpontosítani, hogy leginkább a saját „szellemi termékeink” jelenjenek meg ismét, illetve olyan írások, amelyeket továbbra is nagyon hasznosnak tartunk a telefonos munka szempontjából. Nem volt könnyű válogatni, ennek a terjedelemnek a duplája sem lett volna elég, ha minden ilyen szöveget átmentünk ebbe a jubileumi kiadványba. Nehéz volt, szelektálni, lehet, hogy szubjektív elemek is vannak a döntésben, végül mi is került a közel 170 oldalra.

 

Szeretettel nyújtjuk át ezt a tanulmánycsokrot, reméljük hasznosan forgatja minden olvasó!

 

 

 

            Rénes László szerkesztő

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

Tanulmányok

 

 

 

A LELKIVÁLSÁG-MEGELŐZÉS HELYZETE DEBRECENBEN

                Új megoldási javaslat              

                                                                       (részletek)

 

Megyénkben, illetve Debrecenben a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a devianciák közül az öngyilkossági események jóval meghaladják az országos átlagot. Ezek mögött számos viselkedési zavar, lelki és testi megbetegedés áll, így a szorongásos, depressziós neurotikus rendellenességek, a krónikus alkoholizmus és az interperszonális kapcsolati zavarok számos formája rengeteg embert sodor válságba.

 

Statisztikai adatok

 

Hajdú-Bihar megyében az utóbbi években évenként 160-180 ember, Debrecenben pedig 60-65 ember hajtott végre öngyilkosságot. Havonként ez 10-13, illetve 4-5. Megyénkben évenként kb. 1200-an, városunkban pedig kb. 450-500-an kísérelnek meg öngyilkosságot. Ez havonta 65-70, illetve 25-30.

Megyénk az országos ranglistán az első öt között van. A mi térségünkben a legrosszabb statisztikájú első három nyugati megye bármelyikénél is kb. 140-el többen halnak meg és kb. 1000-el többen kísérelnek meg öngyilkosságot évente.

Mind a depresszió, mind a krónikus alkoholizmus vonatkozásában is az országos átlagnál erősebb mértékben vagyunk érintve. Az alkoholizmussal összefüggésbe hozható megbetegedések, valamint a neurotikus rendellenességekben szenvedők megjelenési aránya családi orvosaink praxisában 40-60%-ot tesz ki. Néhány évvel ezelőtti felmérésem szerint Debrecenben kb. 25-28 ezer lehet az alkoholisták száma. Mindkét betegségcsoport jelentős mértékben leköti családi orvosainkat. Hiányoznak a korai megelőzést szolgáló tanácsadó, konfliktust kezelő és a korai prevenciót szolgáló szervezetek.

Az addiktológiai, közelebbről az alkoholbetegek igen nagy száma a krónikus alkoholizmust a devianciák között az első helyre teszi. Ez a gazdasági életben, az egészségben rendkívüli károkat okoz, a haláloki statisztikában előkelő helyet foglal el.

A megelőző és a gyógyító tevékenység világszerte, így hazánkban is leválóban van a pszichiátriai ellátásról. Hazánk számos nagyvárosában, a fővárosban is, már önálló addiktológiai gondozók működnek, több helyen lelki krízisellátást is végeznek. Debrecenben is megértek a feltételek egy önálló addiktológiai és krízisellátó járóbeteg-centrum megteremtésére. A Városi Pszichiátriai Gondozó Intézetben az addiktológiai feladatra már vannak státuszok és adott a most már minisztériumi támogatással működő 30 éves Lelkisegély Telefonszolgálat is.

Megpróbáltunk tenni az öngyilkosságot megkíséreltekért is. 1994-1996 között gondozó intézetünk felkutató-látogató munkacsoportot hozott létre, amely 650 személlyel vette fel a kapcsolatot. 25%-uk 24 év alatti, valamint nőtlen és hajadon volt. A felmérteknél tettük indokai között az első helyeket az alkoholizálás, az önérzeti sérelem, a félelem és a magány foglalták el. Túlnyomó többségüknek nem volt kitől tanácsot kérni. Az intenzív osztályos ellátás után is csupán 20%-uk került szakemberhez, több mint kétharmaduk pedig otthonukban a munkacsoport tagjain kívül senkitől sem kapott érdeklődést.

Az 1970 óta működő Lelkisegély Telefonszolgálatunk adatai szerint a hívók legtöbb problémáit a magány, a partnerkapcsolatok fejlődésének elakadása vagy megszakadása és a családi élet megromlása adják.

A középkorú nők hívásainak zömét a családi élet problémái, a férfiakét pedig az alkoholizálás adják. Az évi 5-6 ezer hívás igazolja a Szolgálat helyét és jelentőségét a mentálhigiénében. Dr. Kopp Mária felméréséből az derült ki, hogy a térségünkben élőknek az ellenséges attitűdjei erősebbek, agressziókezelésük rosszabb, megküzdési mechanizmusuk gyengébb. Iskolázottságuk, szociális és gazdasági helyzetük is sokkal rosszabb a többi régióénál.

A fentiek alapján arra kell gondolnunk, hogy a lelki krízisbe kerülőknél hiányzik az egyszerű, közvetlen és a mindig elérhető lehetőség a feszültségük oldására, a destruktív folyamatok személyes találkozással történő befolyásolására. Nem gondoljuk, hogy ez a fekvőbeteg osztályok ügyeletes orvosainak vagy az Országos Mentőszolgálat személyzetének lenne a feladata, és nem is biztos, hogy ilyenekre lehetőségük lenne.

Az ellátás hiányai jelentős költségeket okoznak. Az intenzív osztályokon egy-egy öngyilkosságot megkísérelt személy napi költsége átlagban kb. 15 ezer forintot jelent (1997-es adat). Havonta csak Debrecenben ez több százezer forintot jelent.

A lakosság számára az állandóan rendelkezésre álló lelki segítségnyújtást biztosítani kellene. Ennek elmaradása (mert még nincs meg az erre irányuló motiváltság, vagy pedig hiányzik egy nonstop fogadó központ) tartalékolja az önpusztító érzéseket és ezek vezethetnek öngyilkossági cselekményekhez.

Még egy fontos tényt meg kell említenünk. A nemzetközi adatok szerint az öngyilkosságot megkísérelteknek kb. 20%-a egy éven belül, 35-40%-uk pedig 10 éven belül újabb kísérletet követ el. Ugyanezen időszakban a halállal járó esetek előfordulása 1 illetve 10%. Rendkívül fontos célkitűzés lenne legalább a második öngyilkossági kísérletek számainak a lejjebb szorítása.

Nos, városunkban az ellátásban hiányzik egy láncszem: egy speciális szakmai és szervezeti feltételek szerint működő krízisintervenciós központ, amely mindenki által és mindenkor elérhető helyen, számos ellátási kapcsolatot kiépítve állna a lelki válságba kerülők szolgálatára. Ezt a központot Suicidium Prevention Centernek (SPC) nevezik a világon és az öngyilkossági gondolatokat és szándékokat kívánja megelőzni.

 

Felépítése és működése

 

A Központ vállalja Debrecen és az itt tartózkodók, vagy az akár megyei illetékességűek pszichiátriai, addiktológiai és krízisintervenciós ellátását is. Lelkisegély Telefonszolgálatunk jelenleg pl. Hajdú-Bihar megyén kívül Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből is hívható.

 

A Központ alapvető feladatai a következők lennének:

 

1.) Addiktológiai szakrendelés és az addiktológiai betegek gondozása;

2.) A Lelkisegély Telefonszolgálat működtetése;

3.) Az állandóan működő krízisintervenció;

4.) Az öngyilkosságot megkíséreltek utógondozása;

 

ad 1.)

A szakrendelés a krízisintervencióban is szerepet vállalna. Ezért a következő szakemberekre lenne szükség: egy 30 órás és egy 15 órás addiktológus pszichiáterre, egy pszichológusra, egy vezető asszisztensre, három gondozónőre és egy szociális munkásra. Terápiás feladatai: az alkoholbetegek felkutatása, gondozásba vétele, gyógyítása, új terápiás módszerként lakóhelytől függetlenül akupunktúrás kezelések nyújtása.

 

ad 2.)

A Lelkisegély Telefonszolgálat feladatai a következők:

a/ Nappali szolgálat - munkanapokon 06-18 óra között. Az Eü.M. finanszírozása által már megoldódott.

b/ Éjszakai és hétvégi, valamint ünnepnapi ügyeleti szolgálat: egy főre Eü.M. finanszírozással megoldott.

Az ajánlott és a kívánatos a kettős ügyelet lenne. A második személynek a nem telefonos beavatkozásokat (is) kellene végeznie. Első lépésben a második ügyelő hétvégi ügyeletének finanszírozását kellene biztosítanunk, 6 vagy 12 órás váltásban, hogy szükség esetén a személyes fogadás is megvalósulhasson.

c/ Szakmai,  képzési, adminisztratív és egyéb feladatok:

               - utánpótlásképzés,

               - továbbképzés,

               - mentálhigiénés oktatás - bekapcsolódás egyetemi és főiskolai hallgatói képzésbe,

               - szupervízió biztosítása,

               - krízisellátásra jelentkezők fogadása, irányítása,

               - gazdasági ténykedés (pályázat, pénzügyek),

               - kapcsolattartás,

               - szervezés, irányítás,

               - terápiás csoportképzés, összeállítás;

 

Ad 3.)

Legfontosabb a következők biztosítása:

- állandó elérhetőség,

- probléma- és krízisorientáltság,

- SOS lelki-érzelmi válságkezelés,

- mentálhigiénés tevékenység,

- öngyilkosság-prevenció, de legalább a 2. és a további öngyilkossági kísérlet megakadályozása,

- premedikális, premedicinális intervenció,

- prehospitális prevenció.

 

A krízisintervenció két síkja, szintje:

 

1. Alapszint

Bevont és kiképzett laikus segítők által - laikus prevenciós intervenció (LPI):

 

Két csoportjuk lenne:

a) a SPC-ben főállásban dolgozók és segítők,

b) a felkutató-gondozó munkacsoport.

 

Mindkettő feladata:

- a korai kapcsolatba kerülés,

- meghallgatás,

- problémavázlat-készítés,

- védőháló feltérképezés,

- eligazítás,

- tanácsadás,

- konzultációkérés,

- esetátadás,

- szükség szerinti kapcsolattartás.

 

Személyzete:

- a LSTSZ 2. ügyelője (hétvégeken és ünnepnapokon),

- a LSTSZ főmunkatársa,

- az addiktológiai szakrendelés szociális munkása,

- gyakorlatra beosztott orvostan-, pszichológus és szociális munkás hallgatók,

- a SPC gondozónői.

 

Ad 4.)

A felkutató gondozó munkacsoport működtetésének indokai:

a) a krízist okozó események nagy része interperszonális;

b) az események (konfliktusok és frusztrációi) kezelése vagy elviselhetősége sokak számára bizonyos idő után nem lehetséges.

c) a megoldási, válaszlehetőségek közül - egyebek ismeretének híján - egyetlenre kerül sor, s ez az öngyilkossági magatartás, amely mikrokulturálisan ismert, ajánlott és elfogadott;

d) az öngyilkossági kísérlet nem lehet az egyén vagy szűk környezetének belső ügye. Bekerülve cselekménye miatt az egészségügy ellátó rendszerébe, ráhagyatkozó módon joga van a teljes ellátáshoz, azaz nemcsak az intenzív belgyógyászatihoz, hanem a pszichés kezeléshez is. Ez utóbbi pedig extramurálisan, járóbeteg formában kell hogy megvalósuljon. A stigmaképzés elkerülése, a költségkímélés céljából nem célszerű ezzel a populációval (ha egyébként nem szükséges) pszichiátriai ágyakat lekötni;

e) az öngyilkossági kísérletek explicitté tevése és kezelése az egész társadalom, a társadalom mentálhigiénéje megőrzésének, megvédésének ügye, mert egyúttal az érintettet védi az ismételt kísérlettől, környezetének tagjait az első kísérlettől, mint beszűkült megoldási válaszlehetőségtől. Ez pedig a kríziskezelés és a személyiség saját lehetőségének gazdagítása révén, a személy időbeni elérése esetén érhető el és kell is elérni;

f) a kísérletezők igen nagy része - kulturálisan érthetően - szégyenében vagy anélkül is elzárkózó, eltitkoló, rejtőzködő viselkedést választ, mert a társadalom eddig más lehetőségeket nem kínált fel!

 

Az egyén ezáltal anullálja, racionalizálja, elfojtja a történteket (szégyenét csökkentően), vagy kivetíti (projiciálja) vagy önmaga csökkentértékűségét növeli. Az egyén is, a család is magára marad, zárt rendszerben az esemény letokoltan is jelen marad, nyugalmában is fenyegető, mintegy alvó vulkán.

 

E folyamatba lép be a SPC látogató-gondozó munkacsoportja vagy szerényebb feltételek esetén gondozónői:

               a) diszkréten,

               b) képzetten,

               c) választási lehetőségeket ajánlva és felkínálva,

               d) törvényesen.

 

Feladata:

közvetlen:

               - a krízisállapot súlyosságának becslése,

               - helyszínen krízisintervenció, ventilláltatás, tanácsadás;

                  cél: az érzelmi dekompenzált állapot kontrollálása.

közvetett:

               - behívás,

               - külső segítségforrások kidolgozása,

               - szaksegítség iránti motiváció kialakítása.

 

2. Felső (szakellátási) szint

Pszichiáterek és pszichológusok által nyújtva; feladataik:

a) Személyiség feltárás:

- exploráció,

- pszichológiai tesztek, tünetbecslő kérdőívek és skálák felvétele,

- klinikai státus rögzítése,

- a mögöttes pszichopatológia felderítése.

b) A viselkedésváltoztatáshoz szükséges motivációk kialakítása.

c) Problémaorientált krízisintervenció.

d) Pszichoterápia (egyéni és csoportos).

e) A megfelelő szakellátásba bevonás:

- addiktológia,

- pszichiátria.

 

A problémás és öngyilkosságot megkísérelt személyeknek a SPC-be való bejutása:

- a 24 órás Lelkisegély Telefonszolgálaton keresztül,

- az öngyilkosságot megkíséreltek felkutató-gondozói látogatása útján,

- fekvőbeteg (intenzív, pszichiátriai, stb.) osztályoktól.

 

A SPC-be irányított és megérkező személyt mindig fogadja egy, szükség esetén két kiképzett segítő az alábbiak közül:

               a) a főmunkatárs (40 óra/hét),

               b) vezető pszichiáter (15 óra/hét),

               c) vezető pszichológus (30 óra/hét),

               d) szociális munkás (40 óra/hét),

               e) gondozónők (40 óra/hét),

               f) kiképzett laikus.

 

A krízisközpont speciális feladatot is vállalhat: csak szombaton, illetve vasárnap és ünnepnapokon elláthatná az egész város pszichiátriai szakorvosi ügyeleti szolgálatát abból a célból, hogy a kóros viselkedésű egyéneket (nem drog és nem alkohol) a rendőrség által bevonva, prehospitálisan szűrje és a velejáró veszélyeket időben befolyásolja.

 

A SPC felügyelete, vezetője

 

A létrehozandó új központ munkáját (is) a SPC vezető főorvosa felügyeli, koordinálja és részt vállal a pszichiátriai, az addiktológiai és az orvosi krízisintervenciós feladatokból is. Közvetlen segítői: az addiktológus pszichiáter, a SPC főmunkatársa, gondozónők, a pszichológus, és a szociális munkás.

 

Az öngyilkosság-megelőző részleg kapcsolathálózata

 

A pszichiátriai gondozó intézetek részlegei közötti

               - gyermek részleg,

               - felnőtt részleg,

               - Országos Mentőszolgálat,

               - belklinikák,

               - rendőrség,

               - pszichiátriai osztályok,

               - egyházak majdan kiépítendő lelki krízis szolgálatai.

Összes civil és humán szolgáltató szervezetek:

               - Családsegítő Szolgálat,

               - Gyermekjóléti Intézmény,

               - Szociális Iroda,

               - Drogambulancia stb.

               - Média,

               - Zöld Ág Mozgó Krízisszolgálat.

 

 

Debrecen, 2000. június 23.                                                                      Dr. Kálmánchey Albert

 

 

 

((((((((((((((((((((((((((

 

 

 

A Lelkisegély Telefonszolgálatok, mint szervezetek

 

 

I.  A Lelkisegély Telefonszolgálatok munkájának bemutatása

 

 

A debreceni Lelkisegély Telefonszolgálat 1970-ben alakult, Magyarországon és az akkori “szocialista blokkban” is az első ilyen jellegű szolgáltatás volt.

A Lelkisegély Telefonszolgálat a kezdetek óta éjjel-nappal, díjmentesen hívható, s ez fontos követelménye a nemzetközi normáknak, mivel az elérhetőség fontos szakmai szempont is.

A Szolgálatot évente kb. 18-20 ezren hívják. Ezeknek a hívásoknak általában az egynegyede igényel konkrét segítői munkát, amit 3 szakmai “profilként” határozunk meg:     

               - szuicid prevenció,

                              - krízisintervenció,

                                - mentálhigiénés támogatás.

 

Ebben a munkában nagy felelősség hárul az ügyelőkre, hiszen legtöbbször csak egy alkalommal beszélnek a Hívóval, ekkor kell és lehet adekvát segítséget nyújtani. A szakmai felkészültség mellett az ügyelő leginkább “önmagát” használja a munkája során.

 

 A szakmai felkészültség alappillérei többek között:

n   a beszélgetés-vezetés biztonsága,

n   a szakmai tapasztalatok alkalmazása,

n   a hivatásetika ismerete, elfogadása, érvényesítése,

n   a kompetencia határok betartása.

 

Az ügyelő személyes felkészültségének is sok attribútuma van:

n   az önismeret, az “énhatárok” ismerete, az élettapasztalatok helyes értelmezése,

n   az önkontroll,

n   a hitelesség,

n   az empátiás reakciók és készségek elmélyítése,

n   flexibilitás,

n   a testi-lelki-szellemi teherbírás.

 

Nem mindegy tehát, hogy egy Lelkisegély Telefonszolgálatnál ezeket az ismereteket, készségeket hogyan kezelik, milyen formában van lehetőségük az ügyelőknek fejlődniük, eddigi tudásukat, tapasztalataikat elmélyíteniük. Nagy a felelőssége a szakmai vezetésnek abban, hogy a hatékony munkavégzés mellett ezekkel a kérdésekkel is rendszeresen foglalkozhassanak.

 

Az ügyelők önként jelentkeznek erre a karitatív munkára. Általában laikusokról van szó, akiknél nem feltétel, hogy humán szakterületen dolgozzanak, vagy a pszichológiai ismeret. Tulajdonképpen úgy kell a felkészítésüket megszervezni, hogy feltételezzük, minden - a munkához szükséges - szakmai ismerettel a kiképzésen találkoznak először.

Szakemberek választják ki az általuk megfelelőknek vélt jelentkezőket, akik ezután egy 100 órás intenzív kiképzésen vesznek részt. Fokozatosan megismerkednek a telefonos munkával, a régebbi ügyelőkollégákkal, sok-sok szakmai kérdéssel és a sajátos "csoport-szellemmel", amit mint szerveződést stábnak hívnak.

 

Természetesen a munka is speciális, hiszen itt sajátosan az interperszonális interakció, a verbális- és a metakommunikáció csak a vokális csatornán jön létre. Ezek a munkaterület sajátosságai, emellett éppoly fontos, hogy az ügyelőbázis szakmai fejlesztése, regenerálása, “karbantartása” állandó feladat, s ennek a megvalósítása nem könnyű. Tulajdonképpen a stábban együtt végzett munkához is kell felkészültség, tapasztalat, és azoknak a szakmai ismereteknek és személyes adottságoknak a felhasználására is szükség van, amelyeket a Hívókkal végzett munkában is alapvetőknek tartunk.

 

 

II. A Lelkisegély Telefonszolgálatok hazai kialakulása, fejlődése

 

 

1. Miért "mozgalom"?

 

15-20 éve szívesen használták a mozgalom meghatározást, amit aztán az utóbbi 10 évben már kevésbé hangoztatnak. Ennek lehetnek ideológiai okai, de szerintem ennél mélyebb magyarázata is van.

Mi is a mozgalom? Valamilyen alulról jövő kezdeményezés, ami meghatározott értékrendszert képvisel és "propagál", általában egy "jó ügy" érdekében fejti ki hatását, ami aztán tömegessé válhat, vagy legalábbis jellemző rá, hogy "terjed". Pontosabb meghatározást nem tudok adni, s azt hiszem, ez a szó amúgy is mást jelent nálunk, mint Európa nyugati térfelén. A mozgalom mindenesetre magán hordozza a "civil jegyeket". Ezért lehetséges az, hogy a nyugati országokban még mindig nevezik így a telefonos munkát.

Hogy megtudjuk, hazánkban hogyan is állunk ezzel, ahhoz az elejétől (a kályhától) kell elindulnunk.

 

2. Hazai kialakulás

 

A debreceni példát a 70-es évek elején rögtön követte több város is, és sorra alakultak meg a Lelkisegély Telefonszolgálatok. Debrecenben dr. Szabó Pál, a Városi Ideggondozó Intézet vezetője alakította ki a szolgáltatást. 1970-ben nyugati mintára indult el a munka, viszont alapjában véve volt egy nagy különbség: az ügyelők nem önkéntesek voltak, hanem az intézet dolgozói, tehát orvosok és szakképzett asszisztensek. A később megalakuló Szolgálatok vezetői közül azonban többen úgy látták, hogy alapvető kérdésben tér el a debreceni kezdeményezés a nyugati mozgalomtól, hiszen Debrecenben egészségügyi dolgozóknak munkaköri kötelességgé vált a telefont felvenni, még külföldön önkéntes laikusok teszik ugyanezt. Egy-egy városban aztán valóban önkéntes laikusok csoportosulása lett a telefonszolgálat, amit hangsúlyoznunk kell, hogy szakemberek (főként pszichiáterek) vezettek, míg máshol, a debreceninél "lazább" módon, önkéntességre alapozva, de továbbra is főként a háttérintézmény egészségügyi dolgozói látták el a munkát. Debrecenben később, dr. Szabó Pál halála után, 1976-tól Patakfalviné Dr. Csokai Róza vezetése alatt az utóbb említett modellhez kezdett el hasonlítani a stáb. Később, 1982-ben Dr. Kálmánchey Albert - miután szolgálatvezető lett - megkezdte az önkéntes laikusok kiképzését, akik 1983-tól kezdték el az éjszakai és hétvégi szolgálatot. A munkanapok nappali ügyeletét továbbra is az intézet dolgozói látták el, s majd csak pár évvel később kezdte el a nappali munkát két nyugdíjas részmunkaidős ellátni. Debrecen "mentségére" lehet hozni, hogy kezdetektől éjjel-nappali szolgáltatást adott, s a nappali ügyeletekre nehezebb önálló státuszokat beállítani, önkéntesekkel ellátni hazánkban pedig még ma is lehetetlen. Azok, akik rögtön önkéntesekkel kezdték el munkát, általában nem 24 órás szolgáltatást vállaltak, hanem csak az éjszakai 12 órára üzemeltették a szolgáltatásukat. Munkaidőn kívülre eső időben végzendő feladatra természetesen könnyebb önkénteseket találni. Azonban Debrecentől nem lehet elvenni azt az "érdemét", hogy itthon valóban egy mozgalmat indított be ez a kezdeményezés.

 

Ezekben az időkben egy-egy új intézmény létesítéséről, egyáltalán valamilyen változásról leginkább a pártbizottságok döntöttek. Ilyen kérdésekben a szakembereknek csak az a lehetőség jutott, hogy vagy a szakminisztériumnál vagy a helyi tanácsoknál és pártbizottságoknál megpróbáltak (mai szóval) lobbizni. Alulról jövő kezdeményezésekről nemigen lehetett szó. Nehéz volt "betörni" valami újjal, ami a lakosság ellátását szolgálja, s nem élvez prioritást társadalmi vagy politikai szinten. Ilyen közegben tehát nem kis "teljesítmény" kiharcolni egy új szolgáltatást, ami ráadásul a korszellemtől távol áll, mert kiesik minden bürokratikus kontroll alól. Az első telefonos szolgálat után a másodiknak már könnyebb küzdeni a lehetőségért, a harmadiknak és a következőknek, még könnyebb. A már működő szolgálatok büszkék a progresszivitásukra, s szívesen adják át tapasztalataikat a leendő szolgálatok leendő vezetőinek. Azok pedig helyben szerveznek "felfelé" és "lefelé". "Fentről" kijárják a lehetőséget, "alulról" pedig szervezik a leendő stábot. Ez a szervezkedés bizonyára a mozgalmi jelleget is erősítette. De talán az is ezt az attitűdöt emeli ki, hogy ennél a szolgálatnál mindenki magának alakítja ki a szervezetét, a belső hierarchiát, senki nem szól bele szakmai kérdésekbe, nyugodtan lehet több modellt is megvizsgálni, szelektálni, építgetni stb. Milyen szakmai munkát végző intézménynél volt ez lehetséges a 70-es években? Még a civilnek számító sportegyesületek sem úgy tagozódhattak, fejlődhettek, egyáltalán működhettek, ahogy a szakmai vezetésük és a tagság jónak látta, hanem mindig a "magasabb érdekeket" kellett (ki)szolgálniuk. Ma már nem tudjuk, hogyan sikerült lyukat ütni az államgépezet oldalába, abban az időkben, mikor még az irodalmi színpadok és néptánccsoportok is meg voltak politikailag "szűrve", s a pszichológiával foglalkozás semmilyen téren nem volt támogatott. Az én véleményem az, hogy ez csak egy módon lehetséges, mégpedig egyfajta "kettős kötődésnek" köszönhető, ami majd az életben maradáshoz is szükséges lesz. Ennek a kettős kötődésnek, vagy kettős elkötelezettségnek a meglétét már a szerveződésnél említettem, lényege pedig: egyrészt "felfelé" valamilyen ernyőszervezet mögött meghúzódva, az ottani vezetők felelősségvállalása mellett dolgozni (ha tetszik, dependens viszonyban lenni), míg "lefelé" egy olyan stábot építeni, ami az önszerveződést, az önkéntességet és a szakmai függetlenséget, magyarul az autonomitást hangsúlyozza. Nem meglepő, hogy a lakosság és azon belül a szolgáltatást igénybevevők ez utóbbit érezhették ki a telefonos "hangnemből", s nem iatrogén elemeket. Ha nem így lett volna, akkor a célját nem tudta volna elérni ez a fajta feladatvállalás.

 

3. Kettős "struktúra"

 

A 70-es és 80-as években a szervezeteken belül nem okozott gondot ez a kettős elkötelezettség. Ezekben az időkben nem is annyira egyedi az ilyen függés. Más tevékenységek esetén is (főként szabadidős és kulturális szerveződésekre gondolok itt elsősorban) volt tapasztalható az, hogy a tevékenységüket viszonylag függetlenül folytathatták, ám formálisan valamilyen állami vagy társadalmi háttérintézményhez kellett csatlakozniuk (pl. KISZ, szakszervezet stb.).

Jelen esetünkben a háttérintézmény, mai szóhasználattal az ernyőszervezet (financiális megközelítésben pedig a fenntartó) a Lelkisegély Telefonszolgálatoknál leginkább egészségügyi intézmény. A fenntartó szakmai kérdésekbe nem szól bele, bizonyos jogokkal kétségtelenül rendelkezhetne, de fontos hangsúlyozni, hogy a szolgálatvezetőkkel szembeni lojalitás az, ami a legtöbb városban megmentette a stábokat a külső beavatkozásoktól. A szolgálatvezető szakmai elismertsége vagy jó kapcsolatrendszere tehát nemcsak a megalakuláshoz volt elengedhetetlenül fontos, hanem a független szakmai munkavégzéshez is.

A fenntartóval való jó kapcsolat függvénye az anyagi helyzet és a munkakörülmények minősége. Természetesen a stabil, kielégítő finanszírozás is a szolgálatvezető érdeme, hiszen ő "járja ki" a fenntartónál vagy a magasabb posztokon. Ebből adódik, hogy csak az a stáb tud ezekben az időkben fejlődni, ahol ehhez minden anyagi és dologi forrást ilyen formán képes a szolgálatvezető előteremteni, kiharcolni. Ettől kicsit olyanná válik a kép, hogy egy általában paternalista felsőbb vezetés alatt működő stábnak maga a szolgálatvezetője is egy paternalista szituációban, funkcióban van.

 

1989-től az egyesülési törvény szentesítette a civil mozgalmakat. Beindul a pályázati rendszer, s egy-két éven belül már sokszor követelmény a pályázatoknál, hogy csak független civil szervezet kérheti a támogatást. Főként ezért a telefonszolgálatok sorra jegyeztetik be magukat a bíróságokon.

A kettős struktúra eddig is létezett, volt ugyanis egy "burokban" független stáb, ami bármilyen hierarchiát kialakíthatott magának, de a fenntartó és a városi felsőbb szervek nem e szerint a hierarchia, hanem az egészségügyi intézményen belüli hierarchia szerint tartotta számon a szolgálatot. 1989-ig explicit ez a hierarchia volt, s a belső struktúra kifelé nem jelent meg. 1989 után viszont ez megfordult, s a civil szervezeti hierarchiával kellett megjelenni a külvilág előtt, s a fenntartó intézményben betöltött státuszt nem "illett" összehozni a szolgálaton belül betöltött szereppel. Természetesen azért beszélhetünk kettős struktúráról, mert a magasabb vezetés és a fenntartó felé továbbra is működött a "kijárós" rendszer.

Érzésem szerint ez addig marad így, amíg a Lelkisegély Telefonszolgálatok finanszírozása nem áll meg saját lábon. Amíg valamilyen normatívával vagy akár bázisfinanszírozással nem rendelkezhet, önálló költségvetést nem készíthet, addig továbbra is csak szakmailag marad független.

 

4. Professzionalizálódás

 

A hazai Lelkisegély Telefonszolgálatok eddigi működését korszakokra is lehetne bontani. Előzőleg már tárgyaltuk a megalakulások korszakát, a működés, "életben maradás" korszakát is. Kétségtelen, hogy a 90-es éveket már a professzionalizálódás korszakának nevezhetjük.

Ebben nagy szerepe van a telefonszolgálatokat országos szövetségbe tömörítő Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének (LESZ). A Szövetség 1986-ban alakult, eleinte a szakma és a szakmaiság elterjesztését tűzte ki célul, így a programjában az IFOTES alapelvei domináltak. A 90-es évek elején egy szakmai kamara arculata körvonalazódik. Aztán az "élet" úgy hozza, hogy az egyre nagyobb szakmai szerepvállalás mellett a financiális kérdésekből is ki kell vennie a részét. A MATÁV részvénytársaságként nem hajlandó továbbra is "számolatlanul", ingyen (el)tartani a lelkisegély telefonszolgálatok bejövő hívásait. Ezért egyezséget ajánl: minden Szolgálat zöld számot kap, a bejövő hívások díját kiszámlázza, azonban ezután a szövetségen keresztül támogatást nyújt a telefonszámlák finanszírozására. A LESZ 1998-tól kezdve tehát egy anyagi juttatás elosztójává is vált. 1999-től az Egészségügyi Minisztérium - a több mint 10 éves kitartó lobbyzás eredményeként - vállalja a telefonszolgálatok személyi jellegű kifizetéseinek a támogatását, finanszírozását. A LESZ-nek a feladata olyan modell kialakítása, ami szakmailag és a finanszírozás szempontjából is vállalható. A LESZ a szakmai modellt szakmai kritériumokhoz kötötte. Ezeknek a kritériumoknak fontos szerepe van abban, hogy a professzionalizálódás ne csak egy-két szolgálat munkájában legyen érezhető, hanem felzárkóztasson olyanokat is, akik eddig kevésbé voltak hatékonyak.

 

Nem súrlódásmentes ez az időszak. A szolgálatvezetők örülnek a támogatásnak, de a kritériumokkal már kevésbé értenek egyet. Féltik a függetlenségüket, de attól is tartanak, hogy a stábjuk nem kellő szinten fog megfelelni ezeknek a normáknak. A LESZ ennek a pénznek is az elosztója lett, így van elég hatalma ahhoz, hogy megkövetelje a szakmai kritériumok betartását. Azzal eddig mindenki egyetértett, hogy a LESZ koordinálja a szakmai követelményeket, elvárásokat. Azt azonban többen is nehezményezik, hogy ehhez van csatolva a központi finanszírozás, így a LESZ valóban hatalommal rendelkezik.

A LESZ érzésem szerint ezzel a hatalommal nem visszaélni akar, hanem a szakmai fejlődést akarja gyorsítani azzal, hogy a pénzekhez hozzájutást feltételekhez köti. Egyfajta normatívaként is fel lehet fogni ilyen formában a támogatást, s az mindenképpen jobb, ha egy szakmai szövetség "osztogat", mint egy - a munkához nem értő - külső finanszírozó. Azok a Szolgálatok, akik eddig is magas szakmai szinten dolgoztak, nem féltek a követelményektől és attól sem, hogy ezentúl a LESZ jutalmazó-büntető funkciót fog azzal betölteni, hogy a teljesítményeket is figyelembe veszi a pénz elosztásánál.

 

Nem könnyű a szakmailag egyre nagyobb nyomásnak megfelelni azoknak, akik eddig nem nagy hangsúlyt fektettek bizonyos kérdésekre. Nagy elmaradásokat tapasztalhattunk néhány Szolgálatnál. A stábnak sok esetben nagyon hiányos Alapszabálya (alapító okirata) és Szervezeti és Működési Szabályzata van. Nem tudják, mi kerüljön az egyikbe, s mi a másikba. Sokszor alapszabályban a "lábtörlő kötelező használatá"-hoz hasonló szabályok jelennek meg, arról viszont nem rendelkeznek, hogy pl. ki lehet tagja a stábnak. Belső iratkezelési vagy selejtezési szabályzatról nagyon kevesen hallottak, pedig a hívásokról készült jegyzőkönyvek titkosak, kezelésük, selejtezésük e miatt nem elhanyagolható. Előfordul, hogy még iktatókönyvet, postakönyvet sem használnak, a tagdíjak befizetéséről és felhasználásáról semmilyen írásos forma nem árulkodik. A vezetőségi ülésekről, a közgyűlésről is akad, ahol elfelejtenek jegyzőkönyvet készíteni. Szokás, hogy az ügyelőknek nincs munkaköri utasításuk, az SZMSZ pótolja ezt, mivel egyes pontjai valóban az ügyelők feladatairól szólnak.

 

A telefonos forgalomról is nagyon változó a regisztráció. A jól működő Szolgálatoknál nagyon széleskörű feldolgozásnak vetik alá a forgalmi adatokat, ezekből minden évben sokrétű elemzéseket készítenek. Máshol viszont a legelemibb adatokat sem rögzítik, vagy ha regisztrálják is az ügyelők a hívások adatait, akkor ezt nem összesítik, vagy naponta összesítik, de havonta és évente már nem, vagy havonta összesítik, de éves kimutatást már nem készítenek. Mindezt "nyűgnek" érzik, adminisztrációs többletmunkának, nem látják, ha nem mérik fel a munkájuk paramétereit, akkor elemezni, értékelni sem tudják helyzetüket, eredményeiket.

Ebben a helyzetben teremt rendet a szövetség a szakmai kritériumokkal, egyúttal a professzionalizálódás lehetőségét is megteremti azoknál, akiknél még ez nem történt meg.

A LESZ országosan egységes számítógépes feldolgozást vezetett be, ami így arra is használható, hogy országos adatokat elemezhessünk.

 

Mindezek mellett fenntartó nélkül ma sem létezhet Lelkisegély Telefonszolgálat. A személyi jellegű kiadások a minisztériumi támogatásból valamelyest tovább függetlenítette a Szolgálatokat a fenntartójuktól, ám a dologi kiadások, fenntartási költségek továbbra is a háttérintézményüktől függő. A LESZ-nek pl. az egységes adatfeldolgozásban hátráltató, hogy a helyi adottságok nem mindenütt olyanok, hogy a stábot számítógéppel lássa el a fenntartó.

Szeretnénk azonban abban bízni, hogy hamarosan eljön a lelkisegély telefonszolgálatok életében az a negyedik korszak, ami a teljes függetlenséget és a minőségbiztosítást hozza magával.

 

 

5. Szervezeteken belül ellátandó feladatok

 

A szervezet működése szempontjából a legfontosabb az, hogy a szervezet vezetői, dolgozói, és önkéntesei között kölcsönösen tisztázottak legyenek a struktúrával és döntéshozatallal kapcsolatos kérdések. Mindenki legyen tisztában a szervezeti struktúrában elfoglalt helyével és az ezzel járó döntési hatáskörrel.

 

A civil szervezetek hosszú távon hatékony működésének egyik alapvető akadálya, hogy a belső kommunikáció, az elszámoltatás (felelősség), a munkaszervezés, és a munkavégzéssel kapcsolatos más kérdések alapvetően szabályozatlanul, ill. íratlan szabályok alapján történnek.

 

A szakirodalom szerint a következő rendszerek kiépítése teheti hatékonyabbá a szervezetet:

·      A szervezet tevékenységével, szolgáltatásával kapcsolatos feladatok és információk rendszere, dokumentációk.

·      Az adminisztrációs rendszer (rendezett irodai tevékenység).

·      A pénzügyi rendszer (rendezett pénzügyi elszámolások).

·      Az információs-kommunikációs rendszer (szervezeten belül és a kifelé irányuló információk rendszere).

·      Az adományszervezési rendszer.

·      A személyzeti rendszer (munkaköri leírások, jogok és kötelezettségek, felvételi és elbocsátási rendszerek).

·      Az értékelési és felelősségi rendszer.[1]

 

A minőségbiztosítás fontos eredménye a munka minőségének dokumentálása, írásbeli, áttekinthető visszajelzések szerzése a munkafolyamatok eredményességéről a szereplők által, ami mind a támogató felé, mind a munkatársak felé bizalomnövelő jelzésértékű.[2]

A minőségbiztosítás feltétele, hogy a szolgáltatás ellátásáról kellő adatok legyenek, s ezeket megfelelő módon értékelni lehessen. Értékelésre csak akkor vállalkozhatunk, ha ennek minden feltétele adott, köztük működőképes adminisztrációs háttérmunkával is rendelkezünk.

 

 

III. A szervezetekben jellemző csoport- és vezetői attitűdök

 

 

1. Milyen csoport a stáb?

 

A Lelkisegély Telefonszolgálatok ügyelői stábba tömörülve dolgoznak. A stábfoglalkozások adják a terepet - mint az már az előbbiekből is kiderült - a szakmai munkának, a személyes- és szakmai fejlődésnek és a közösségi életnek.  Ebben a közegben kell a munkára felkészülni, a nehézségeket megbeszélni és feltöltődni is olykor pozitív energiákkal, élményekkel. Nem elhanyagolható tehát, hogy milyen közösségben történik mindez.

A szakirodalom többféle felosztásban tárgyalja a csoportokat. Most én a legismertebb típusokkal próbálom a telefonos ügyelők stábját összevetni. Ezek pedig: az informális csoport, formális csoport és referencia csoport.

 

Informális csoport

Az informális csoportokra jellemző, hogy egyéni szükségletek, vonzalmak alakítják ki, közös értékeken alapul, tagsága önkéntes. Ebből a legtöbb állítás igaz a stábra is, mivel önkéntesekről van szó, s későbbiekben kiderül, mennyire fontos a közös értékrendszer, csak abban van eltérés, hogy a telefonos munkára szerződött önkéntes ügyelők elsősorban nem az egyéni szükségleteiket kell hogy kielégítsék, hanem komoly lelki és szellemi megterheléssel járó segítői munkára vállalkoztak. Az informális csoporttípus tudjuk, nem mindig alkalmas formális célokat maguk elé tűző csoportok működtetésére.

 

Formális csoport

A formális csoportokat előírások szabályozzák, van hierarchiája, pontos munkamegosztásban végzik feladatukat, és természetesen formális célkitűzéseik megvalósításáért hívták életre a csoportot. A telefonos stáb munkáját szigorú szakmai előírások szabályozzák, hierarchiában és jól körülírható munkamegosztásban végzik a feladatukat, de a formális csoportokra nem jellemző az önkéntesség.

 

Referencia csoport

A referencia csoport az a csoport, amellyel azonosul az egyén személyisége, értékeivel és normáival egyező elveket vall, lényegében a csoport formálja az egyén attitűdjeit, személyiségére kihat. A Lelkisegély Telefonszolgálatok stábjai leginkább ehhez a meghatározáshoz állnak a legközelebb. Erre a munkára csak azok jelentkeznek, akiknek az értékrendszerében a segítés, az altruizmus jelen van, s a stábban tovább fejlődve ezek az attitűdök csoportnormaként testesülnek meg. A csoport, vagyis a stáb hatására az egyénekből ügyelőkké, lelki gondozókká válnak, akik egy speciális szakterület ismerői és értői, adekvát munkavégzői. Ha a csoport a személyiségre nem tudna ilyen erőt kifejteni, akkor ezeken a változásokon nem mennének keresztül a tagok.

 

2. Csoportnormák 

 

A csoportnormák tájékoztatják a tagokat arról, hogyan kell viselkedniük. A normák lehetőséget kínálnak, hogy kifejezzük értékeinket, attitűdjeinket, összevessük a normákkal a reflexiónkat arról, mit és hogyan kellene tennünk az életben. A fontos normák rendszerint különböző szabályokban, eljárásokban, vagy a csoport íratlan törvényeiben jutnak kifejezésre. Ezeket a csoport tagjainak kölcsönösen el kell fogadniuk és természetesen követniük kell. A normák a csoport egészére vonatkoznak. A kölcsönös elvárás elve szerint, aki a csoportban akar maradni, annak a csoportnormákat be kell tartania.

A telefonos stábok életét úgyis mondhatnánk, hogy behálózzák a normák. Norma a nemzetközi szervezet (IFOTES) alapelvei, a segítői munka egyéb szakmai szabályai, eljárásai, etikai kódexe, a "Rogersi-iskola" kliensközpontú felfogása és beszélgetésvezetési technikája. Ezeken kívül még ott vannak a stáb speciális szabályai, helyi normái, de a szupervíziós csoportfoglalkozásnak is megvannak a sajátos szabályai.

Minél erősebb, korlátozóbb a norma, annál erősebb ellenőrzésre van szükség. A szoros ellenőrzést viszont a tagok nehezményezhetik, ellenállást válthat ki, mert az egyéni szabadságot érezhetik veszélyben.

A telefonos munka nagy felelősséggel jár. A telefon végén az ügyelő egyedül van, egyedül kommunikál a Hívóval. Az ügyelő azonban munkája során soha sem önmagát képviseli, hanem a stábját, a stáb normáit, a segítői etika által kinyilvánított értékeket és normákat. Az az ügyelő, aki ezt nem fogadja el, annak már a kiképzés alatt meggyűlik a baja a szabályokkal, amik nem engedik meg az egyénieskedéseket, meggondolatlan lépéseket, hirtelen ötleteket. A Hívó bízik bennünk, ezért telefonál, ezt a bizalmat nem lehet eljátszani azzal, hogy inadekvát módon kezeljük problémáját. A telefonos normák többsége ebből a felelősségből adódik. Ezeket a normákat nem kérdőjelezi meg senki. Akkor léphet fel a vezetés és a tagság (egyes csoportjai) között nézeteltérés, ha olyan szabályokba ütköznek az "ellenszegülők", amelyek legtöbbször a számonkérést, az ellenőrzést erősítik.  Ezek a szabályok általában az egyes stábok  Szervezeti és Működési Szabályzataiban találhatók, s vagy explicit módon ki is nyilvánítják azt a céljukat, hogy a vezetők ezen szabályok által felruházva ellenőriznék az ügyelők munkáját, de néha burkoltan, szakmai követelményként "csempészik" be a stáb életébe az ellenőrzést. Úgy gondolom, hogy kontrollra minden munkavégzőnek szüksége van, e kontrollnak egy kevésbé kedveltebb formájára, az ellenőrzésre éppúgy, mint a telefonos munkában igen fontos csoportfoglalkozások “kontrolljára”.  Nem mindegy azonban, hogy ez a kontroll mennyire illik a stáb szellemiségéhez, ill. milyen formában van megfogalmazva és kivitelezve. A telefonos stábok értékrendszerében a lojalitás, a bizalom, a megbízhatóság és az elkötelezettség fontos szerepet kapnak. A legtöbb stáb (remélhetőleg) demokratikus berendezkedésű, ami szintén lehet csoportjukban alapérték. Nem bír el tehát egy ilyen szellemű csoport olyan szabályokat, amelyek olyan mértékben ellenőrzik a tagokat, hogy azt korlátozónak vagy alapvetően bizalmatlanságnak érezzék. A szervezet merev szabályaikkal egyben azokat az értékeket is megkérdőjeleznék, amikben hisznek, s nehéz lenne megválaszolni, hogyan lehet beszélni bizalomról, lojalitásról, elkötelezettségről, ha ezek csoporton belül is kérdésessé válnak. Tudomásul kell venni, hogy mit diktál az értékrendszerünk, s ahhoz mérten lehet a normáinkat és a normakövetést ellenőrző szabályainkat felállítani. A vezetőknek bízniuk kell abban, hogy az ügyelők elkötelezettségét, munkamorálját elsősorban a csoportfoglalkozásokon nyújtott megnyilvánulásaikból tudják lemérni. E mellett az ügyelők napi tevékenységéről a jegyzőkönyvek is tanúskodnak.

Tudomásom szerint a hazai Lelkisegély Telefonszolgálatok történetében van egy olyan kérdés, szakmai vita, ami mindig olyan formában merült fel, hogy ehhez a témához érdemes megemlíteni. Ez pedig nem más, mint a magnófelvételek készítése. A kezdetekben minden telefonszolgálat felvette az összes hívását magnóra. Később aztán egyes szolgálatok elhagyták a magnózást, illetve több olyan szolgálat is alakult időközben, amelyek kezdetektől magnó nélkül végezték a munkát. Ők ebből a vitából kihagyhatóak. A vita azon van, hogy legyen magnófelvétel vagy ne legyen. A magnófelvétel mellett voksolók kizárólag szakmai kérdésnek tartják a felvétel készítését. Nézetük szerint itt szakmai kontrollról van szó, elsősorban az esetmegbeszélések munkájához adnak a felvételek anyagot. Ezekben a stábokban az esetmegbeszélés a magnón elhangzott beszélgetések feldolgozásából áll. A másik oldal főként a Hívó személyiségi jogaira hivatkozik, s valahol mindig ott van burkoltan egy másik érv is. Ez pedig leegyszerűsítve az, hogy nem örülnek az ilyen típusú ellenőrzésnek. Itt gondolom azt, hogy a bizalmatlanságot érzik ki a stábtagok ebből a szabályból, márpedig a bizalom kérdését az alapértékek közé soroltuk.

Nem tudom eldönteni, kikkel értek egyet. A szakmai érveket el tudom fogadni, viszont azt mindenképpen hibának tartom, ha a vezetés a szakmai érdekek mögé bújva, elsősorban az ellenőrzés eszközeként használja a felvételezést. Talán igazából olyan szolgálatoknál pattanhatott ki ez a vita, ahol a stáb ezt érezte ki a magnó használatából, és nem azt, hogy a hatékonyabb munkavégzésüket szolgálná a felvételek visszahallgatása. Azzal viszont nem tudok egyetérteni, hogy a felvételeket visszahallgató ajánlja meg a magnón elhangzott beszélgetést az esetmegbeszélésre. Ennél talán nagyobb bizalommal lehetnénk munkatársunk iránt, s rábízhatnánk a döntést, mikor és melyik beszélgetését akarja megosztani a stábbal.

Ne felejtsük el, a kontroll célja a visszacsatolás, mert egy tanulási folyamat eleme. Ha rosszul használjuk, akkor ezt a célját veszti el.

 

3. Szervezeti kultúra

 

Ahogyan az egyén személyisége meghatározza, hogy miként reagál környezetének ingereire, ugyanúgy a szervezeti kultúra is meghatározza, hogy a szervezet miként válaszol a kihívásokra. A szervezeti kultúra a tagok által osztott alapvető alapfeltevések és értékek rendszere, ami alapján meghatározzák önmagukat és a környezetüket. A szervezeti kultúra "láthatóvá" válhat, és rituálékban, szimbólumokban, tárgyakban jelenhet meg. A szimbólumok olyan speciális elemek, amik csak abban közösségben kapnak jelentést. A rituálék az egyes kulturális értékeket erősíthetik meg.

A szervezeti kultúra közös kultúra, ami csak közös tanulási folyamat eredményeként alakulhat ki. Az egyének a szervezeti szocializáció során sajátítják el a szervezeti kultúrát.

Minden szervezetnek egyedi, csak rá jellemző kultúrája van. A kultúra explicit módon ritkán jelenik meg. Külső szemlélőnek elsődlegesen a rituálék, a szertartások vagy a speciális szóhasználat érzékelhető. Legtöbbször zsargon nyelv is kialakul, amely már valóban csak a csoporthoz tartozóknak érthető teljes mértékben.

A szervezeti kultúra azonban korlátja minden olyannak, ami ellentétben áll vele.

A Lelkisegély Telefonszolgálatok speciális munkát végeznek. Amikor önkéntesnek jelentkezik valaki, nagyon keveset tud erről a munkáról, és a szerveződésről, szervezetről sincs különösebb elképzelése. A kiképzés során ismerkedik a szakmai munkával, a szolgálat normáival, szervezeti kultúrájával. Az első időkben még minden új, így nehezen tudná az új ismereteit hozzánk hasonlóan szelektálni. Már a gyakorlati képzés során több olyan elemmel is találkoznak, amik a stábfoglalkozások kultúrájára is jellemzők. Az első rituálé az ünnepélyes eskütétel. A hospitálás, majd az érdemi munka során és a stábfoglalkozásokon pedig apránként minden más elemmel, - ami a szervezeti kultúrát jellemzi - megismerkednek. Leginkább onnan lehet észrevenni az új stábtagok beilleszkedését, hogy a szaknyelv mellet már a zsargont is biztosan használják. A zsargonba sok minden bekerül, olykor egy rendszeresen telefonáló Hívó szófordulata, vagy pl. stábfoglalkozáson elhangzó humorosabb megnyilvánulás is lehet alkotóeleme.

A közös nyelvről mégis inkább az a nyelv jut eszembe, amit a többi Lelkisegély Telefonszolgálattal közösen használunk. Az egyik Lelkisegély Telefonszolgálatok Országos Konferenciáján egy frissen kiképzett ügyelőkolléga csodálkozott rá arra, hogy az ország 25-30 különböző pontjáról jelenlevő 250-300 ember ugyanazt a nyelvet beszéli, amiből már ő is sokat megértett. Meglepő volt számára az, hogy egymástól messzire élő embereket egyetlen közös szál (a telefonos munka) össze tud ilyen módon is kötni. Attól még relevánsabb volt számára ez a felismerés, hogy önmaga is részese ennek a nagycsapatnak.

 

4. Motiváció

 

"A komplex feladatok ellátása magas motivációs szinttel és megelégedéssel jár együtt azoknál, akikre a magasabb rendű szükségletek a jellemzőek" (Hackman-Lawler, 1971).

Véleményünk szerint magasabb rendű szükséglet az is, hogy az ember humánus, emberszerető elhivatottságból önkéntes, karitatív munkát vállal. Másrészt maga a telefonos segítői munka és a velejáró folyamatos önképzés, szakmai fejlődés eléggé komplex feladatnak ígérkezik. Olyannyira, hogy mindig akadnak jelentkezők, akik a kiképzés során meg is rettennek ettől a feladattól, s abbahagyják a tanfolyamot.

A motivációt a csoport oldaláról is meg lehet közelíteni, hiszen motiválhatja a tagokat maga a csoporthoz tartozás is. Amennyiben a csoporthoz tartozásnak a motiváló hatása szembetűnő a telefonos stáboknál, akkor ezt egyrészt a komoly etikai értékeket tartalmazó csoportnormáknak, ill. másrészt annak tudható be, hogy maga a munka nagy felelősséggel jár, nagy kihívás megfelelni ennek. Nem kerülhetjük meg azt a gyakran a sajtóban ábrázolt, kissé sematikus és e miatt torzított képet sem, ami úgy mutatja be ezt a munkát, ahol az öngyilkosságra készülő Hívó élete az ügyelő kezében van. Egy ilyen kollektíva úgy tűnhet, hősként cselekszik munkája során (legalábbis hasonlóan "hősök", mint a tűzoltók, mentők stb. Csoda, hogy szappanopera még nem készült erről a munkáról!).

A motiváció nagyon fontos egy olyan munkánál, ami az önkéntességen alapul. Éppen ezért a telefonos ügyelők motivációját vizsgáljuk még meg Herzberg ún. kéttényezős elmélete szerint is (Herzberg, 1968). Ez alapján két tényező létezik, a higiénés és a motivációs tényezők. A kettőt rendszerint összekeverik, összefüggésbe hozzák egymással, pedig a higiénés tényezők minősége nem befolyásolják a motivációt. Higiénés tényezőnek számítanak pl. a fizetés és a munkafeltételek, míg motivációt jelenthet a nagyobb teljesítmény elérése, a felelősségvállalás lehetősége vagy a fejlődés reménye. Herzberg elmélete megerősíti az előzőeket, s még inkább kiemeli, hogy az igazi motivációt a telefonos stábban a felelősségteljes és nem könnyű ügyelői munka és a csoportban végzett munka adja, ami utóbbitól pedig a fejlődést várhatjuk. A higiénés tényezőkről karitatív munkánál szinte nem is lehet szó, s ez nemcsak azt jelenti, hogy jövedelemről nem beszélhetünk, hanem azt is, hogy a legtöbb telefonszolgálatnál - finoman fogalmazva - nagyon szerények a munkafeltételek.

 

5. Eredményesség és csoporthatékonyság

 

A csoportnak fontos értékelnie az eredményeit és a csoporthatékonyságát.

 

Eredményesség

 

A legfontosabbnak tekinthető eredmények:

·      hatékonyság,

·      biztonság,

·      megelégedettség,

·      vonzerő, megtartóképesség,

·      tanulás, növekedés, fejlődés.

 

A hatékonyság az a mutató, ami alapján el tudjuk dönteni, milyen sikerrel éri el céljait a csoport. A biztonság igénye arról szól, hogy a csoporttagok kiszámítható elvárásokat, interakciókat és kapcsolatokat várnak a stábon belül. A megelégedettség összetevői: mennyire optimálisak a csoporton belüli interakciós lehetőségek, mennyire elégedettek a vezetőikkel, milyen módon működik a munkával kapcsolatos visszajelzés, milyenek a kapcsolatok a stábon belül és mennyire elégedettek a stábfoglalkozások hangulatával és hatékonyságával. A megtartóképesség tulajdonképpen a csoportkohéziónak a mértékegysége, bár a fluktuáció ezen kívül még sok tényezőtől függ. Nagyon fontosnak érzem a tanulás kérdését, hiszen mindenki szeretne fejlődni. Csoporton belül erre sokkal nagyobb lehetősége kínálkozik az egyénnek. Ameddig ez valóban megvalósul, a csoport terepet szolgáltat a fejlődéshez, az újabb tudás és képességek elsajátítására, addig ez a csoport fontos eredményeket érhet el. Az ügyelők kiképzése során nem véletlenül hangoztatjuk, hogy nem ez a 100 órás tanfolyam elvégzése a cél, hanem az, hogy hatékonyan lássuk el feladatunkat, mindazonáltal egy olyan stábban dolgozni, ami a tanuláshoz és a fejlődéshez ideális lehetőséget szolgáltat.

 

Csoporthatékonyság

 

A csoporthatékonyság ismérve, hogy milyen mértékben képes alkalmazkodni a csoport az új feltételekhez. Minden csoportban, így a telefonos stábokban is kikerülhetetlenek az újabb és újabb feladatok, változások, nehézségek, problémák, konfliktusok és egyéb előre nem látható események, amelyek döntéseket kényszerítenek ki a vezetésből és a tagságból. Egy közösség életében nagyon kevés olyan időszak van, amikor "idilli állapotként" nincs ilyen döntési kényszer. Az új feltételekhez alkalmazkodni többnyire úgy lehet, ha a jelenlegi, megszokott működésen valamelyest változtatunk. A változtatás azonban legtöbbször nem könnyű, vagy azért, mert a tagságtól plusz energiát követel ez a változás, vagy azért, mert nehezebb körülményekkel vagy feltételekkel kell számolni, de már csak amiatt is lehet ellenállás, hogy a megszokotthoz mindig jobban ragaszkodunk, mint az ismeretlen, kiszámíthatatlan újhoz. A stábon belül ezért leginkább ilyen kérdések körül szoktak kialakulni nézeteltérések. A csoportnak vannak érzelmi jellemzői, s gyakran alakul ki feszültség valami miatt, de segítenek is egymásnak a csoporttagok abban, hogy konszenzus alakulhasson ki. Az információkat a stábfoglalkozásokon visszacsatolják egymásnak a tagok. A csoporton belül megfigyelhető az is, hogy az interakciók során hol jutalmazzák, hol büntetik egymást a csoporttagok. Az egészséges kommunikáció alapfeltétele az egymás meghallgatására, megértésére való törekvés. Abban a csoportban, ahol ez jól működik, ott kényes kérdések megvitatása sem szorongással, feszültséggel tölti el a csoporttagokat, hanem a jól működő interakciók pozitív érzelmeket váltanak ki a tagokból, s mindezáltal a csoportkohézió erősödik. Minél erősebb a csoportkohézió, annál jobb a csoporthatékonyság.

 

6. Hierarchia és vezetés

 

Hierarchia

 

A legtöbb Lelkisegély Telefonszolgálat hierarchiája általában a legegyszerűbb egyesületi struktúrához hasonlít:

1. A szervezet vezetője a szolgálatvezető vagy elnök.

2. Helyettese lehet titkár, szervező, elnökhelyettes, szolgálatvezető helyettes, szakmai vezető.

3. Egyesületi formában létezőknél van elnökség vagy vezetőség, a fent említetteken kívül ennek lehet tagja szupervizor, esetmegbeszélő csoportvezető, esetkonzultációs csoportvezető, csoportvezetők, a tagságból delegált vezetőségi tag, esetleg valamilyen bizottság vezetője.

4. A tagság az ügyelők, stábtagok.

Vannak stábok, ahol nincs titkári szerep, így a szervezői teendők megoszlanak mások között, a többi adminisztratív munkát pedig ügyintéző, esetleg a szolgálatvezető titkárnője végzi. Itt általában a szolgálatvezető helyettese lehet szakmai vezető, szupervizor vagy esetmegbeszélő csoportvezető.

 

Vezetés

 

A szervezetek működésében nem csekély szerepe van annak, hogy milyen a vezetés. A szervezetek kialakítása vissza is tükrözi azt az értékrendet, amit a vezetők képviselnek.

A munkahelyi légkör legfőbb meghatározója a vezetés. A legfelső szintű vezetők viselkedése, vezetési stílusa modell a szervezeti hierarchia alacsonyabb szintjein tevékenykedő vezetők számára.[3]

Egy olyan szervezet, ami decentralizált, magával hozza azt is, hogy dolgozói nagyobb felelősségvállalással, több döntési joggal végzik a munkájukat. Ebben a szervezetben egy autokratikus, tekintélyelvű vezető nem érezné jól magát, előbb-utóbb központosításokat hajtana végre, a döntési jogokat magának, vagy egy szűk vezetői körnek adná stb. A főnök vezetési stílusa fontos kérdés tehát.

A konkrétan alkalmazott vezetési stílust több tényező befolyásolja:

·      a vezető személyisége,

·      a csoporttagok személyisége,

·      csoportszituáció,

·      szervezeti célok,

·      a csoport szükségletei,

·      kulturális környezet.

 

A jól ismert, Lewin által meghatározott vezetési stílusok helyett most inkább Likert egytényezős modelljét veszem alapul, annál is inkább, mert a stábok életéhez közelebb áll az a megközelítési mód, ami azt vizsgálja, hogy a beosztottnak, csoporttagnak mekkora részvételi lehetőséget biztosítanak.

Likert négy típust különböztetett meg:

·      1. A keménykezű parancsoló, az autokratikus vezető, aki szívesen ellenőriz, büntetéssel éri el a normakövetést, központosított a döntési jog, szervezetét a lefelé irányuló kommunikáció jellemzi;

·      2. A jóakaratú parancsoló, aki inkább jutalmazással motivál, az ellenőrzésnek nála is kiemelt szerepe van, de a döntési jogok már nem annyira centralizáltak, alkalmanként meghallgatja a beosztottak véleményét, így korlátozottan, de van lehetőség a felfelé irányuló kommunikációra is;

·      3. A konzultatív stílusú vezető a beosztottak véleményét felhasználja, decentralizáltak a döntési jogok, a kommunikáció felfelé és lefelé is egyaránt jól működik;

·      4. A részvételi csoportot vezető minden döntése a beosztottak véleményén alapul, a kommunikáció alapvető eleme a szervezetének, így a kommunikációs csatornák jól működnek, a döntési jogok decentralizáltak, a célok kitűzésében is részt vesznek a tagok.

 

Likert és a Michigani Egyetem kutatói egy másik felosztást is bevezettek. E szerint két típust ismerünk:

·      a feladatcentrikus vezető, akit leginkább csak a teljesítmény érdekel, éppen ezért az ellenőrzés, a szabályozás, olykor a büntetés jellemzi vezetői munkáját;

·      a beosztottcentrikus vezető az összetartó munkahelyi légkör kialakítását tartja fontosnak, ahol a beosztottak elégedetten dolgozhatnak, fejlődhetnek.

 

A hazai Lelkisegély Telefonszolgálatok vezetői között bizonyára minden típusút megtalálhatunk. Azonban valószínű, hogy az önkéntesekkel való együttműködést hatékonyabbá teszi, ha a vezető minél távolabb áll az autokratikus vonaltól, s inkább beosztottcentrikus, mint feladatorientált. Éppen ezért remélhetjük, hogy valóban többségben ilyen vezetők vannak.

Az autokratikus légkörű munkahelyi közösségben sok a destruktív rivalizáció, a nehezen megfogható személyi ellentét, a kommunikációs zavar. Az ilyen légkör a benne dolgozók személyiségét inkább próbára teszi, mentálhigiénés szempontból nem tekinthető hasznosnak.[4]

 

Egy jellegzetességre azonban érdemes pár szóval kitérni.  Mint már említettem, a Telefonszolgálatok döntő hányadát pszichiáterek hozták létre. A szolgálatvezetők a szolgálatot leginkább a munkahelyük infrastruktúrájára építették, így a legtöbb Lelkisegély Telefonszolgálatot egészségügyi intézmény fogadta be. A szolgálatvezető - szinte kivétel nélkül - ennek az egészségügyi intézménynek a vezetője vagy valamelyik osztályának, részlegének a vezetője. Ez érthető, hiszen egy beosztott orvos nincs olyan helyzetben, hogy feletteseivel elfogadtasson egy olyan szolgáltatást, ami kissé "testidegen" az egészségügyi ellátásban és hierarchiában. A szolgálatvezetőknek valószínűleg nem volt könnyű az első időszak, nekik is tanulniuk kellett a szolgálatvezetői szerepet, ami lényegesen másabb vezetői szerep, mint az egészségügyi hierarchiában megszokott vezetői funkció. A kórházi-klinikai hierarchia akár tetszik, akár nem, de magán viseli annak a jegyét, hogy a XIX. század óta nem sokat változott. Éppen ezért annak, aki ebben a hierarchiában vezető, nem lehet könnyű átállni és megtanulni egy másfajta vezetési stílust. Feltételezzük, hogy ennek a vezetői stílusváltásnak valamilyen szinten meg kellett történnie, de az is lehet, hogy voltak stábok, ahol ez nem így alakult. Ma már azonban a civil működés szinte alapfeltétel, 10-11 év alatt megszokottá vált a civil kultúra. Meggyőződésem, hogy ma már önkénteseket tömörítő szervezet autokratikus vezetéssel inkább állandó konfliktusokat, feszültségeket, nagyon alacsony hatékonyságot eredményezne.

 

 

 

IV. Összegzés

 

 

A Lelkisegély Telefonszolgálatok laikus önkéntesei speciális munkát végeznek. Az ügyelői munka mellett a stábfoglalkozások adják a terepet a szakmai munkának, a személyes és szakmai fejlődésnek, a közösségi életnek. Hazai sajátosság, hogy a 70-es évek elejétől kezdtek megalakulni a szolgálatok, de mivel önállóan nem létezhettek, ezért legtöbbször a szolgálatvezető munkahelye lett a fenntartó, ernyőszervezet, háttérintézmény. A legtöbb helyen a szakmai munkába a fenntartó nem szólt bele, a stáb autonomitást élvezhetett. 1989 óta civil szervezetekként önállósodhatnának a szolgálatok, azonban fenntartó nélkül nincs anyagi fedezetük, s e miatt a legtöbb helyen fennmaradt a "kényszerházasság". A professzionalizálódás azonban már elkezdődött ezekben a szervezetekben. Ha országos szinten megoldódna a szolgálatok finanszírozása, akkor komoly előrelépéseket tudnának felmutatni. A szolgálatok tagsága stábban tevékenykednek, amire a csoportelméletek szabályai érvényesek. A telefonos stáb leginkább a referencia csoport jegyeit hordozza magán. A csoportnormák meghatározó szerepet játszanak a stáb munkájában, így a csoportéletre, értékrendre stb. is kihatással vannak. A szervezeti kultúráról az eskütétel rituáléjától a zsargon nyelvig sok minden árulkodik. A legfontosabb motivációs tényezők a felelősségteljes munka, a fejlődés lehetősége, a csoporthoz való tartozás. A csoporthatékonyság leginkább abból derül ki, hogy mennyire tud a stáb az új feladatokkal, a változásokkal megbirkózni. Általában minden változás valamennyi feszültséggel jár, ám, ha a stábban egészséges kommunikáció van, akkor pozitív élménnyel zárulhatnak ezek a kérdések is. A szolgálatok hierarchiája legtöbbször az egyesületi formához hasonlítanak, még akkor is, ha nem egyesület vagy egyéb, bíróságon bejegyzett civil szervezet. Az önkéntesekkel harmonikusan és hatékonyan dolgozni csak olyan vezetési stílussal lehet, ami lehetőleg a legtávolabb áll az autokrata vezetői stílustól. A telefonszolgálatokban jól működő szupervízió és esetkonzultáció vagy esetmegbeszélés folyik. Ezeken a foglalkozásokon tud a kontroll szerep, a visszacsatolás úgy működni, hogy a tanulási folyamat részévé válik.

 

Debrecen, 2000. március 19.                                                                                                 Rénes László

 

Irodalomjegyzék:

 

Alapfokú kézikönyv civil szervezetek számára (NIOK, Bp. 1995.)

Aronson, Elliot: A társas lény (KJK, Bp. 1980.)

Atkinson, Rita L. - Atkinson, Richard C. - Smith, Edward E. - Bem, Daryl J.: Pszichológia (Osiris, Bp. 1997.)

Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei (Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp. 1988.)

Buda Béla dr.: Mentálhigiéné - Tanulmánykötet (Animula, Bp. 1994)

Buda Béla dr.: Mentálhigiéné szemléleti és gyakorlati kérdései (TÁMASZ, Bp. 1995)

Csepeli György: Szociálpszichológia (Osiris, Bp. 1997.)

Csepeli György: Bevezetés a szociálpszichológiába (ELTE, Bp. 1988.)

Csepeli György: A szociálpszichológia vázlata (Népművelési Propaganda Iroda, Bp. 1979.)

Csoportdinamika  Szerk.: Mérei F., Szakács F. (KJK. Bp. 1975.)

Csoportlélektan   Szerk.: Pataki F. (Gondolat, Bp. 1980.)

Forgas, Joseph P.: A társas érintkezés pszichológiája (Gondolat, Bp. 1989.)

Goffman, Erving: A hétköznapi élet szociálpszichológiája (Gondolat, Bp. 1981.)

Hézser Gábor dr.: A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve  (Kálvin, Db. 1995.)

Mérei Ferenc: Társ és csoport (Akadémiai Kiadó, Bp. 1989.)

Mérei Ferenc: Közösségek rejtett hálózata (KJK, Bp. 1971.)

Pataki Ferenc - Hunyadi György: A csoportkohézió (Akadémiai Kiadó, Bp. 1972.)

Rudas János: Delfi örökösei (Gondolat, Bp. 1990.)

Szabó István dr.: Bevezetés a szociálpszichológiába (Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 1997.)

 

Tanulmányok a Lelkisegély Telefonszolgálatok munkájáról:

 

Buda Béla: Pszichés hatás és pszichoterápia telefonon át I-II.  IN: Magyar Pszichológiai Szemle, 1976. I-II.

Buza Domonkos: Adatok a MATÁV-területén működő lelki elsősegély telefonszolgálatok 1998-1999. évi forgalmáról.  IN: Network, 2000. 2-3. (76-77.)

Buza Domonkos: 25 éves a budapesti Lelki Elsősegély Telefonszolgálat (ÉLET)   IN: Végeken, 1998. 1.

Buza Domonkos: A budapesti Lelki Elsősegély Telefonszolgálat adatfelvételi rendszerének vizsgálata. IN: Végeken, 1992. 1.

Csürke József - Nagy Tímea - Tukorka Gábor: Változás - ok. A magyar szuicidalitás megjelenése a pécsi S.O.S. Élet Telefonszolgálat hívásainak tükrében az 1995-1999 közötti időszakban  IN: Szenvedélybetegségek VIII. évf. 2000. 4.

B. Erdős Márta: A dialógus nyelvi főszereplői  IN: Szenvedélybetegségek VIII. évf. 2000. 4.

Dr. Hegedüs Imre: A budapesti Éjjel-nappali Lelki Elsősegély Telefonszolgálat (ÉLET) - a mentálhigiéné új formája.  IN: Egészségügyi Felvilágosítás, 15. 1974.

Dr. Kálmánchey Albert: És ha Mohamed is menne a hegyhez (Gondolatok egy krízisintervenciós központ kialakításához Debrecenben.   IN: Szenvedélybetegségek, VII. évf. 1999. 2.

Dr. Kálmánchey Albert: A lelki válságmegelőzés helyzete Debrecenben (A bővítés lehetőségei)  IN: Network, 1999. 3. (72.) szám

Kézdi Balázs: A telefon: eszköz és módszer IN: Magyar Pszichológiai Szemle, 1976. VI.

Kézdi Balázs: Jel, kontextus: az öngyilkosság diszkurzív elmélete IN: Szenvedélybetegségek, VIII. évf. 2000. 3.

Kézdi Balázs: Negatív kód (Pannónia Könyvek, Pécs, 1995.)

Rénes László: A debreceni Lelkisegély Telefonszolgálat hívásaiban megjelenő problémák vizsgálata 1992 és 1995 közötti időszakban.  IN: Szenvedélybetegségek, VII. évf. 1999. 2.

Tele-dialógus. Tanulmányok az öngyilkosság-megelőzés kommunikatív perspektíváiról. (Pannónia Könyvek, Pécs, 2000.)

 

 

 

Debrecenyi Károly István

 

Ahol kérdések vannak, ott válaszok is vannak...

A szupervízió helye a lelkisegély telefonszolgálatok életében

 

 

MI FÁN TEREM A SZUPERVIZOR

 

 

                   " Ortega leírja, amint a madridi

                     utcán látott egy vándorfestőt,

                     aki felállította az állványt,

                     elhelyezte a keretre feszített

                     vásznat és krétával nagy sebesen

                     felvázolta egy emberi arc körvonalait.

                     A kérdésre, mit ábrázol majd

                     a kép, a festő ezt felelte:

                       Még nem tudom. Ha szakálla lesz, akkor

                       az lesz Szent Ambrus megdicsőülése.

                       Ha nem lesz szakálla, akkor ez lesz

                       Szűz Mária szeplőtlen fogantatása. "

 

                        (Márai Sándor: Napló) (1)

 

 

Az elmúlt hat-hét évben szakmai életem egyre nagyobb részét töltötte ki a szupervíziós tevékenység. Most, a tanulmány írásakor egyre erősödő szükségét éreztem, hogy számba vegyem szupervizori tevékenységemet: amolyan szakmai leltárt készítsek.

 

A szupervízió iránti erőteljesebb igényt a nyolcvanas évek végén, számos területen a megnövekedett lehetőségekből fakadó szükség szülte. Ekkor nyíltak utak, tárultak szélesebbre a kapuk a mentálhigiéné, a szociális munka, az intézményesülő karitatív tevékenységek, a kórházi lelkigondozás, a telefonos segélyszolgálatok, szenvedélybetegek gondozása, speciális képzések és továbbképzések előtt.

 

1989-től kezdődően részese lehettem az első magyarországi onkopszichológiai team születésének az Országos Onkológiai Intézetben. Hospice képzéseken vettem részt Grazban és Magyarországon. Hogy mit is jelent a daganatos betegek sajátos lelki-spirituális kisérése, gondozása, a folyamatos képződések, önismereti munka, külföldi szakemberek által nyújtott szupervízió mellett, a mindennapok tapasztalatainak csoportos feldolgozása közben tanultuk meg. Amikor igény jelentkezett hospice önkéntesek, hospice nővérek és orvosok képzésére, akkor mindenekelőtt azt a szemléletet szerettük volna átadni, amit mi magunk megtanultunk és alkalmaztunk a daganatos klienseink, terminális stádiumban lévő betegek pszichés támogatásában. Természetes folyamatnak látszott, hogy a képzésben és a más kórházakban sorra alakuló onkopszichológiai teamekben, hospice munkacsoportokban az első, és ekkorra már többéves saját tapasztalattal rendelkező team tagjai adják a szupervíziót. Az erősen hierarchikusan szervezett magyar egészségügyi rendszeren belül ezek a kisebb, az interdiszciplináris szemléletre nyitott gyógyító közösségek, valódi szakmai igényből fakadóan igényelték a rendszeres, külső szupervíziót.

 

Ma is két budapesti kórházban vezetek, onkológiai ellátásban dolgozó orvosoknak, nővéreknek, csoportos és egyéni szupervíziót, és vezetek interdiszciplináris esetmegbeszélő csoportot különböző hivatású, kórházakban, szociális intézményekben tevékenykedő segítő szakembereknek.

 

Részt vettem az orvosok, egészségügyi szakdolgozók és az önkéntes segítők számára meghirdetett hospice alap, - és szakképzések oktatási programjának kidolgozásában. A gyakorlati oktatásban elsősorban esetmegbeszélő és kommunikációs csoportokat vezettem. Egy grazi hospice képzésben szerezett tapasztalataim alapján, az ő képzési tematikájukat a hazai gyakorlatba ültetve, egy pszichológus kolleganőmmel elkészítettük a 200 órás, hospice tapasztalattal rendelkező diplomás szakemberek számára meghirdetett szakképzés programját, "hospice tanácsadók" – címen. Kiképző szupervizorként már a harmadik évfolyamot vezetem.

 

A másik terület, ahol szupervizori tapasztalatokra szert tehettem, az a szociális és mentálhigiénés támogatást nyújtó civil szerveződések. Ezen belül is érdekes, izgalmas feladat jelentkezett: átsegíteni őket a kezdeti, sok spontaneitással való működésből a professzionalizált keretek közé. Ezek a civil szervezetek erős karitatív jelleggel jöttek létre. Komoly szerepet kapott életükben a családi, baráti kötődés, az önzetlenség és a lelkesedés. Általában az állami gondoskodásból kiszorult vagy az intézményes figyelemtől távol eső rétegek, csoportok támogatása, felkarolása, szocializációja volt a céljuk. Ezek a teamek kevés támogatással, sok saját erőforrás mozgósításával, nagyon nagy szolgálatot tettek a társadalomnak, szűkebben annak a közösségnek, ahol működtek. Nélkülük, a sokszor önfeláldozó munkát végző civil, karitatív szervezetek nélkül még többen sínylették volna meg a rendszerváltást - úgy tűnik - törvényszerűen kísérő gazdasági-szociális zűrzavart.

 

A kezdeti, nagyon lelkes, kétségtelenül tiszteletre méltó és hasznos tevékenységgel jellemezhető esztendők után mutatkoztak az első krízisek.  Az addig látens igények, melyek épp e csoportok működése révén kerültek napvilágra, újabb és újabb elvárásokat szültek. Egyre nagyobb lett a terhelés, ami túlfeszítette a családi, baráti, szívességi kereteket. A működéshez szükséges anyagi források előteremtése a régi, alkalmi támogatásokkal már nem volt biztosítható. A régi munkatársakon a kifáradás biztos jelei mutatkoztak, az újabban belépők nem feltétlenül kapcsolódtak az alapítók önfeláldozó lelkesedéséhez, mert nem voltak jelen a születéskor, nem voltak beavatottak, nem harcolták végig az alapítókkal az előző évek összekovácsoló küzdelmeit.

 

Azoknak a szervezeteknek, amelyek tovább akartak élni, a professzionalizmus irányába kellett elmozdulniuk. Újra kellett gondolniuk az anyagi források előteremtésének módjait, a szervezeti kereteket, a vezetési struktúrákat, világosan meg kellett különböztetniük a baráti, családi és munkatársi kapcsolatokat.

 

Ez a változtatás minden téren érintette az eddigi berendezkedést, de érintette, természetesen, az emberi kapcsolatokat is, próbára téve családi, baráti kötelékeket. A változtatásokat ráadásul úgy kellett végrehajtani, hogy a “fürdővízzel együtt ne öntsék ki a gyereket is”: a szervezeti változtatásoknak ne essen áldozatául az a lelkesedés, spontán aktivitás, mindaz a pozitív erő, ami a civil szerveződések nagy belső, emberi többlete.

 

Csupán az utóbbi másfél évben ért az a megtiszteltetés, hogy egy lelkisegély telefonszolgálat munkatársainak vezethetek szupervíziós csoportot, adhatok számukra egyéni szupervíziót, ezért csak óvatosan írhatom le ennek a gondolatsornak a végén: lehet, hogy amit szupervizorként más segítő közösségek életében magtapasztaltam, abból több mindenben magukra is ismerhetnek...

 

Közben igyekeztem tanulni, itthon és külföldön tapasztalatokat gyűjteni: előbb holland és német kiképző szupervizorok csoportjain vettem részt Magyarországon, majd német tartományi ösztöndíj révén lehetőséget kaptam Németországban, a Betheli Intézetben (Seelsorgeinstitut an der Kirchlichen Hochschule Bethel) képzésen részt venni, és Hollandiában szakmai tapasztalatokkal gazdagodni.

 

A rendszerváltást megelőzően újjászerveződött az egyházak kórházi tevékenysége. Néhány lelkész kollégámmal ökumenikus és interdiszciplináris teamekben végeztünk kórházi pásztorációt, mindnyájan rendelkeztünk valamilyen speciális képzettséggel. Szerettük volna elérni, hogy ezt a fokozott érzékenységet, szakmai felkészültséget igénylő területen erre alkalmas lelkészek végezzenek szolgálatot, akik számára biztosítottak a szakmai képzések, továbbképzések lehetőségei. Ezért megalakítottuk 1992-ben szakmai egyesületünket (Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesülete), majd kollégáim tapasztalatait is hasznosítva megírtam a klinikai lelkigondozók szakképzésének hazai programját. A képzések egyik szupervizoraként elmondhatom, hogy eddig közel százötvenen vettek részt a Budapesten, illetve vidéken, megyei kórházakban, szociális intézményekben tartott tréningjeinken. A Haynal Imre Egyetem (ma Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar) a klinikai lelkigondozó és a hospice tanácsadó képzést egyaránt egyetemi szakirányú továbbképzésként akkreditálta.

 

A Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen első ízben meghirdetett szupervizor szakképzés keretében 1998. február 27-én, a Kasseli Főiskola vizsgáztatói előtt (Universitat Gesamthochschule Kassel) sikeresen védtem meg szakdolgozatomat és szereztem szupervizor diplomát.

 

Őszintén el kell mondanom, hogy szupervizori szerepemet nem szakmai felemelkedésként, sokkal inkább szakmai életem olyan gazdagodásaként élem meg, amelyben lélektani ismereteimet, csoportvezetői tapasztalataimat, lelkigondozói gyakorlatomat integrálhatom.

 

Arra külön is ügyelek, hogy szupervizori és oktatói tevékenységem ne emeljen ki a klinikai gyakorlatból. Gyakorló klinikai lelkigondozóként pszichiátriai és onkológiai betegek lelki kísérőjeként veszek részt a gyógyító folyamatban, vagyok krízisbe került emberek segítő útitársa.

 

Másfél éve adok csoportos és egyéni szupervíziót egyik vidéki nagyvárosunkban működő telefonos lelkisegély szolgálat munkatársainak. Igényes, ambiciózus közösség: a szorosan vett ügyelői szolgálaton túl konferenciákat, tudományos üléseket szerveznek, és most könyvet adnak ki. Arra kértek, írjak ebben a gyűjteményes kötetben a szupervízió fontosságáról, az ezzel kapcsolatos tapasztalataimról. A szupervíziót is, mint a többi szakmai tevékenységemet is, sokkal jobban szeretem tenni, mint írni róla. Így aztán nehezen születik a tanulmány, a technika is ellenem van, számítógépem többször felmondja a szolgálatot, - de a határidő szorít, nem szeretnék szégyent vallani.

 

Írásom műfaja: nyilvános töprengés – szakmai és szépirodalmi olvasmányélmények, valamint saját tapasztalok felhasználásával – a szupervízió hasznáról és használhatóságáról. Csak egy rövidke kitérő: a szupervizor nem lehet szakbarbár. Szépirodalmi olvasottsága színesíti kommunikációját, és gazdagítja illusztrációs eszköztárát. Egy-egy jól megválasztott történet elbeszélése gyakran a leginkább alkalmas reflexió: nem direkt tanács, ugyanakkor elgondolkodtató és töprengésre inspiráló. Kierkegaard, a múlt század neves gondolkodója állapítja meg: a szellemi növekedés nem abban áll, hogy az egyszerűt egyre bonyolultabban fejezzük ki, ellenkezőleg, a szellemi növekedés abban mutatkozik meg, hogy a bonyolultat egyre egyszerűbben tudjuk elmondani. A szellemi igényesség és az olvasmányosság nem egymást kizáró fogalmak, - így aztán igyekszem is, hogy az egyikkel a másikat ne zárjam ki. S még egy idézet, írásom tervezett műfajára utalva - kicsit a szupervizori szerepemről vallott nézeteimet is előrevetítve -, a tapintatosan tanító humor nyelvén, Reinhold Stecher, osztrák püspök tollából: “Kritikai hozzászólás egy valláspedagógiai témájú tudományos ülés záró kerekasztalán… Tudom, hogy tudományos szaknyelv nélkül néha nem lehet boldogulni. De itt a résztvevők időnként olyan nyelvezet áldozatául estek, amelyet - bocsássák meg nehézkességemet - alig tudtam követni. Talán megengedik, hogy a problémát egy egészen egyszerű, profán példa segítségével világítsam meg. Képzeljék el, hogy egy igen magas tudományos színvonalat képviselő társaságban, mint amilyen ez itt, valaki kollegája öltözetében hiányosságot fedezne fel, és diszkréten a fülébe szeretné súgni: ’Kolléga úr, lyukas a nadrágja…’ Az itt gyakorolt beszédmódban ez valahogy így hangoznék: ’Kolléga úr, intellektuális őszinteségem kötelez arra, hogy közöljem, miszerint az Ön extrovertált láböltözetének fundamentális szférája parciális defektust mutat, melynek hatására láthatóvá válik a pszichológiai backgrund…’ Így lehet mondani az egyszerű mondatot: ’Lyukas a nadrágod!’… Ne áltassuk magunkat, sok mindent valóban így is mondunk… A bonyolult beszéd azonban legtöbbször – nem mindig – csak látszólag jelent ’színvonalat’. Hiszen világos ugye, hogy egyáltalán nem nehéz olyan nyelvi szörnyetegeket létrehozni, mint az előbb említett. Az igazi művészet és intellektuális teljesítmény voltaképpen azé, aki odafigyel, és a szógubancot kibontogatja, s egyszerű állításra visszafordítja.”(2)

 

Márai Sándor Valéryt idézi, aki szerint Leonardo da Vinci olyan ember volt, aki, “egy hídra gondolt, ha szakadékot látott.” Márai, ötven évvel ezelőtt írt naplójában hozzáteszi: “de én olyan korban éltem, amikor a zseni egy híd láttán rögtön a szakadék megvalósításán kezdett tűnődni. A mi korunk zsenije feltalálta a szakadékot.”(3) Mi is ilyen korban élünk. Égető szükség van olyanokra, akik képesek meglátni a szakadékok felett a hidat, egy-egy szakterület különböző nézeteket, megközelítési módokat képviselő szakembereinek egymást gazdagító párbeszédét elősegítve. Szívesen állok egy, általában a szupervízió hazai helyzetét, szakmai kihívásait, s ezen belül a telefonos szolgálatok életében betöltött vagy be nem töltött szerepét feltáró okos, értelmes gondolat, - és véleménycsere elé.

 

No, de ennyi kacskaringó után térjünk vissza még egyszer és utoljára az Ortega által megemlegetett madridi festő hasonlatához: ha ennek az írásnak szakálla lesz, akkor végre megírtam vázlatos összegzését annak, ahogyan a szupervíziós munkáról, s ennek a segítő hivatást gyakorlók életében betöltött önképző, mentálhigiénés támogató szerepéről gondolok; valamint összefoglalom, amit a szupervíziónak a telefonos szolgálatok működésében elfoglalt helyéről az elmúlt másfél évben megtanultam. Ha nem lesz szakálla, akkor talán felkelti a telefonos lelkisegély szolgálatok vezetőinek, munkatársainak érdeklődését és elindulhat egy párbeszéd az ügyelők, a hivatásos és önkéntes segítők szupervíziójának eddigi gyakorlatáról, jelenlegi helyzetéről és a jövőbeli tervekről, tennivalókról. Amolyan első hídpillér lehet írásom, a majdan megvalósuló hídhoz…

 

 

 

HOGY LEGYENEK KÉRDÉSEK…

 

 

                                                                                           “Csak a műkedvelő boldog.

Ő kedveli a művét,

azért műkedvelő…”

                                                                                                                                                                                                                                                       (Márai Sándor: Napló) (4)

 

 

A munkája minőségében professzionális színvonalra törekvő segítő – legyen akár hivatásos, akár önkéntes -, önfeledt boldogsága mellé kell, hogy társuljon a szakmai igényesség felelőssége is: nyitottság a szüntelen önképzésre, a belső kontroll fejlesztésére, a külső kontroll folyamatos igénybevételére. A csoportos és egyéni szupervízió nem csodaszer, de – ha jól élünk vele –, fontos eszköz lehet ahhoz, hogy ez valóban így is legyen.

 

A szupervíziós szakmában is különböző irányzatok, áramlatok vannak, - nagyjából attól függően, hogy a szupervíziót nyújtó szakemberek melyik lélektani iskolához kapcsolódnak. Nem lehet célom ebben a tanulmányban a szupervízió történetének ismertetése, a különböző szupervíziós irányzatok bemutatása. Saját szupervíziós szemléletemről már a tanulmány címe is árulkodik: Ahol kérdések vannak, ott válaszok is vannak. Amit Carl Rogers a konzultációs kapcsolatról ír, azt a segítő kapcsolatokban, krízisbe került emberek pszichés-spirituális kísérőjeként, lelkigondozójaként jó évtizede gyakorlom, de igaznak, alkalmazhatónak tartom a szupervíziós munkában is: “A konzultációs kapcsolat, amely a konzultáns elfogadó melegsége révén bármiféle korlátozás, vagy személyes kényszer nélkül lehetővé teszi a kliens számára érzéseinek, attitűdjének és problémáinak legteljesebb kifejezését. A teljesebb emocionális szabadságnak ebben a sajátos megtapasztalásában, jól meghatározott keretek között, lehetővé válik, hogy a páciens olyan szabadon ismerje és értse meg pozitív és negatív impulzusait és képzeteit, mint semmilyen más kapcsolatban.”(5) Rogers és terápiás szemléletének követői (az ellen, hogy “iskoláról” beszéljünk, maga Rogers tiltakozna a legjobban) a kliensekkel való kapcsolatban számolnak olyan fontos lélektani jelenségekkel, amelyeket a pszichoanalízis ismert fel és fogalmazott meg. Példaként említhetjük az indulatáttételt, viszont-indulatáttételt, ellenállást, - ugyanakkor vallják, hogy ezek kezeléséhez, a terápiás vagy egyéb segítő kapcsolat javára fordításához az empátiás attitűd, valamint az érzelmeknek a bizalmi kapcsolatban történő kimondása, őszinte megfogalmazása hatékony eszköz lehet. Rogers módszerének egyik legfontosabb eszköze, technikája, de hitelesebbek vagyunk, ha így mondjuk, belülről fakadó attitűdje: a nondirektivitás. Rogers elutasítja a terápiában a diagnosztizálást, az interpretációt, de ugyanígy elutasítja a lelkigondozásban a dogmatizálást és a moralizálást is, hiszen vallja, hogy a tanácskérőnek felelősnek kell maradnia saját életéért. 

 

Amit a későbbiekben a szupervízió módszeréről, kereteiről, technikájáról elmondok, abból minden bizonnyal felismerhető lesz szakmai elköteleződésem, a leginkább Rogers nevével fémjelzett, nondirektív, klienscentrikus lélektani szemlélet iránt. Szupervizorként is vallom, hogy a szupervíziót kérő számára nem az az igazi segítség, ha én adom meg a választ a felvetett kérdésre, hanem az, ha – az én a máshonnan látásommal, többféle, újszerű megközelítésemmel, strukturálásommal nyújtott segítségemmel - ő maga talál rá, a saját válaszára. Nem tanácsokat adok tehát, hanem ötleteket a problémássá vált eset, a nehezen kezelhető konfliktus minél sokoldalúbb megközelítéséhez. A biztonságérzetet kínálom, amelyben a szupervíziót kérő szabadon asszociálhat, felszabadíthatja kreativitását, mozgósíthatja tapasztalatait, a megfelelés kényszere nélkül veheti számba a megoldási módozatokat. Értheti meg a konfliktus kialakulásának folyamatát, láthatja meg a klienssel kapcsolatos elakadásban esetleges személyes érintődéseit, szakmai “vakfoltjait”; értheti meg, újabb megvilágításban, személyes életének kudarcait, nehézségeit; és keresheti, mérlegelheti választási lehetőségeit. A team szupervízióban sem hozunk, a rendszer működésére vonatkozóan döntéseket, hiszen a szupervíziós csoport nem mini parlament, nem is egyesületi közgyűlés, de nem is becsületbíróság. Amit a Bálint-munka fejlődéséről szóló tanulmányban olvashatunk, azt magam is teljességgel vallom (így sorakoznak a nagy mintaadók: Carl Rogers mellé Bálint Mihály): “A munka előfeltétele… a tanulás szabadságának biztosítása. Ha a Bálint-csoport politikai, ideológiai vagy akár csak didaktikai ellenőrzés alá kerül, úgy annak dinamikája minden bizonnyal súlyosan korlátozódik.”(6)

 

A csoportos szupervízión – mint a belvárosi úriszabó – “hozott anyagból” dolgozunk. Tapasztalatom szerint a szupervizor első feladata, hogy a csoportos szupervízión résztvevőket motiválja a témák felvetésére, a kérdések megfogalmazására, a kliensekkel kapcsolatos vagy a teamen belüli együttműködést érintő, esetleg a másféle szemléletből fakadó nehézségeket felszínre hozó gondok vállalására. Ehhez el kell jutni odáig, hogy a szupervíziós csoporton résztvevő, segítő szakember belássa: nem az az ideális munkahelyi közösség, ahol nincsenek gondok, hanem az, ahol a gondokat nem söprik szőnyeg alá, hanem külső szakember jelenlétében, azokat bárki felvetheti, és kísérlet történhet a megoldásra. Éppen az önkéntesség elvén működő, segítő szolgálatra szerveződött közösségek hajlamosak magukat beleringatni abba a hamis elvárásba, hogy bár minden közösségben vannak konfliktusok és nehézségek, de mi kivétel vagyunk, hiszen hogyan segíthetnének másoknak azok, akik egymással nem élnek idilli harmóniában. Kodály Zoltán megszívlelendő intelme nem csak a zenei világban érvényes: Aki a disszonanciát nem ismeri, a harmóniát értékelni nem tudja. Mindnyájan megtapasztalhattuk már, a saját bőrünkön: csak a felszínre nem került, a ki nem mondott feszültséggel nem lehet mit kezdeni, az összes többivel igen.

 

A szupervíziós csoportban fel kell oldani a segítőknek azt a szemérmességét, ami megakadályozza őket abban, hogy a kliensekkel való segítő kapcsolatukról, esetleges kudarcaikról, tanácstalanságaikról, elakadásaikról őszintén és nyíltan, a segítséget kérés szándékával beszéljenek. Erre pedig csak akkor van mód, ha a csoportban sikerül kialakítani a bizalom légkörét, ahol nincs rivalizálás, nem jut szóhoz az egymás kioktatása, de a valódi kérdéseket elfedő moralizálás, általánosságban mozgó és unalomba fulladó felszínes okoskodás sem.  Fokozatosan és tapintatosan lehet haladni a mélyebb szakmai dilemmákat, és a segítő közösségen belüli valódi konfliktusokat feltáró rétegek felé. A csoport tagjainak meg kell tapasztalniuk a folyamatosan kibontakozó és egyre inkább csoporterővé váló bizalom mellett, azt a biztonságot is, amit szupervizor nyújt a keretek biztosításával. Meg kell tapasztalniuk, hogy ha be is indulnak bizonyos destruktív, a hatékony munkát blokkoló folyamatok, felszínes általánosítás, kioktatás, ítélkezés, moralizálás, elterelő témák bedobása, ezeket a szupervizor nem engedi érvényesülni és eluralkodni. El kell oszlatni egy gyakori félreértést. A nondirektivitás a szupervíziós keretek között ezt jelenti: elősegítjük a minél szabadabb témafelvetéseket, a csoportból előhozott, a csoporttagok által felkínált témákkal dolgozunk, a cél az, hogy a kérdést hozó, személy szerint, minél több segítséget kapjon az általa felvetett probléma megértéséhez és feldolgozásához, a csoport pedig minél többet tanuljon belőle, nem kényszerítjük a csoportot egy előre kitűzött felismerés elfogadására. De a nondirektivitás látszata mögé bújva nem lehet magára hagyni a csoportot, szabadjára engedni a dinamikát, cserbenhagyni a témafelvetőt és elárulni mindazokat, akik időt, figyelmet, esetleg pénzt áldoztak arra, hogy tanuljanak, szakmailag képződjenek. A “nem vezetést” és a “nondirektív vezetést” tehát érdemes egymástól egyértelműen megkülönböztetni!

 

A szupervíziós szerződésről szólok még később, most csak egyik fontos részletét említem meg. A  közös munka elkezdése előtt egyértelművé kell tenni, hogy a segítő közösség mire kéri a szupervíziót: ügyelők számára eset-szupervízióra tart igényt vagy stáb-szupervíziót igényel vagy mind a kettőben, szeretne részesülni. Valószínű, hogy a legutóbbinak van a leginkább realitása: sem szupervizorokban nem vagyunk olyan jól ellátva, sem a lehetőségek nem olyan tágak, hogy a két, egyformán fontos feladatra külön-külön lehetne szakembert felkérni, talán nem is szükséges. Az viszont elengedhetetlen leszögezni, hogy a szupervizor nem lehet szövetségese a vezetésnek, de nem lehet cinkosa a team tagjainak sem. Nem csak nem etikus, de nem is jelent valódi segítséget, ha a kívülről jött szakember a vezetők háta mögött összekacsint a munkatársakkal vagy elköteleződik a vezető mellet, bármilyen módon belebocsátkozik a közösség belső dinamikájába. Ha az a téma, amivel a szupervíziós csoport foglakozik, a közösség működésével, működési zavarával, a munkatársak közötti személyes konfliktussal, bizonyos vezetői döntések, intézkedések nyomán fellángolt indulatokkal, a csoporton belüli rivalizálással kapcsolatos, a szupervizor a legtöbbet azzal segítheti, hogy mindezt máshonnan látja (a szupervizor szó magam alkotta magyarítása: “máshonnan látó”), és segít az érintetteknek is máshonnan látni, újabb nézőpontokból szemügyre venni a felmerült kérdést. Ilyenkor abban támogatom a csoportot, hogy mindenekelőtt a konfliktus kialakulásnak folyamatát tárjuk fel, a felszíni indulatok, összecsapások mélyebb rétegeit próbáljuk megérteni, és csak ezután tegyünk kísérletet a számukra közösen vállalható megoldások számbavételére.

 

Gyakran tudatosan vállalom a “tolmács” szerepét, segítve, hogy mindenki, minél konkrétabban elmondhassa gondolatait, minél őszintébben kifejezhesse érzéseit, hogy lehetőleg mindenki szóhoz juthasson, a hangadók ne szívják el a levegőt a nehezebben megszólalók elől, a titkolózás megszűnjön, a háttérben való suttogások nyíltan felszínre kerüljenek. Nem ritkán igyekszem lassítani a megbeszélés folyamatát, időt teremtve arra, hogy a team tagjai jobban megértsék egymás véleményét, érzéseit, hogy a “nyelvek hegyén” lévő gondolatok szavakban öltsenek testet. Számos esetben egy közösségen belül azért alakul ki feszültség, egymás iránti elbizonytalanodás vagy éppen gyanakvás, mert nem sikerül egymást odaadó figyelemmel végig hallgatni, mindenki mondja a magáét, egymás mellett elbeszélve, - így alakul ki az a “kommunikációs dugó”, aminek a kihúzása a szupervíziós csoport egyik fontos feladata. Az unszolást, az erőltetett noszogatás vagy a túl direkt leállítást kerülve, szupervizorként fontos funkciómnak érzem, hogy segítsem kialakulni a csoportban a viszonylagos egyensúlyt a könnyen megnyilvánuló, fesztelenebbül kommunikáló, régebb óta a teamhez tartozó, ezért otthonosabban jelen lévő, és szorongóbb, visszahúzódóbb, a közösséghez később csatlakozó, ezért illendőségből mindenkit maguk elé engedő csoporttagok között.

 

A Bálint-csoport vezetőjéről megfogalmazottakat igyekszem tudatosan, belülről átélni és alkalmazni: “A meghallgatni tudás igen komplex természetű vezetői funkció. Kíváncsiságot, emocionális nyíltságot és érdeklődést, fantáziát, az anyagnak és az értékeknek pszichikus organizálását, értékelését, a lényeges és a lényegtelen megkülönböztetését, intuíciót, a beleérzés és a kritikai távolságtartás váltakozását, identifikációt, empátiát, türelmet ölel fel.” (7) De mondhatjuk ugyanezt egyszerűbben is, a Bálint Mihálytól kölcsönzött szép, kifejező hasonlattal is: “Figyelmesen hallgassunk, a bőrünk összes pólusával.”(8)

 

A jó személyiségű, hivatását felelősséggel végző segítőt éppen arról ismerhetjük meg, hogy szakmai megtorpanásait, a személyes érintődésekből fakadó nehézségeket, tevékenységével kapcsolatos elbizonytalanodásait nem titkolja, hanem vállalja, mert szeretné őket jobban megérteni és tanulni is akar belőlük. Amit a kutató orvos az agy és a társadalom működéséről ír, az bátran alkalmazható a segítő szakemberre is: “Minden jel arra mutat, hogy a fejlődés végső soron mindig a hibáknak köszönhető: egy tévedhetetlen agy soha nem tudna újítani sem. Az emberi társadalomban szintén minden fejlődés a fennálló állapotok megkérdőjelezésével kezdődik… Legalábbis ez idáig még mindig így történt.”(9)

 

A szupervízió, a segítő hivatást gyakorlók számára, jól alkalmazható tanulási módszer. Tudom, hogy a tanulásról - úgy általában - egészen más fogalmaink vannak: a tanár elmondja az adott témakörhöz tartozó információkat, ismereteket ad át, amit aztán a diák, egy idő múlva felmond, visszaismétel. A tanulásnak ebben a formájában – aminek talán az alapoktatásban van is helye – édeskevés a kreativitás, az önálló gondolkodásra serkentés, a saját, személyes alkotás. A felnőtt-oktatásnak éppen ezért egészen másként kell működnie: a “diák” megtanult hivatását, mesterségét gyakorolva szembe találkozik olyan helyzetekkel, amelyekre az iskolapadban nem készítették, nem készíthették fel, - a gyakorlatban felmerült kérdéseire keresi a választ. Ki kell mondanunk: az a tanulási forma hatékony, hasznos, az az ismeret válik a sajátunkká, érik a gyakorlatban is hasznosítható tudássá, ami személyes megtapasztalással párosul. A csoportos szupervízió ehhez, a gyakorlatban felvetődött kérdésekre választ kereső, a személyes tapasztalatokat és megtapasztalásokat is mozgósító tanulási folyamathoz nyújt keretet és kínál technikát.         

 

A szupervizor, ha jól használja mesterségét, a máshonnan látással és a máshonnan láttatással segít a legtöbbet, - és ehhez máshonnan is kell jönnie. Nem lehet a segítő közösség tagja, a stáb vezetője. Erik H. Erikson szerint: “Miközben megfigyeljük az életet, egyszersmind meg is merülünk benne; ez a körülmény megfoszt bennünket attól, a lehetőségtől, hogy… körülményeink korlátozott nézőpontjain képesek legyünk felülemelkedni.”(10)

A szupervizor nem független mindentől és mindenkitől, úgy általában: nem egy másik bolygóról érkezik, jó esetben ő maga is elkötelezett segítőként tevékenykedik, tehát belülről ismeri a segítő hivatást, de ahhoz, hogy új nézőpontokhoz tudja segíteni a szupervíziót kérőket, mégis kívülről kell látnia a történéseket.

 

Tiltakozom mindenféle, a segítő hivatásokon belüli hierarchikus gondolkodás ellen. Csak példaként említem: szememben a pszichoterápia nem több mint a telefonos segítő beszélgetés. Mind a kettőnek megvan a maga helyén, a maga értéke. A szupervízió nem több, nem fontosabb, mint az ügyelőtárssal való megbeszélés, a csoportos konzultáció vagy a szakmai vezető tanácsa. Egyszerűen a szakmai támogatás egyik formája, ami ugyanúgy nélkülözhetetlen, mint az előzőek.

 

 

 

HOGY VÁLASZOK SZÜLESSENEK, ÉS NE A VÁLASZ

 

 

“Az élet igazi nagy vállalkozásai

legtöbbször nem hőstettek,

hanem türelemjátékok.”

                     

Márai Sándor (11)

 

 

A szupervízió munkamódszerét nem könnyű elsajátítani, de akik már megtették, minden bizonnyal megerősíthetik: érdemes. Miben is áll ennek a nehézsége? Amikor egy csoportnyi, azonos területen tevékenykedő szakember, segítő szolgálatot végző munkatárs összegyülekezik, mindenféle kísértéseknek vannak kitéve. Lássuk a leggyakoribbakat: könnyűszerrel kialakul a versengés a jobb, legjobb szakember címért, vagy lázas keresésbe fognak, hogy megtalálják az “igazságot”, esetleg szellemi birokra kelnek a különböző lélektani iskolák képviselői, sor kerülhet a felszínt karcoló pengeváltásokra, s ha már végképp kifogynak a harci eszközökből, jöhet a jól bevált fegyver, a szakmák, szakmacsoportok, rangok, beosztások hierarchiája.

 

Írásomban már korábban is idézett agykutató szerint: “…az emberi kapcsolatokban alapvetően három különböző technikát lehet alkalmazni: az erőt, a furfangot és a piaci alkut…; az erő alkalmazása azt jelenti, hogy a másikat egyszerűen rákényszerítjük a nekünk tetsző cselekvésre; a furfang alatt ügyes színlelést, megtévesztést, igazából hazugságot és csalást kell érteni; végül az alku jelentené a becsületes üzletet, amikor mindkét fél feltárja a kártyáit és erőszak vagy félrevezetés helyett megpróbál tisztességesen megegyezni.”(12)  Kell hogy legyen egy negyedik technika is, amit nevezzünk: fórumnak. Tagadhatatlan, hogy a győzni és legyőzni akarás szenvedélye elevenen él bennünk, erőteljesen lehet jelen a szakmai megbeszéléseken is. A csoportos szupervízió keretei között meg kell tanulni, ha túl gyorsan akarunk valamit megérteni, akkor nagy a kísértés, hogy felszínesen racionalizáljunk és elhamarkodottan értelmezzünk, vagyis: “együttműködés helyett harci helyzet alakul ki.”(13)  A szupervíziós csoportban nem szabad hagyni kialakulni a “harci szellemet”, az elhamarkodott értelmezést és az ebből fakadó ítélkezést; viszont segíteni kell kialakulni és ébren tartani a figyelmet, a résztvevők élénk aktivitását,  az eltérő nézetek őszinte kimondását, egy szóval: a hasznos csoportmunka energiájául szolgáló kreatív  csoportdinamikát.

 

Ezt a kettős célt szolgálja a témaválasztásban, a vélemények felszínre segítésében, a pozitív, alkotó erők támogatásában, a destruktív megnyilvánulások leszerelésében tetten érhető nondirektivitás, és a csoportfolyamatok kézben tartásában jelentkező határozott csoportvezetés.

 

Érdemes jelezni azokat az ellenállási formákat, és az ezekre adott csoportvezetői válaszokat, amelyek a szupervíziós munkában – mint bármelyik másik csoporthelyzetben is – elkerülhetetlenül jelentkeznek. Elkerülhetetlenül, mondom, s ezt fontosnak tartom alá is húzni. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy egy csoportnyi ember leül, kört alkotva, s közéjük ül a vezető, törvényszerűen beindulnak bizonyos lélektani folyamatok: sokat sejtető vagy éppen mindent elfedő hallgatás, rivalizálás az egyes csoporttagok között, verseny a vezető “melletti” hely megszerzéséért, agresszió, bűnbakképzés; működésbe jönnek bizonyos ellenállási formák. Ha ezek a lélektani történések nem gazdagítanák a csoportmunkát, akkor valami “színtelen-szagtalan” együttlét lenne belőle. Az pedig nem sok haszonnal szolgálna.  Jöjjenek csak ezek a dinamikák: a csoportvezető szakmai felelőssége a beindult folyamatok felismerése, kézben tartása, és a konstruktív kommunikáció, a hasznos csoportmunka szolgálatába állítása. “A csoport vezetőjének tehát azt a különleges képességet kell kifejlesztenie, hogy átélni, észlelni és szabályozni tudja nem csak a csoportrésztvevőknek (indulatáttétel), de a saját magában is (viszont-indulatáttétel) keletkező tudattalan történéseket.”(14)

 

A csoportos szupervízión gyakori ellenállási forma lehet a hallgatás. A csoport érdektelenséget mutat, nem javasol témákat, a felvetett kérdésekhez nem szól hozzá, nem mutat együttműködést. Ennek több oka is lehet, természetesen a mozgató rugók nagy része nem tudatos. Talán a vezető képességét teszik próbára, rátermettségét tesztelik, próbálgatják, mennyire bízhatják rá magukat, különösen is, ha új a vezető. Team-szupervízió esetén előfordulhat, hogy a felvetett téma érinti a hatalmi struktúrákat, ezért a csoporttagok nagyfokú óvatosságot mutatnak, kivárnak, figyelnek. Ha a hallgatás a téma megfogalmazása után jelentkezik, az is előfordulhat, hogy a csoport nem érzi magát elég erősnek, felkészültnek ahhoz, hogy a referálónak segítsen, hogy aktív legyen, fél a kudarctól, a felsüléstől. Ha a hallgatás oka nem kerül felszínre, ellehetetlenül a közös munka, ha nem veszünk tudomást a csendről, és a továbbhaladást erőltetjük, növekszik az ellenállás, a “kevésbé hallgatókat” is magával rántja a kínos feszültség: bármihez fogunk hozzá, az csak erőltetett és nehézkes lesz. Tegyük “hallhatóvá” a csendet: kérdezzük meg a csoportot, ki mit gyanít a hallgatás hátterében, miért hallgatunk, miről szól a csend? Adjunk időt a feszültségek, szorongások felszínre törésének, - ez az idő busásan megtérül majd. Fogalmazzuk meg újra a szupervízió célját: a külső szakember segítségével, újabb megközelítési módokat keresni, viszont nem szeretnénk szakmai vagy morális döntéseket hozni, legfeljebb  előkészíteni a szükséges döntéseket. Mondjuk ki, de csak a hallgatás okairól szóló válaszok türelmes meghallgatása után: a szupervízión nem érvényesülnek a hatalmi struktúrák, mindenki véleményének ugyanannyi az értéke. Mindeközben pedig nehogy megfeledkezzünk a referálóról, a téma felvetőjéről, aki könnyen úgy érezheti, jobb lett volna inkább hallgatnia, hiszen most miatta van ez az egész felhajtás. Biztosítsuk arról, hogy ha valakit valami nyomaszt, bánt, terhel, annak mindig elsőbbsége van, nem kell mérlegelnie, hogy az ő témája nehéz-e, könnyű-e a csoportnak, illik-e idehozni vagy sem. Ezt majd a csoport, a szupervizor vezetésével eldönti. Általában is igaz, hogy becsüljük meg a témát hozókat, a kérdés feltevőket, az esetről referálókat, - a bátrabbak így adhatnak mintát a nehezebben megszólalóknak is.

 

Előfordul, hogy a csoport tagjai a referáló kollegát mértéktelenül bírálják, Bálint Mihály ebben tendenciát lát a témát felvető csoporttag izolálására. Ennek oka lehet valami személyes konfliktus, szakmai, morális nézetkülönbség, a csoport egészétől vagy egy valakitől elszenvedett személyes sérelem. Ezeket a búvópatakként fel-feltörő feszültségeket érdemes felszínre segíteni, a rejtett sérelmet, nézetkülönbséget néven nevezni, kísérletet tenni a tisztázásra, a feszültség feloldására. Egy team belső kohézióját, az alkotó munka feltételeit kevés jelenség rombolja annyira, mint a felszín alatt, suttogva terjedő félinformációk, gyanakvó megjegyzések, és az ezekből táplálkozó, rejtőzködve pusztító feszültségek. Gyakran előfordul, hogy ezekről a jelenségekről az első információt az egyéni szupervízión hallom. Mindig arra bátorítom az egyéni szupervíziót kérő munkatársat, hogy a kialakult helyzet miatti rossz érzését, elbizonytalanodását hozza felszínre a csoportos szupervízión, ott lehet ugyanis ezekkel a kérdésekkel úgy foglalkozni, hogy valami tisztázó megoldás is születhessen.

 

Az is ismert csoportjelenség, hogy az indulat valójában a szupervizornak szól, de a vezető helyett egyik csoportrésztvevőt támadják meg. A segítő közösségben végzett szupervizori tevékenység nem örökös, és nem is határozatlan időre szóló megbízatás. A feladatot mindig egy évre vállalom. Az év végén a csoportban értékeljük a közös munkát. Ha ennek az értékelő megbeszélésnek az az eredménye, hogy folytatás következik, újra megbeszéljük a munka feltételeit, az esetleges változtatásokat, megkötjük a szakmai együttműködésünket szabályozó szerződést. Be kell vallanom, hogy ezt az éves szerződéskötést, és az évenkénti értékelést korábban, szupervizori tevékenykedésem elején, magam sem tartottam ennyire fontosnak; elengedhetetlen szükségességét a saját bőrömön tanultam meg.

 

Akármi is a konfrontáció oka, fel kell “deríteni, hogy itt milyen átviteli szint játszik szerepet, és mi lehet a tulajdonképpeni értelmezés.”(15) Ezt követően lehet visszatérni a munkatémához.

 

A hatékony csoportos szupervíziót segíti a téma egyértelmű megfogalmazása, és annak a csoportmunka középpontjában tartása mindaddig, amíg a témát felvető csoporttag és a csoport számára a megfelelő színtű feldolgozás meg nem történik. A szupervíziós csoport elején témagyűjtést végzünk. Fontos szempont: ami erősen foglalkoztat valakit, ami kérdésként, dilemmaként, kudarcként, sikerként erős érzéseket vált ki valakiből, azt a legjobb kimondani, a csoporttal megosztani, új szempontokból is megnézni. Azt természetesen nem tudjuk garantálni, hogy minden felvetett kérdést az adott csoportos szupervízión megbeszélünk, hiszen az idő kereteket szab, de meg van az esély rá; azok a témák viszont, amelyeket nem vetnek fel, garantáltan nem kerülnek terítékre. Ne sajnáljuk az időt és a fáradságot a csoport által kiválasztott munkatéma, és a kérdést felvető csoporttag minél teljesebb megértésére. Másként fogalmazva: ne ugorjunk fejes azonnal a megoldás keresésébe. Tisztázó kérdésekkel – de nem faggatózva! – segítsük a referáló munkatársat a téma minél érhetőbb, konkrétabb, személyes érintődését is magában foglaló megfogalmazásában. A téma ilyen módon történő “megtalálása” egyrészt időt ad a referálónak a közös munkára való felkészülésre: oldja szorongásait, amelyek a többiek előtt való “kitárulkozás” érzéséből, esetleg a “kényesnek” vélt téma felvetéséből fakadtak. Másrészt a csoport “rákészülését” is szolgálja a téma lassú, türelmes, a részleteket tisztázó megközelítése: csökkentheti a csoport ellenállását, a téma lassan “érdekessé” válik, belendül a segíteni akarás, kreatív érzelmi folyamatok erősödnek meg, a figyelem egyre inkább a konkrét szituációra irányul, felidéződnek a csoporttagokban az azonos helyzetek, a hasonló szituációkhoz kapcsolódó személyes megtapasztalások.

 

A téma feldolgozása közben arra törekszünk, hogy minél több oldalról vegyük szemügyre a kérdést; minél több gondolat, érzés, szakmai tapasztalat szólaljon meg, segítő szándékkal, tehát ítélkezés, okoskodás, kioktatás nélkül. Ezt a célt segíti elérni, ha a csoporttagok nem az előző megszólaló szavait értelmezik, magyarázzák, értékelik, hanem mindenki a maga meglátását, a tárgyalt témával kapcsolatos szakmai tapasztalatát, és a témával kapcsolatos, a megbeszélés közben keletkező érzéseit osztja meg a közösséggel. Hasznos, ha az is egyre inkább tudatosodik a csoportban, hogy az általános megfogalmazások eltávolítanak a munkába fogott téma megértésétől; az általánosságok fokozatosan csökkentik az aktivitást, megölik az érdeklődést, kioltják a figyelmet. Éppen ezért a szupervizornak - egyértelmű jelzéseivel - elő kell segítenie, hogy a szupervíziós csoport résztvevői konkrétan fogalmazzanak, a témánál maradjanak, vállalják személyes érzéseiket, saját meglátásukat mondják, és egyes szám első személyben beszéljenek.

 

A szupervizor csak nagyon ritkán bírható rá arra, hogy elméleti fejtegetéssel vegyen részt a téma feldolgozásában. Inkább azokat a mondatokat hangsúlyozom, amelyet egy-egy csoporttag már korábban kimondott, és a munka folytatása szempontjából fontosnak ítélek meg. Összegzek, egyes gondolatokat felerősítek, leejtett szálakat újra felemelek, háttérbe szorult véleményeket előtérbe hozok, kérdésekkel inspirálom a munkát. Ha valamivel, ezeken kívül, hozzá akarok járulni a téma feldolgozásához, akkor a tudományos fejtegetés helyett inkább történeteket mesélek, saját tapasztalatomból vett eseteket vagy irodalmi példákat. A történetek érzelmileg sokkal inkább megmozgatnak, elgondolkodtatnak, s nem hangoznak tantételként: mindenki egyéni módon vonatkoztatja magára őket. Az itt körvonalazódó szemlélet “arra készteti a csoportvezetőt, hogy az emberekkel kapcsolatos megfigyeléseket egyre egyszerűbben fogalmazza meg. Az ember nem vonulhat vissza a gyakran ugyancsak homályos szaknyelv mögé.” (16)

 

A szupervíziós csoport célja tehát: válaszok szülessenek először, - s csak utána a válasz. Tréfásan azt is mondhatnám: ha az első öt percben kimondjuk a megfellebbezhetetlen igazságot, az egyetlen helyes választ, állásfoglalást, akkor nem tudok megdolgozni az óradíjamért. Természetesen többről van szó. Ahhoz, hogy egy-egy kérdés, téma, dilemma több szempontból is megvizsgálásra kerüljön, olyan módon, hogy minden csoporttag szabadon kifejtheti véleményét, megoszthatja tapasztalatát, anélkül, hogy közben kioktatnák vagy megítélnék, és közben a véleménykülönbségek is akadály nélkül felszínre kerülhetnek, ahhoz bizony először a válaszokat kell összegyűjteni, felszínre segíteni. Csak utána lehet kísérletet tenni arra, hogy - mindenekelőtt a témát felvető -, és vele együtt az összes többi csoporttag is megtalálja maga számára a választ.                          

 

De szóljon minderről egy történet, a történetmesélést terápiás eszközként használó, perzsa származása, nyugaton praktizáló terapeutától: Mohamed prófétáról mesélik a következő történetet: a próféta, kísérőtársával egy nagyvárosba érkezett, hogy hirdesse a tant. Hamarosan csatlakozott hozzá egy követője. “Uram! - mondta -, ebben a városban a balgaság rakott fészket valamennyi házban. Lakói csökönyösek, és nem vágynak arra, hogy valamit is tanuljanak. Egyet sem tudnál megtéríteni a kőszívűekből.”  – “Igazad van!” – felelte jóságosan a próféta. Kis idő múlva egy másik hívő járult, örömtől ragyogó arccal a próféta elé: “Uram! Boldog városba érkeztél. Az emberek áhítják az igaz tant, és megnyitják szívüket szavaid előtt.” A próféta jóságosan mosolygott, és ismét azt válaszolta: “Igazad van!” – “Ó, uram – szólalt meg erre kísérője -, az elsőnek azt mondtad, hogy igaza van. A másiknak, aki homlokegyenest az ellenkezőjét állította, megint csak azt mondod, igaza van. Hogy lehetne a fehér ugyanaz, mint a fekete?’ Mohamed erre azt felelte: “Mindenki olyannak látja a világot, amilyennek látni szeretné. Miért akarnám megcáfolni akár egyiket, akár a másikat. Ez csak a rosszat látja, az meg csak a jót. Mondhatod-e, hogy valamelyikük is tévesen lát? Hisz az emberek itt is, akárcsak mindenütt, egyszerre rosszak és jók. Nem mondtak nekem semmi igaztalant, csak tökéletlent.”(17)

            

A témát hozó csoporttag szabadon válogathat a maga számára mindabból, ami gondolatként, véleményként, szakmai tapasztalatként, érzésként a csoportmunka során elhangzott. Ő maga meg is fogalmazhatja a szupervízió végén, hogy saját felvetett kérdésével kapcsolatban mire jutott, mit értett meg, milyen megoldás, válasz körvonalazódik a számára. Természetesen bármelyik csoporttag csatlakozhat a referálóhoz és elmondhatja, hogy a feldolgozott témával kapcsolatban milyen felismerésekre jutott. De nem a csoport dönti el és nem a szupervizor mondja ki a személyre szabott konklúziót.

 

Egy-egy, az egész segítő közösséget érintő szakmai, személyi kérdésben, a szupervíziós csoport végére körvonalazódhatnak a konkrét megoldási lehetőségek, szakmai vélemények, de az ezekből fakadó döntéseket már nem itt, hanem a szervezeti rendszer megfelelő szintjén kell meghozni: vezető egy személyben, vezetőség, stábülés, közgyűlés, és a sor, a helyi sajátosságok figyelembe vételével folytatható.

 

A csoportos szupervízión a tanulási folyamatra helyeződik a hangsúly. Csak remélni tudom, hogy ez az alaptétel egész írásomat áthatja. Egyszerűen szólva: hiszünk abban, hogy egy-egy téma ilyen módon történő megbeszélése nem csak azt eredményezi, hogy a kérdést felvető kollega személyesen segítséget kap gondja megoldásához, dilemmája megválaszolásához, hanem a munka során mindenki más is tanul. Nem is csak a hasonló esetekre nézve tanul meg valamit, hanem általában, mestersége, segítő hivatása mindennapos gyakorlásához kap érzelmi támogatást, szakmai segítséget. A szupervízió biztosította külső kontroll rendszeres igénybevételével erősödik a belső kontroll, a segítő rutinosabban használja az önreflexiót, s ezáltal biztonságosabban gyakorolja hivatását.

 

Kétségtelen, hogy az a tanulási folyamat, amit a csoportos szupervízión élhetünk át - az erőteljes belső, személyes munka eredményeként -, eredményez önismereti gazdagodást is. Egyet értek a már idézett Dieter Eickevel: “…arra törekszünk, hogy a csoport tagjainak bizonyos önismeretet nyújtsunk, mégpedig indirekt úton, szigorúan mellőzve a résztvevők személyes élettörténetének analízisét…”(18)

 

Még valamit, amiről ritkábban esik szó a szupervízióval és általában a csoportmunkával kapcsolatban: nem csak önmagunk jobb megismerésére tehetünk szert (ha csak nem hárítjuk ennek lehetőségét kézzel-lábbal), hanem egymás jobb megismerésére is. Aminek hatására szelídülhetnek az előítéletek, nőhet az egymás iránti bizalom; könnyebb lehet segítséget kérni és adni; egyszerűbbé válhat egymás másságának és a jó szándékú kritikának az elfogadása, a saját vélemény mások előtti vállalása. Tapasztalatból tudom, hogy a segítő közösségek milyen sok mindennel próbálkoznak, ami – úgy mond – “közelebb hozza” egymáshoz a munkatársakat, segíti a jó “csapat” összekovácsolódását. Fontos a képzéseken, továbbképzéseken közösen eltöltött idő, a szakmai fórumokon való közös részvételek, stáb értekezletek, a kötetlen együttlétek, a közösen megtartott ünnepek, az egyéni barátságok. Mégis, mindezek mellett – semmiképpen sem velük szembe állítva! -, egymás legmélyebb, a szakmai munkát leginkább gazdagító megismerését nem a szupervíziós csoport szolgálhatja-e a leginkább? Az a közös szakmai együttlét, ahol segítő identitásunkból, konkrét esetekhez történő hozzáállásunkból, ügyelői munkánk szakmai fogásaiból, a kliensekkel való kommunikációnkból, személyes érintődéseinkből, erősségeinkből és vak foltjainkból - jó esetben! - a legtöbbet oszthatunk meg egymással.

 

Az a segítő, aki a szupervízió kínálta tanulási folyamatról lemond, az könnyen magára marad örömeivel és gondjaival, a segítő közösségen belül elmagányosodik; szakmai munkájában kifárad, mert nem érik új impulzusok. A kötelesség még jó ideig a telefon mellett tarthatja, de mit ér az egész így?

 

 

 

TALÁN…

 

 

“Már nem szeretem

a ’bátor’ embereket,

gyanakvással szemlélem őket.

Kínjában mindenki bátor…

A szívós embereket szeretem,

akik végül is teljesítik azt,

amire vállalkoztak;

s közben talán

nem is olyan bátrak.”

 

(Márai Sándor) (19)

 

 

Életem első tréningjén, amit Hans van der Geest holland kiképző szupervizor tartott Budapesten, a nyolcvanas évek elején, lelkigondozóknak, terapeutáknak, gyakran hallhattam a csoportvezetőtől egy szót: “vielleicht = talán”. Egymás esetjegyzőkönyvének megbeszélése vagy egy konkrét lelkigondozói fordulat elemzése közben gyakran elragadtattuk magunkat, amolyan magyaros virtussal: “Ezt nem lett volna szabad mondanod!” – “Ez így nem helyes!” – “Rossz helyen kérdeztél!” -  “Nem jól válaszoltál!” Kiképző szupervizorunk gyakran széttárta kezeit és sokat sejtetően csak ennyit mondott: “Talán.” Lassan meg kellett tanulnunk az egy szavas instrukció jelentését: Talán igen, talán nem, - ne hamarkodjuk el a választ, ne zárjuk rövidre a kérdés megválaszolását, engedjünk utat a fantáziánknak, nézzük meg a helyzetet több oldalról is, először megérteni akarjunk, és csak utána megoldást keresni; ne legyőzni akarjuk egymást, hanem meggyőzni.

 

A szupervíziós munkának nem az ideális és nem is az egyetlen, feltétlenül kívánatos formáját kívántam bemutatni írásomban, hanem csupán az egyik lehetséges módját, - de még így is érdemes megszívlelni záró történetünket:

 

A rabbi áll az ablakban és figyeli az utcai járókelőket. Egyszer csak beszólít egy fiatalembert és megkérdezi tőle: “Barátom, ha egy pénzzel teli erszényt találnál az utcán, visszaadnád-e jogos tulajdonosának?” – “Habozás nélkül, rabbi!” - hangzott a felelet. – “Ostoba vagy!” – válaszolta a rabbi, és útjára engedte. Kisvártatva egy másik járókelőt hívott be: “Válaszolj őszintén, ha egy pénzzel teli pénztárcát pillantanál meg az utcán, visszaadnád-e tulajdonosának?” – A fölényes válasz gyorsan csattant: “Dehogy adnám vissza, nem hibbantam meg!” – A rabbi csak ennyit válaszolt szomorúan: “Gonosz vagy!”  – A rabbi sokáig nézett ki az ablakon, míg újabb járókelőt hívott be, neki is feltette a kérdést: “Fiam, ha eléd pottyanna az utcán egy pénzzel teli erszény, visszaadnád-e a tulajdonosának?”  – “Rabbi, honnan tudjam most, hogy akkor milyen lélek lesz bennem. - hangzott a válasz. De, ha ez történne velem,  adja az ég, hogy a jobbik énem győzzön és visszaadjam a talált pénzt tulajdonosának.”  – “Okos vagy.” – mondta neki a rabbi.

 

Adja az ég, hogy minél többször a jobbik énünk győzzön, a magunk és mások erényeiből és hibáiból, erősségeiből és gyengéiből, kudarcaiból és sikereiből egyaránt tanulni vágyó énünk, s használjuk a szupervízió kínálta lehetőségeket jól, s jóra!

Ehhez nyújthat tanulmányom némi segítséget. Talán…

 

 

 

HIVATKOZÁSOK

 

 

1.         Márai Sándor: Napló 1945-1957. Helikon Kiadó, Budapest, 1999. – 122. o.

2.         Reinhold Stecher: Hétköznapi morzsák, örök bölcsességek.

Széphalom Alapítvány, Budapest, 1992. – 29-32. o.

3.         Márai Sándor: u.o. – 122. o.

4.         Márai Sándor: u.o. – 22. o.

5.         H. Faber – E. van der Schott: Praktikum des seelsorgerlichen Gesprächs.

Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1980. – 28. o.

6.         Boris Luban-Plozza: A Bálint munka fejlődése.

      in B. Luban–Plozza H. H. Dick Haut (szerk.): A Bálint csoportok gyakorlati kérdései.

      Medicina Kiadó, Budapest, 1986. – 14. o.

7.         W. L. Furrer: A Bálint-csoportok vezetőjének viszontindulat-áttételi problémái.

      in B. Luban–Plozza H. H. Dick Haut (szerk.): A Bálint csoportok gyakorlati kérdései.

      Medicina Kiadó, Budapest, 1986. – 114. o.

8.   Idézi Boris Luban-Plozza: A Bálint munka fejlődése című tanulmányában.

      in B. Luban–Plozza H. H. Dick Haut (szerk.): A Bálint csoportok gyakorlati kérdései.

      Medicina Kiadó, Budapest, 1986. – 16. o.

  9.   Bánki M. Csaba: Életünk és az agy. Biográf Kiadó, Budapest, 1995. – 206. o.

10.      Erik H. Erikson: Az emberi életciklusok.

in Fejlődéslélektani Olvasókönyv. Tertia Kiadó, Budapest, 1997. – 28. o.

11.      Márai Sándor: u.o. – 98. o.

12.      Bánki M. Csaba: u.o. – 212. o.

13.      W. L. Furrer: u.o. – 114. o.

14.      W. L. Furrer: u.o. – 113. o.

15.      Dieter Eicke: A Bálint csoport vezetésének kérdései.

      in B. Luban–Plozza H. H. Dick Haut (szerk.): A Bálint csoportok gyakorlati kérdései.

Medicina Kiadó, Budapest, 1986. – 102. o.

16.   H. Konrad Knoeppel: A Bálint csoportok hatása a résztvevőkre és a csoportvezetőkre.

      in B. Luban–Plozza H. H. Dick Haut (szerk.): A Bálint csoportok gyakorlati kérdései.

Medicina Kiadó, Budapest, 1986. – 127. o.

17.   Nossrat Peseschkian: A tudós meg a tevehajcsár. Helikon Kiadó, Budapest, 1991. – 35. o.

18.   Dieter Eicke: A Bálint csoport vezetésének kérdései.

      in B. Luban–Plozza H. H. Dick Haut (szerk.): A Bálint csoportok gyakorlati kérdései.

Medicina Kiadó, Budapest, 1986. – 97. o.

19.   Márai Sándor: Napló 1943-1944. Helikon Kiadó, Budapest, 1998. – 167. o.

 

 

 

 

 

 

 

 


deváan©âa

Dev i an c i a

 

I.

A deviáns magatartás szociológiai megközelítésének módjai

 

 

A chicagói szociológiai iskola

 

Chicagóban a századforduló táján hatalmas gazdasági és társadalmi fejlődés indult meg. A fellendülés a modern nagyvárosi közegben negatívumokkal is járt. Park és Burgess szociológusok vezetésével empirikus vizsgálatokban, társadalmi-ökológiai módszerrel kezdték el kutatni a nagyvárosi jelenségeket. A város változásai befolyásolják a benne élők viselkedését és személyiségét, így a normaszegő viselkedést is.[5] A chicagóiak elméleti alapvetése a pragmatizmus és a formalizmus volt. Előző szerint a tények önmagukban nem evidensek, a tudás a megfigyelő és a környezet közötti interakcióban alakul ki. A formalizmus pedig arra vezette a kutatókat, hogy a társadalmi tevékenységek struktúráit vizsgálják.[6] Várostérképet készítettek a deviáns jelenségek alapján, s városnegyedeket hasonlítottak ennek segítségével össze. Az eljárásukkal bizonyították, hogy a devianciák szorosan összefüggésben állnak a lakosság életmódjával, állapotával. A társadalmi dezorganizáció tüneteit vizsgálták, a hangsúlyt a gazdasági-társadalmi tényezőkre helyezték.

 

 

Anómia elméletek

 

Émile Durkheim

 

Az anómia kifejezést Durkheim vezette be a szociológiába. Felfogása szerint az anómia gyors gazdasági-társadalmi változáskor lép fel, amikor még a társadalom nem képes a változások miatt keletkező jelenségek kezelésére. Az emberi vágyakat a társadalmi normák fékezik, amikor viszont ezek a normák felborulnak, átértékelődnek, akkor szabályozatlanná válik az életük, elvesztik a biztonságérzetüket, s könnyebben kerülnek konfliktushelyzetekbe. A társadalom dezintegrálódásának feltétlen következménye, hogy az egyén ugyanilyen mértékben kikapcsolódik a társadalmi életből.[7]

 

Robert K. Merton

 

Az anómia elméletét Merton fejlesztette tovább. Szerinte anómia akkor lép fel, ha a társadalmi célok és eszközök között diszharmónia keletkezik. Az anómia az egyénekben feszültséget ébreszt, ami a deviáns viselkedés felé sodor. Ha az egyén nem képes az elfogadott célokat a megengedett eszközökkel elérni, akkor vagy a célokon vagy az eszközökön kénytelen változtatni. Az anómia foka társadalmi rétegenként különbözik: az alsóbb rétegekben nehezebben tudják a célokat a megengedett eszközökkel elérni, így nagyobb az anómia.[8] Merton szerint lényegében egyetlen cél létezik: a pénz-siker megszerzése. A cél és eszköz közötti ellentmondás több  módon oldható meg. Ezeket négy fő típusba sorolta:

- Újításnak nevezi, mikor az egyén a célokat elfogadja, de nem a megengedett eszközöket használja (pl. a vagyon elleni bűncselekményeknél),

- Ritualizmus az, mikor az elfogadott eszközöket rutinszerűen használja, de a célokat nem preferálja (példaként gondolhatunk olyan közösségre, ahol kötelező jellegű követni valamilyen ideológiát az előrejutásért cserében),

- Visszahúzódás esetén a célokat és az eszközöket is elveti (gondoljunk pl. a hajléktalanokra),

- Lázadásnak nevezi azt a formát, mikor új célok és eszközök érdekében veti el az előzőeket (ennek tipikus megformálója a forradalmár).

Ez az elmélet keresztmetszeti jellegű, s az anómia nem az egyént, hanem a társadalmat, illetve annak egyes részeit, rétegeit jellemzi.[9] Merton kiemeli, hogy a deviáns viselkedést ugyanazok a társadalmi mechanizmusok hozzák létre, mint a konformitást, van saját funkciója, célszerűsége. A társadalmat és a normákat egyébként erősítik a normáktól eltérőknek a szankcionálása. Az anómia és a deviáns viselkedés aránya kölcsönösen hat egymásra, egyre jobban bomlasztja a normatív struktúrát, de fel is léphetnek vele szemben különféle szabályozó mechanizmusok.[10]

 

David Riesman

 

David Riesman a konformitás módját három társadalmi (történelmi) karakterben látta:

- A tradicionális társadalmak egyensúlyát az adja, hogy a társadalom tagjai hajlamosak a hagyományoknak megfelelően élni, így ők a tradícióktól irányítottak.

- A polgárosodott társadalomban már általában gyermekkorukban a célok egész sorát magukévá tették, ezt tehát belülről irányítottnak nevezzük.

- Később a konformitást az biztosítja, hogy általában érzékenyek mások elvárásaival szemben. Ekkor kívülről irányítottakról beszélünk.[11]

Ezek mellett három egyetemes típust ír le:

- beilleszkedő,

- anómiás,

- autonóm.

A társadalom változása következtében előfordulhat, hogy az eddig társadalmilag elfogadott konformitás szembe kerül a megváltozottal, ilyenkor az eddig beilleszkedőnek számító egyén az új közegben anómiássá válik.

 

 

Szubkultúra elméletek

 

A szubkultúra szociológiai meghatározása a következő: minden országos méretű társadalmi közösségben megtalálunk olyan csoportokat, amelyeknek a normái bizonyos vonatkozásokban különböznek egymástól, s ezeket a csupán egy-egy csoportra érvényes normákat nevezzük szubkultúrának.[12] Sokféle alapon jöhetnek létre szubkultúrák, leginkább ismertek a következők:

- nemzedéki alapon (pl. ifjúsági szubkultúrák: csöves, punk, stb.),

- vallási alapon (szekták),

- etnikai alapon (szeparáció),

- ideológiai alapon (szélsőséges politikai elveket vallók).[13]

A deviáns magatartásokkal kapcsolatos vizsgálódáskor az olyan szubkultúrák kerülnek a középpontba, amelyek a létező domináns kultúra normáit nem akarják, vagy nem tudják követni. E mellett a deviáns viselkedést ezek az elméletek - Mertonhoz hasonlóan - a racionalitás egy verziójának tartják. A szubkultúrában fontosak a csoportfolyamatok, hiszen kollektív problémamegoldásról van szó. Hangsúly van a szociokulturális tényezőkön is, amelyekkel szemben az egyén  tehetetlen, kiszolgáltatott lehet, s ilyenkor léphet föl a deviáns viselkedés.

David Matza szerint a deviáns értékek nem ellenértékek, hanem olyanok, melyek a társadalom minden tagjában megvannak, de a deviánsoknál azonban ezek az ún. földalatti értékek hangsúlyozottabbak[14].

A szubkulturális csoporton belül az egyénre a deperszonalizálódás a jellemző, illetve az ellentétes póluson szereplő külső csoporttal szemben pedig egyre nagyobb különbség alakul ki.[15]

Rácz József szerint a szubkultúrák felé a következő érzések, motívumok közvetítenek:

- szociális vákuum és fojtogató kontroll,

- kirekesztődés és kivonulás,

- individualizáció és valahová tartozás.[16]

 

 

 

Konfliktus elméletek

 

A kultúrkonfliktus elméletek azon alapulnak, hogy a viselkedésnormák összeütközése a bűnözés oka. A társadalomban különböző csoportok élnek egymás mellett, amelyeknek a viselkedésnormái és az életmódjuk eltérnek egymástól. Ennek oka a különböző szociokulturális értékeiken és az olykor ellentétes érdekeiken alapul. Ebből a szempontból nézve a különböző normaszegő viselkedéseket úgy lehet értelmezni, mint két réteg, osztály, faji, nemzetiségi vagy egyéb más csoport eltérő kultúrájának, felfogásának, értékeléseinek a konfliktusát.[17]

Az érték-konfliktus vagy kultúra-konfliktus elméletek látókörébe bekerült a szegény, alsó rétegek kultúrája. Parker és Kleiner vizsgálatai arról szólnak, hogy a szegénység kultúrája nem más, mint az objektív körülményekhez való alkalmazkodás módja, hogy a szegénységükből és felemelkedés reménytelenségéből adódó lelki feszültségeket elhárítsák.[18]

 

 

A differenciális asszociáció elmélete

 

A differenciális asszociáció elmélete a deviáns magatartás kialakulását egyszerű tanulási folyamatra vezette vissza, amely lényegében semmiben sem különbözik a konform viselkedés megtanulásától.[19] Edwin Sutherland szerint a tanulás másokkal történő interakciókban, a kommunikáció folyamán valósul meg. Glaser ezen túl mutatva állapítja meg, hogy nemcsak személyes kapcsolatok útján lehet tanulni, hanem csoportokkal vagy kulturális mintázatokkal történő indirekt identifikáció útján is.[20]

A csoportban, - amely az egyén számára referenciacsoport jellegű - a személyiség mintegy megtanulja a bűnözést. Minél többet van ilyen közegben az egyén, annál inkább asszimilálódik. A tanulás mindenre kiterjed: viselkedésbeli technikákra, motivációkra, attitűdökre, szükségletekre, racionalizációkra.[21]

 

 

Tanulás és szocializáció

 

A differenciális asszociáció elmélete figyelmen kívül hagyta az egyén pszichológiai kondícióit.

Az egyén személyiségében végbemenő lényeges folyamatokat pszichológiai megközelítés nélkül nem tudnánk vizsgálni. Ilyen fontos folyamat a szocializáció, melyen azt értjük, hogy a társadalmi környezet építi, alakítja a személyiséget.

A szocializáció a gyermek és a szülők közötti kapcsolatokban kezdődik. A kisgyermek személyisége először a szülőktől veszi át az alapvető viselkedésmintákat, szerepeket, itt alakulnak ki alapvető motivációi, ezeknek erőterében fejlődik ki az énje. Később a személyiség fejlődését más emberi kapcsolatok és csoporthatások is befolyásolják.[22]

A deviancia egy közvetlen szocializációs folyamat eredménye, csakúgy, mint a konform viselkedés. A deviancia tulajdonképpen a szocializáció valamilyen hibája vagy zavara, és a deviáns személy nem megfelelően, hiányosan vagy ellentmondásosan lett szocializálva. A szocializáció során az egyénnek a megfelelő szerep-elvárásokhoz a megfelelő viselkedést kell elsajátítania. Ennek a tanulási folyamatnak a hiányosságát, inadekvátságát gyakran az egyén pszichés működésének valamilyen zavara okozza. A szocializáció hibái e mellett összefüggésben állhatnak a közvetlen családi és emberi kapcsolatokkal, de a makroszociológiai jellemzők is befolyásoló tényezők. A gyermekkori szocializációs hiba sajátosan érzékennyé teheti a személyiséget a devianciára másodlagosan szocializáló kiscsoportok hatásai iránt.[23] A kora gyermekkor  szocializációja, az elsődleges szocializáció, amire a prototanulási folyamat jellemző, amiben a családnak nagy szerepe van. A családi minták öröklődése, a szociokulturális átörökítés identifikációs folyamatként zajlik le, de egy-egy mint ellenkező reakciót is válthat ki,- elutasítást.

A másodlagos szocializációban az intézmények (iskolák stb.) és kortárs csoportok szerepét kell megemlíteni. A szocializáció tulajdonképpen egy állandó, permanens folyamat, hiszen az egyén élete során mindig kerülhet új helyzetekbe, amelyeket a régi magatartási formákkal, módszerekkel már nem lehet megoldani, új megközelítésre van szüksége.[24]

 

 

Deviáns minősítés (labelling - címkézési) elmélet

 

E szerint az elmélet szerint a külső környezet ítéletétől függ, hogy mi a deviáns. Minden kor és társadalom mást és mást tartott intézményesen deviánsnak, ami nem teszi lehetővé az objektív meghatározást. Így a hangsúly nem magán a viselkedésen, hanem a társadalomnak, és az erre kijelölt társadalmi intézményeknek (pl. a törvényeket képviselő intézmények) a reakcióján van.[25] Ez a kapcsolódási rendszer aszimmetrikus, mert az egyénnek nincs lehetősége befolyásolni ezt, mégis interakcionista elmélet, hiszen társadalmi szinten a kölcsönhatások (társadalmi erőviszonyok) dominálnak.

Becker szerint     maguk a társadalmi csoportok okozzák a devianciát, azzal, hogy minősítenek, címkéznek, szankcionálnak bizonyos szabályok alapján.[26]

A deviánssá minősítés a társadalmi intézmények és a környezet részéről megerősíti az adott személyben azt, hogy elfogadja ezt a "címkézést" és ennek megfelelően viselkedik ezután is, tehát azonosul ezzel a szereppel.[27] Ezt nevezzük deviáns karriernek, amelynek tipikus "állomásai" vannak: egy probléma miatt krízisbe, válsághelyzetbe kerülő egyén deviáns magatartást gyakorol. Ekkor még normakövető mintái léteznek, csak ebben a helyzetben nem tud ezekkel élni. A következő pont, mikor a deviáns stigmát valamilyen formában elnyeri a közösségtől. Ezt nevezzük a másodlagos devianciának. Ez az egyénben is tudatosul, s rendszerint ezt az identitás-átalakulást - a diszkrimináció következményeként - más deviáns személyekkel kapcsolatba kerülvén könnyebben elfogadja, tehát az azonosulás végbemegy. Ezzel a deviancia állandósulhat a személynél, sőt, fokozódhat, annak ellenére, hogy a társadalmi kontroll a deviáns minősítéssel éppen hogy rehabilitálni, gyógyítani, reszocializálni[28] akar. A deviáns identitású személyiség a konform életútra nagyon nehezen téríthető vissza.[29] A személy címkézése során fő jellegzetességévé válik a deviáns minősítés és életének fő motívuma a küzdelem a stigma vagy a szankciók ellen.[30]

 

 

II.

 

A deviáns magatartás fogalma, értelmezése és problémái.

A deviancia típusai.

                                                                     

                                                                                                                                                                                

 A deviáns magatartás fogalma

 

Deviáns magatartásnak azokat a viselkedéseket nevezzük, amelyek eltérnek az éppen akkori társadalomban elfogadott normáktól. Tulajdonképpen a normáktól való eltérésről, normaszegésről van szó.[31]

A társadalmi együttélés alapvető feltétele, hogy a közösség tagjai elfogadjanak és megtartsanak bizonyos normákat.  Normának nevezhetünk minden olyan előírást, elvárást, amely valamilyen formában szabályozza az egyén viselkedését.  Ezek a normák adnak támpontot a közösség tagjának, hogy a vele érintkezésbe kerülő más embereknek milyen lesz a várható viselkedése, illetve, hogy ő maga hogyan viselkedjen, mit vár el tőle a közösség többi tagja. A társadalmi együttélés normái tulajdonképpen a kiszámíthatóságot is biztosítják.

A társadalomban nagyon sokféle normarendszer él. Vannak jogi és erkölcsi normák, vallási szabályok, szokások, illemszabályok, stb. A társadalom nem minden norma megszegését tekinti deviánsnak. Leginkább a jogi és az erkölcsi normák megszegései kötöttek szankciókhoz.[32] A társadalom azt a normaszegő viselkedést tekinti deviánsnak és köti szankciókhoz, amely az egyén vagy a társadalom számára károkat okoz.

A szociológia többnyire csak a súlyosabb normaszegést vizsgálja deviáns magatartásokként.

Feladata továbbá a deviáns viselkedések okait és következményeit alaposan és tárgyilagosan elemezni, annál is inkább, mert bizonyos mennyiségű devianciával együtt kell élni a társadalomban, a modern társadalomban talán még inkább, mint a korábbi korszakokban.[33]

A társadalomban a sokféle normarendszerből akadnak különfélék, amelyek egymással ellen-tétben állhatnak. Az ellentétet sok minden okozhatja, a társadalomban különböző felfogások létezhetnek ugyanarról a kérdésről.[34] Mégis leginkább jellemző a különböző szociokulturális háttérből származó, a különféle ideológiai, vallási, etnikai felfogások "ütközése". Olyan is előfordulhat, hogy bizonyos büntetőjogi normákat a társadalom többsége nem ítél el.[35] Ez oda vezethet, hogy a jogszabályok ellentétbe kerülhetnek az adott társadalom erkölcsi felfogásával vagy szokásaival.[36] A különböző normák és az uralkodó osztály érdekei között is lehet ellentét.

 

 

A deviancia értelmezése

 

A deviancia, mint problémás, normaszegő magatartás, és a deviancia értelmezése is történelmi koroktól, kultúráktól, az adott társadalmon belül létező csoportoktól, az uralkodó osztálytól, stb. függ.

A deviancia a társadalom terméke, a társadalom (vagy annak egyes csoportjai) minősítik az egyes magatartási formákat deviánsnak vagy normakövetőnek.[37]

Itt szólni kell a normakövetés, a konformitás értelmezéséről is. A normáknak megfelelő viselkedésnek különböző motivációja lehet:

- a konformitás az egyén szocializációja során beépült a személyiségébe,

- fél a szankcióktól, amik követhetik a deviáns magatartást,

- meggyőződésből cselekszik így,

- a normaszegés lelkiismeret-furdalással jár.[38]

Nehezebb kérdés, hogy a devianciákra milyen motívumok hajtanak. A deviáns magatartást a társadalomban lévő folyamatok hozzák létre, következésképpen nem izolált jelenségről van szó. A deviáns magatartás jelenségei az egyén szintjén a szocializáció folyamatában társas interakciók és egyedi élettörténet során szuggesztív minták és primer közösségek válaszreakciói és ezek közvetítése révén épülnek be a személyiségbe. Ebből következik, hogy a deviáns mintákat el lehet sajátítani.

Az egyes egyéneknél el kell döntenünk, hogy alkalmi normaszegésről, vagy habituális normaszegésről van-e szó.

Társadalmi szinten fontos tényező a gyakoriság kérdése. Ameddig a társadalom tagjai nem érzik magukat érintettnek, személyükben is veszélyeztetettnek egy normaszegő magatartás által, addig azt nem tekintik deviánsnak, legfeljebb csak nonkonform magatartásnak. Ugyanakkor, ha egy deviáns magatartási forma kezd tömegessé válni egy társadalomban, elveszíti deviancia jellegét. Természetesen nem csupán a gyakoriság lényeges, hanem elsősorban annak a kérdése, hogy a társadalom tagjai mennyiben érzik érdekeiket veszélyben egy magatartási forma által. Ennek tudható be, hogy az egyénnek kárt okozó magatartást szigorúbban ítélik meg, mintha valaki az államnak okoz lényegesen nagyobb kárt.[39]

A deviáns magatartási formák számszerű alakulását az is befolyásolja, hogy miképpen változik a társadalom megítélése a különböző jelenségekről.[40] Már Emilé Durkheim is megállapította, hogy társadalmi változások következménye, hogy növekedik a devianciára való hajlandóság, illetve, hogy olykor a deviancia csak előlegezése a jövő erkölcsének.[41]

 

 

A deviancia típusai, magatartási formák

 

A bűnözés

 

É. Durkheim a bűnözéssel kapcsolatban leírta, hogy nem létezik olyan társadalom, amelyben ne lenne bűnözés. Hogy bűnözés létezik, ezt normális állapotnak tekintette, feltéve, hogy nem halad meg egy meghatározott mértéket. A bűnt másfelől szükségesnek is tartotta, nélkülözhetetlennek az erkölcs és a jog normális fejlődéséhez.[42]

Szabó András a következő meghatározást adta arról, hogyan fejlődhet ki a bűnözés, mint szükségletkielégítés: az ember rendelkezik a szükségletkielégítés eszközeinek, módjának, alternatíváinak megválasztási képességével, de hogy hogyan választ, az nagymértékben függ a ténylegesen rendelkezésére álló alternatíváktól, társadalmilag adott, hozzáférhető eszközöktől. A bűnözés olyan tilalmazott viselkedésmód, amely az adott feltételekhez normálisan kapcsolódik, értelmes és racionális, mert problémamegoldó és szükségletkielégítő eszközcselekmény.[43]

A bűnözéssel kapcsolatos tendenciákat leginkább a bűnözési statisztikák világítják meg, amelyeknek három forrása lehet:

- az ismertté vált bűncselekmények száma, amely a rendőrség adataira támaszkodik,

- az elkövetők és vád alá helyezettek száma, amiről az ügyészség informál,

- a jogerősen elítéltek száma, ami a bíróságoktól származik.[44]

Az ismertté vált bűncselekmények száma nem fedi a ténylegesen elkövetett bűncselekmények számát. A bűnüldözés előtt nem kevés bűncselekmény marad rejtve.[45]

A rendszerváltozásig hazánkban a bűnözési tendencia közepesnek mondható, de folyamatos emelkedést is mutat. Nehéz tényszerűen megállapítani, hogy ebből az emelkedésből mennyi az, ami "tiszta" többlet, ugyanis az évtizedek alatt a törvények is változtak, régebben bűncselekménynek elfogadott viselkedési formák elvesztették bűncselekmény jellegüket, míg új bűncselekményi kategóriák születtek. Ezenkívül még a közlekedési bűncselekmények fokozatos emelkedése is bonyolítja a kérdést. Mindenesetre megállapítható, hogy a vagyon elleni bűncselekmények jelentősebb emelkedése már a nyolcvanas években elkezdődött. E mögött részben a szegénységtől gerjesztett, illetve a vagyoni különbségek széthúzódásából adódó feszültségek állnak. A rendszerváltozás után a demokratizáló nyitás önmagában is bűnözést generáló, az életszínvonal-esés nemkülönben.

Megfigyelhető az is, hogy a nyolcvanas évtizedben valamennyi településtípusban nőtt a bűnözés, de a városokban volt a legerőteljesebb. Nőtt a gyermek- és fiatalkorúak bűnözése is, amit azzal magyaráznak, hogy ekkorra nőttek fel vétőképes korba a "második Ratkó-hullámban" született gyerekek.[46]

A hatóságok tudomására jutott bűncselekmények száma növekedett, míg az elítéltek száma alig változott. Okai, hogy a bűnhalmazatok megszaporodtak, de a felderítési arányok pedig romlottak.

A bűnözés meglehetősen erősen összpontosul a fiatalabb felnőtt férfiakra.

Az elkövetők és az elítéltek száma a leghátrányosabb helyzetű rétegekben a legmagasabb. Ez igaz a fiatalkorú bűnözésre és az erőszakos bűncselekmények arányaira is.[47]

A büntetőjog eszközrendszere önmagában alkalmatlan a bűnözésben újratermelődő társadalmi problémák megoldására. A kényszer keretei között történő nevelés, kezelés csak esetlegesen hozhat jó és tartós eredményeket.[48]

 

Az alkoholizmus

 

Az alkoholizmus mértékének megállapítása nem könnyű.[49] Alkoholizmusnak a mértéktelen alkoholfogyasztást tekintjük, illetve az olyan személyt tartjuk alkoholistának, aki dependens, tehát alkoholfüggő, nem tudja megállni, hogy ne fogyasszon alkoholt, kényszeresen iszik.[50]

Az alkoholizmus társadalmi probléma, hiszen egy sor negatív társadalmi jelenségbe begyűrűzik, megtalálható a problémák hátterében, vagy maga az alkoholizmus indukálja a problémát. Elsősorban a bűnözés és az alkoholizmus, ill. a válások, a családi problémák és az alkoholizmus összefüggéseit szokták kiemelni, de az alkoholfogyasztás mértéktelensége sok esetben indukálja például a balesetek előfordulását, vagy az öngyilkosságot.[51]

Az alkoholisták számának megállapítása sem könnyű, pontos megállapítása nem is lehetséges. Általánosan két módszer terjedt el a körülbelüli számadatok elnyeréséhez:

- Ledermann módszere, hogy az egy főre jutó évi alkoholfogyasztást elosztja a lakosság számával, majd ebből következtet,[52] és alkoholizálási fokokat állapít meg,

- Jellinek-képlet a májzsugorodás következtében meghaltak számát szorozza 0,60-nal és 144-gyel (a 0,60-as szorzó arra utal, hogy a májzsugorban meghaltak 60%-ánál okozhatta a betegséget az alkoholfogyasztás, a 144-es szorzó pedig a súlyos alkoholisták számára utal).[53]

Az alkoholfogyasztás mértéke nőtt az évtizedek folyamán, ami ebben a legveszélyesebb, hogy leginkább a mértéktelenül ivók száma növekedett. Ezt támasztják alá a statisztikai adatok arról, hogy hazánkban milyen mértékű az alkoholos eredetű májzsugorodásban meghaltak száma. Nemzetközi összehasonlításban is magasak ezek az adatok.[54] Az alkoholizmus az aktív felnőttkor derekán a leggyakoribb (tehát a 30-49 év közöttieknél), és itt is elmondható, hogy nagyobb arányban vannak köztük a férfiak, mint a nők. Sajnálatos viszont, hogy egyre nagyobb a nők körében az alkoholfogyasztás[55] és több az alkoholbeteg, valamint egyre fiatalabbakat érint az alkoholizálás.[56]

 

Drogfogyasztás

 

Téves az az elgondolás, hogy a kábítószerfogyasztás csak napjainkban okoz problémát, a régi társadalmi rendszerben nem, vagy alig létezett. Ez igaz lehet a hatvanas évekre és a hetvenes évek elejére, mikor még valóban nagyon szűk körre volt jellemző az abúzus, s ez is főleg csak gyógyszerek szedését jelentette alkohollal kombinálva. A hetvenes évek második felében viszont már sokkal szélesebb körben elterjed a fiatalok körében a kábítószerezés, s ez egy "ellenkulturális" mozgalomnak, a csöves szubkultúrának a számlájára írható. A gyógyszer+alkohol mellett megjelennek az olyan gyógyszerek, amelyekhez nincs szükség az alkohol besegítésére (Parkan, kodeint tartalmazó gyógyszerek), de tömegesen a szipózás terjed el (ragasztókat és hígítót belélegezve érhető el a hatás, aminek az elterjedését főleg a könnyű beszerezhetőségének és olcsóságának köszönhette).[57] A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára már a fiatalok között nem ritka a politoxikomán. A nyolcvanas években a fogyasztott drogok köre nő. Szélesedik az indiai kendert termelők és fogyasztók köre.[58] A kemény drogok iránti igény elterjedését mutatja, hogy egyre többen fogyasztanak házilag gyártott mákkészítményeket. Tulajdonképpen ekkorra már mindent kipróbáltak a fiatalok, amitől valamennyire is kábító, bódító, euforizáló hatást remélhettek. A rendszerváltozás idejére így kialakult egy potenciális keresleti oldal, aminek nem sokáig kellett várnia a megfelelő kínálati oldalra.[59]

A kábítószerfogyasztásban az utóbbi pár évben nagy változások történtek. Nemzetközileg is tapasztalható tendencia, hogy tömegesen terjedt el az extasy és a speed tabletták használata (amfetamin származékok), s minden drogot, de ezeket leginkább egyre fiatalabbak használják és egyre több nő/lány. A másik érdekes változás, hogy korábban a kábítószerfogyasztás - itthon és külföldön is - inkább a nagyobb városokban élő fiatalokra volt jellemző. Ma az amfetamin származékok fogyasztása esetén város és falu között alig tapasztalható a különbség.[60] Tömeges elterjedésüket annak köszönhetik, hogy nem túl drágák, a divatokhoz adekvátan alkalmazkodnak: a techno és rave zenék gyors ritmusát a szerek felerősítik a szívritmus gyorsításával (ez okozhat életveszélyt![61]), a mega-diszkók olykor több ezres tömegében individuális élményt adnak, nem szólnak bele a hétköznapokba, mert egyelőre még a fogyasztója nem marginalizálódik vagy kriminalizálódik a drogfogyasztás miatt. Valóban "ideális" arra, hogy hosszú távú fogyasztókat nyerjenek ezekkel a szerekkel.

 

 

Az öngyilkosság

 

Öngyilkosságot követ el az az ember, aki életének saját maga vet véget. Öngyilkossági kísérletről akkor beszélünk, ha valaki a meghalás, az öngyilkosság szándékával károsítja saját szervezetét, de ennek következtében nem hal meg.[62]

Talán nem véletlen, hogy a modern szociológia első nagy munkája, a ma is alapműnek számító 1897-es É. Durkheim könyv az öngyilkosság vizsgálatával foglalkozik. A multivariáns analízis módszerével bebizonyítja, hogy sok tévhit veszi körül ezt a tárgykört, viszont alapvetően meghatározó a társadalmi integráció mértéke.

A kutatókat máig feszíti a kérdés, hogy milyen társadalmi, kulturális és pszichés folyamatok vannak az öngyilkosságok hátterében. A meghatározó tényezők a személyiségben, a pszichés fejlődésben éppen úgy jelen lehetnek, mint a társadalmi, szociális vetületekben. A személyiség is lényegében társadalmi termék, hiszen a különféle lélektani sajátosságok társadalmi hatásokra alakulnak ki és szilárdulnak meg, amit szociológiailag vizsgálhatunk, de nem nélkülözhetjük a személyiség és a ráható interperszonális folyamatok pszichológiai ismeretét.[63]

Henry és Short leírása szerint az emberi törekvések meghiúsulása frusztrációt okoz, aminek a növekedésével erősödik az agresszív indulat is. Az agresszivitás lehet kifelé vagy befelé irányuló. Ha a külső társadalmi kényszer gyenge, akkor az egyén a kudarcaiért önmagában keresi a hibát, agresszióját maga ellen fordítja.[64]

A személyiségben viszonylag kevés az irreverzibilis folyamat, a pszichológiai állandók szüntelen mozgásban vannak. Krízisek, traumák hatására, a megoldási minták hiányos volta, vagy inadekvát használata eljuttathatják az egyént a szuicidális szindrómához. Bakó Tihamér négy preszuicidális traumát tart jellemzőnek:

- tárgyvesztés,

- szégyen,

- bűntudat,

- narcisztikus sérelem.[65]

Temesváry Beáta az öngyilkosságveszélyt az alábbiak szerint csoportosította:

- biológiai okok (pl. biológiai krízis, akceleráció stb.),

- pszichológiai okok (pl. diszharmonikus és deviáns család, kudarcok, beilleszkedési zavarok, stb.),

- szociális okok (pl. szerepváltás, szerepvesztés, normarendszer és gazdasági változások stb.).[66]

Bakó idézi Joseph Richman tapasztalatát: a szuicidális cselekmények mögött nagyon fontosak a családi háttérben meghúzódó folyamatok. Olyan családokat vizsgált, ahol az egyik tag öngyilkosságot követett el, s hét pontban összegezte a lehetséges jellemzőket:

- a szükséges változás elfogadásának a képtelensége,

- szerepkonfliktusok, kudarcok, fixációk,

- megromlott családi struktúra,

- affektív nehézségek,

- kiegyensúlyozatlan vagy egyoldalú kapcsolat családon belül,

- tranzakciós nehézségek,

- hiányos krízismegoldási stratégiák.[67]

Buda Béla egy helyen J.D. Douglast idézve arra figyelmeztet, hogy az öngyilkosság nem egységes viselkedésforma. Minden öngyilkosságnak sajátos jelentése van az egyén és a szociális környezet vonatkozásában, tehát valamilyen funkciót tölt be, mert nem egyszerű reakció vagy dezintegrációs jelenség.[68]

A hazai öngyilkosság kutatások főbb megállapításait az alábbiakban lehetne összegezni:

Már a múlt század elején bizonyíthatóan többen lettek öngyilkosok a református térségekben. Az első emelkedési hullám a kiegyezés utáni időkben következett be, majd a századfordulótól az emelkedés folyamatos. 1945 után az újabb emelkedési hullám 1968-tól következett be, a legmagasabb pontját 1983-ban érte el (45,9/100ezer lakos, ami csaknem ötezer főt jelentett). Napjainkban csökkenő tendencia van  (kb. évi 3500 fő körül mozog).[69]

Az öngyilkosságok megoszlása az ország területén az utóbbi hetven év alatt csaknem állandó. Kiemelkedő megyék Csongrád és Bács-Kiskun, városok közül Szeged, Budapest és Debrecen.[70]

Az öngyilkosság következtében elhunytaknak valamivel több, mint a kétharmada férfi. A szuicidium tentamenesek között viszont a nők gyakorisága a kiemelkedő. A befejezett öngyilkosságoknál a fiatalabbak között nagyobb a férfitöbblet, idősebbeknél emelkedik a nők aránya. Kor szerint vizsgálva, a legnagyobb számban a 40-55 éves korosztályban fordulnak elő.[71]

A házasok öngyilkossági arányszáma jóval alacsonyabbak a nőtlenek, hajadonok, elváltak és özvegyek arányszámainál. A házassági családállapot tehát csökkenti az öngyilkossági rizikót.

Az öngyilkosság gyakoribb a társadalom kedvezőtlenebb helyzetű rétegeiben. A századforduló környékén egyes településeken az értelmiség körében volt gyakoribb az öngyilkosság, a földművesek között viszont kisebb. Egyetlen hátrányos helyzetű réteg volt, ahol magas volt a gyakoriság: a háztartási alkalmazottak.[72]

 

Mentális betegségek

 

A társadalmi beilleszkedési zavarok közül a mentális zavarok elterjedtségéről a legnehezebb világos képet kapni. Az egészségügyi ellátó rendszerben az előfordulás gyakorisága feltételezhetően nem a lakosság összes ilyen jellegű betegét mutatja meg. Különböző vizsgálatok alapján a skizofréniában szenvedők aránya kb. 2,5 ezrelék, a súlyosabb pszichiátriai betegségben szenvedők aránya 1-2%-ra tehetők. A neurózisban szenvedők számát nagyon magasan, 25-50%-ban állapítottak meg, de a depresszió is elég gyakori előfordulású a lakosság körében. Kérdés, hogy ilyen tömeges előfordulás esetében a neurózist devianciának tekintsük-e.[73] Az évtizedek során emelkedett a betegek száma, ami talán annak köszönhető, hogy az 1965 óta létező ideggondozó intézetek[74] időközben fokozatosan fejlesztették a hálózatukat, de a kórházi ágyak számát is növelték, amik hatására több beteg került be az egészségügyi rendszerbe.[75]

Az ideg- és elmebetegek között több a nőtlen, hajadon és elvált, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy nehéz a betegekkel együtt élni, sokszor a család toleranciája is elfogy. A betegek között több a nő, de pl. a skizofrénia a férfiaknál hamarabb jelentkezik. A mentális betegségek többsége fiatal felnőttkorban jelentkezik, ebből adódóan az egyre idősödő korcsoportoknál egyre magasabb arányokkal találkozunk.[76]

 

 

III.

 

 

A deviancia és a társadalmi folyamatok kapcsolata

 

 

 

Bevezetés

 

 

Minden társadalmi együttélés feltétele, hogy a társadalmi közösség tagjai megtartsanak bizonyos normákat. A normáktól való eltérést nevezzük devianciának, de a norma és a deviancia fogalma, tárgya is koronként és társadalmanként változó. Hogy az egyént milyen belső és külső feltételek sarkallják normakövetésre vagy normaszegésre, - ezeknek az okai még inkább változóak. Szociológiai szempontból fontos meghatározás az, hogy a deviancia károkat okoz a társadalomnak, a különböző közösségeknek, a családoknak és az egyéneknek, de a deviancia általában egy akut feszültséghelyzet szorításában "teremtődik" meg, - tehát az ok és az okozat megközelítése egyaránt szükséges. A társadalom változásainak oldaláról nem közömbös kérdés az, hogy milyen tényezők (társadalmi folyamatok) befolyásolják a deviancia kialakulását, terjedését, avagy a visszaszorításának milyen lehetőségeit lehetne alkalmazni.

 

 

A társadalmi folyamatok bemutatása, értelmezése

 

 

Társadalmi rétegződés

 

A társadalomban élő emberek különböző társadalmi pozíciókat töltenek be, amelyek alapján különböző csoportokba oszthatók, s ezek a társadalmi csoportok a társadalmi struktúrában különböző helyet foglalnak el. Ebből következik, hogy ezek a pozíciók, illetve a struktúrában található csoportok egymással nem egyenlők, így a társadalmat egyenlőtlenség jellemzi.

A társadalmi struktúra rendező elve alapján megállapíthatjuk, hogy egyes egyének vagy csoportok hol foglalnak helyet pl. a társadalmi munkamegosztásban, vagy a szűkös javakhoz való hozzájutás módját és mértékét illetően.[77] A társadalmi egyenlőtlenségeket tehát több kategóriában is mérni tudjuk, ezek közül a legfontosabb tényezők: a jövedelem, a vagyon, a munkaviszonyok, a munkakörülmények, az iskolai végzettség, a lakásviszonyok, a lakóhely környezete, a szabadidő eltöltése, az egészségi állapot, a műveltség, a családi állapot.

Minden embernek megvannak a különböző szükségletei, amit többé-kevésbé képesnek kell lennie kielégíteni. A társadalmi egyenlőtlenség tulajdonképpen azt is jelenti, hogy nem mindenkinek adatik meg - különböző okok folytán - a szükségleteik kielégítése, s a fent leírt tényezők figyelembe vételével vannak előnyösebb és hátrányosabb helyzetűek.

Ezeknek az ismeretében beszélhetünk deprivációról, megfosztottságról, mikor egy adott egyén vagy csoport a társadalom nagy többségéhez képest megfosztva van javaktól, lehetőségektől stb.

 

Szegénység

 

A társadalmi egyenlőtlenségek leginkább tetten érhetők a szegénység témakörénél.

A szegénység egyben létforma is, amelyben az egyes személyek sorsukat sikertelenségként, kudarcként élik meg.[78]

Oscar Lewis Sanchez gyermekei c. könyvében kifejti, hogy a szegényeknek is van kultúrája, csakhogy ez a kultúra más norma- és értékrendszereket tartalmaz, mint a társadalomban általánosan elfogadottak. Ennek lényegében védő funkciója van, mentális egészségüket a szegény életkörülmények között másként nem tudnák fenntartani. A probléma leginkább ezzel az, hogy egyben ez is kiemelkedésüknek a gátja, a beilleszkedésre - kivételektől eltekintve - képtelenek.[79] A szegényebb rétegekben ezért a társadalmi beilleszkedési zavarok előfordulása gyakorinak mondható. Az alkohol vagy a kábítószer tompítja a depriváltság érzését, a megélhetés reménytelenségei, a feszültségekkel teli pszichés megterhelés is a mentális betegségek kialakulását okozhatják.

A magyarországi szegénység alakulásánál megállapítható, hogy régebben a falvakban koncentrálódott, de a mai emelkedést inkább a nagyobb városok és az ipari agglomeráció adja. A munkanélküliséggel való összefüggést "bizonyítja" az is, hogy a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúakhoz képest keményebben jelentkezik a szegénység a szakképzetlen munkásoknál. A nyugdíjasok között valamivel több a szegények aránya, mint az összlakosságban, viszont a gyermekkorú népességben nagyon megemelkedett a szegények aránya.[80] A sokgyermekes családokban élő gyerekek - kevés kivétellel - valószínűleg a szegények táborát gyarapítják!

 

A munkanélküliség

 

Napjaink egyik legégetőbb problémája a tömeges, regionális és tartós munkanélküliség. Ezek a meghatározások olykor ugyanazokat a munkanélkülieket érinti, hiszen tömegesen és tartósan munkanélkülivé leginkább az elmaradottabb régióban váltak.

A munkanélküliség és a szakképzettség összefüggéseire, kapcsolatára ad választ a munkapiac szegmentálódásának a kérdése. Azokat fenyegeti leginkább a munkanélküliség, akik szakképzetlenek, illetve a szakképesítésük nem keresett a jelenlegi munkaerőpiacon. Talán ebből adódik, hogy igen sok a tartós munkanélküli, és ezek a társadalomnak nagyon jól körülhatárolható rétegeiben, elsősorban a szakképzetlen munkásságban összpontosulnak. Az is tendencia, hogy a munkanélküliség erősen sújtja a munkakezdő fiatalokat.[81]

A tartós munkanélküliek önértékelése negatívan változik, a családon belüli viszonyok átrendeződnek, a konfliktusok megnőnek.[82] A munkanélküli férfiak között az alkoholizmus elterjedése a jellemzőbb, a nők esetében viszont a mentális betegségek (neurózis, depresszió, stb.) jelent meg nagyobb számban.

 

Lakáshelyzet és lakóhely

 

A lakáshoz jutás Magyarországon mindig is érzékeny pontja volt a társadalmi különbségeknek. Talán pont ezért a lakáshelyzetből nagyon fontos információkat tudhatunk meg, leginkább azt, hogy a különbségek itt "kézzel foghatóan" tetten érhetők.

A mai hazai lakásviszonyokra jellemző, hogy túlnyomó többségben vannak a kicsi lakások, a benne lakóknak nem megfelelő nagyságúak, mert vagy két személynél több lakik egy szobában, vagy különböző generációk kénytelenek együttlakni.[83]

A városokban az emberi kapcsolatok személytelenebbek, a család és a közösség kontrollja meggyengül. Az elidegenedés, a normák és a kontroll hiánya az anómia állapotát eredményezi. Ebből következik, hogy könnyebben előfordulhatnak a devianciák.

Természetes, hogy a városok egyes lakónegyedei között is megjelenik a társadalmi különbség, olyan formán, hogy bizonyos részeken az előnyösebb helyzetűek, máshol viszont a hátrányosabb helyzetűek laknak.  Szegregációra és szukcesszióra is tudunk hazai példákat. A régi lakóházak övezete idővel kezd haladni a "slumösödés" felé, ami igen súlyos társadalmi problémákhoz vezet.[84] Ez a probléma önmagában hordozza a deviancia terjedését.

 

Társadalmi mobilitás

 

Társadalmi mobilitásnak nevezzük azt a jelenséget, mikor az egyén társadalmi helyzete megváltozik az előző társadalmi pozíciójához képest (intragenerációs mobilitás), vagy szülei társadalmi helyzetéhez képest (intergenerációs mobilitás).[85]

A társadalmi mobilitás leginkább a strukturális változásoktól függ. A mobilitási esélyek egyenlőtlensége a társadalmi egyenlőtlenségek egyik fajtája. Parsons szerint a jobb mobilitási esélyek a még nagynak számító egyenlőtlenségeket is elfogadhatóbbá teszik.[86]

Természetesen az igazságosság megkívánja, hogy a mobilitási esélyek is jobban kiegyenlítődjenek, de a gazdasági fejlődés számára sem hátrány.

Hazánkban a gyors iparosítás miatt nagy volt a mobilitás aránya (parasztból munkás, fizikai dolgozóból szellemi foglalkozású stb.).

A mobilitásnak is vannak hátrányai. A más társadalmi helyzetbe való átkerülés sok esetben nem jár problémák nélkül. Ez a változás gyakran jár lakóhely-változással, és egyéb más változásokkal együtt előidézhetik a gyökértelenség, az anómia állapotát. Az "oda már nem, ide még nem" érzése is vezethet devianciákhoz (öngyilkosság, alkoholizmus és egyre gyakrabban hallani drogfogyasztásról).

 

Vándorlás és ingázás

 

A vándorlás azt jelenti, hogy valaki másik településre költözik, tehát lakása egy másik településen lesz. Ha ez a lakás az állandó lakása, akkor állandó vándorlásról van szó, ha csak ideiglenes, akkor ideiglenes vándorlásnak nevezzük.

Ingázásról beszélünk, ha valakinek a lakóhelye és a munkahelye (vagy iskolája) más-más településen van, így ingázik a két település között.

A vándorlások mindig szelektívek, vagyis a kibocsátó és a befogadó népességével korban, nemben, társadalmi összetételben nem egyeznek meg a vándorlók. Ez a kibocsátás és a befogadás oldalán is súlyos problémákhoz vezethet. A kibocsátónál észlelhető problémára hazai példa, hogy a falvak elöregedése nagyban köszönhető annak, hogy az életerős és fiatal munkaerő a városokba vándorolt. A befogadónál okozhat problémát a fölévándorlás, mikor a bevándorlók a befogadó népesség előnyös helyzetűi közzé kerülnek, ill. az alávándorlás, mikor a hátrányos helyzetűeket növelik a bevándorlók.

A vándorlás Magyarországon az iparosodás következtében nagyon magas volt az ötvenes években. Ekkor Budapestre, a régióközpontoknak számító nagyobb városokba és az ipari agglomerációkba indult meg a vándorlás. Később ez a tendencia olyan módon változott, hogy a vándorlás továbbra is ilyen irányú maradt, de a kibocsátók főként a környék vidéki települései lettek.

A vándorlásnál hasonló probléma merülhet fel, mint a társadalmi mobilitásnál, - a gyökértelenség jelensége ennél a népességnél is megjelenhet.

A nemzetközi vándorlásnál a legnagyobb problémát a különböző kultúrájúak közötti konfliktusok okozhatják. Magyarországon még általánosan nem tapasztalni ezt a jelenséget, de már azért egy-egy konfliktus felütötte a fejét Budapesten (pl. a "kínai negyednek" számon tartott területen az átlagnál jóval több erőszakos bűncselekményt követtek el).

Az ingázás szintén az erőltetett iparosítás idején volt tömeges.[87] Ekkoriban a családok egynegyede volt úgy érintett, hogy általában a család valamelyik férfitagja tartósan ingázott. A többségben a szaktudás nélküli falusi férfiakról van szó, akik az iparba kerültek a tartós ingázás révén. Az ötvenes években hatalmas munkásszállókat építettek, ahova hétközben lettek elszállásolva a munkások. A hét közbeni ipari munka és a meglehetősen hosszú utazás után ezek a férfiak még az otthoni mezőgazdasági munkákba is besegítettek hétvégén és a szabadságuk alatt. A tartós ingázás a családi kapcsolatok lazulásához, a megfeszített tempó és a munkásszállók "miliője" pedig az alkoholizmus terjedéséhez vezetett.

 

Az iskolai végzettség

 

A társadalmi egyenlőtlenségek megmutatkoznak a népesség iskolázottságában is. Pierre Bourdieu a francia iskolarendszert elemezve, a társadalmi egyenlőtlenségeket úgy látta, hogy az iskola nemzedékről nemzedékre átörökíti oly módon, hogy rejtett társadalmi diszkrimináció megy végbe, hiszen kifelé az iskola az objektivitás látszatát kelti.[88] Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a származás szükséges feltétele az elért iskolai végzettségnek, viszont a társadalom közvetlenül az iskolai végzettség alapján "értékeli" az egyént és nem a származása révén. A már említett társadalmi mobilitás lehetősége természetesen valamelyest változtathat ezen.

Egy időben a szociológusok úgy gondolták, hogy az oktatás fejlesztésével és kiterjesztésével csökkenteni lehet az egyenlőtlenségeket, de a gyakorlat inkább Bourdieu-t igazolta.

Az iskolai végzettség egyre inkább meghatározza az elérhető társadalmi helyzetet.[89]

Akik az általános iskola 8 osztályát sem tudják elvégezni, azok élete nagyon hátrányosan alakul, mert alig van esélyük arra, hogy a szakképzetlen rétegekből felemelkedjenek, így nagyon nagy arányuk él a létminimum alatt, s az országos arányszámuknál sokkal nagyobb arányban szerepelnek a deviáns viselkedésűek, különösen a börtönbüntetésre ítéltek és az alkoholisták között.[90]

 

Egészségi állapot

 

A WHO alapokmánya szerint "az egészség a testi, szellemi és társadalmi jólét teljes állapota, és nem csak a betegség és rokkantság hiánya." Szociológiai értelemben egészségesnek azt az embert tekinthetjük, akinek életműködései az adott környezetben kiegyensúlyozottak, lelki élete harmonikus és a társadalom vele szemben támasztott elvárásainak képes megfelelni.[91]

Az ember egészségi állapotát a biológiai tényezők mellett a társadalmi tényezők is befolyásolják, így pl. a környezetének az állapotából, az életkörülményeiből, az életmódjából, a munkaviszonyából származó előnyök vagy hátrányok kihatnak az egészségi állapotra.

A hazai statisztikák a magyar népesség egészségi állapotáról sem mutat megnyugtató képet. A legszembetűnőbb a férfi lakosság mortalitási mutatója, a születéskor várható átlagos élettartam a férfiaknál napjainkban 64 év, a nőknél 73 év.[92]  Ennek okát leginkább a következő halálozási okokkal szokták magyarázni: szívkoszorúér betegségek (pl. infarktus), agyérbetegségek, májzsugorodás, tüdőrák és az öngyilkosság. Mindezek olyan halálokok, amelyeknek hosszú "előtörténetük" van, tehát a mélyebben fekvő okok a hosszabb megelőző időszakokban alakultak ki.[93]  A kiemelt halálozási okok többségében a deviáns magatartás és a helytelen életmód játszanak nagy szerepet.

 

Életmód

 

Az életmód a szükségletek kielégítése érdekében végzett tevékenységek rendszere, ami tartalmazza azt, hogy a társadalom tagjai milyen tevékenységet végeznek, hol, miért és kikkel végzik ezeket.[94]

Az életmód is kifejezi a társadalmi egyenlőtlenségeket. A társadalmi rétegződés megnyilvánulása az, hogy az egyes társadalmi rétegek eltérő életmódot folytatnak.[95]

A helytelen életmód negatív befolyása az egészségi állapotra egyértelmű. Többek között milyen okok húzódnak meg a helytelen életmód mögött:

- a nem megfelelő táplálkozás mögött sok esetben az alacsony jövedelmi szint,

- a szabadidő hiánya vagy a nem megfelelő eltöltése hátterében a kevés jövedelem mellett nagyon meghatározó a túlhajszoltság, pl. a "munkahely-féltés" miatti "önkéntes" túlórázások, éves szabadságok csak papíron kivétele stb. 

Az életmód és a deviancia összefüggéseihez adnak támpontot az olyan időmérleges felmérések, amelyekből kitűnhet, hogy a vizsgált személyek életében mennyire vannak jelen a deviáns magatartások.

 

Család

 

A család alapvető funkciója a gyermek szocializációja, ami alapján fog majd felnőttként a társadalomban élni, viselkedni, szerepeket ellátni, a közösség tagjaként a normákat és értékeket elfogadni vagy elutasítani. A család szocializációs szerepe nem csökkent és pótolhatatlanságát a negatív példákkal lehet megerősíteni. Nemcsak ott lesznek hajlamosak a gyerekek a devianciára, ahol a szülők magatartása deviáns, hanem abban a családban is védtelenebbek, ahol a családi összetartás nem erős, a légkör megromlott vagy hűvös, a családtagok nem fordítanak kellő időt egymásra, vagy néhol a családi "kommunikáció-közvetítő" a pénz. Az utóbbi "jelenség" ha nincs is szoros kapcsolatban a fiatalok egyre gyakoribb kábítószer fogyasztásával, mégis némi összefüggést érezhetünk.

A család testi és lelki gondozó, támogató szerepének jelentőségét bizonyítja, hogy mindenféle társadalmi szempontból problematikus viselkedés (bűnözés, alkoholizmus, mentális betegség, öngyilkosság) gyakoribb a nem házasok, mint a házasok körében.[96]

Kiemelhetjük példának, hogy a befejezett öngyilkosságot elkövetők között milyen magas az elváltak, nőtlenek, hajadonok, özvegyek aránya.[97]

Még mindig a családi adottságok a meghatározóak az átörökítési folyamatokban, mert aki hátrányos adottságú környezetben nevelkedik, annak integrációs esélyei a szüleihez képest mostanában kifejezetten romlanak.[98]

 

 

Befejezés

 

 

Magyarországon 1989 óta gyors és megfordíthatatlan politikai-gazdasági változások történtek, amely változások a társadalmi folyamatokat is befolyásolják. Mindenekelőtt a népességre gyakorolt közvetlen hatásokról beszélhetünk, s itt Durkheimre hivatkozva megállapíthatjuk, hogy a változások bizonyos fokon érték- és normavesztésekkel jártak, az anómia jelensége ezért érzékelhető. A közvetlen hatások között a gazdasági változások "lecsapódását" is rögtön érezhette a lakosság, ami szintén sok problémát vetett fel. A társadalmi egyenlőtlenségek napjainkban tovább nőnek, ennek a hatása már most érzékelhető, bár az árnyaltabb következmények csak a későbbi időszakokban fognak jelentkezni. Az egyenlőtlenségek, a társadalmi különbségek és a deviáns viselkedések gyakorisága között tudunk összefüggéseket felmutatni, hiszen pl. a legalacsonyabb iskolai végzettségűek életkörülményei a legrosszabbak, de a bűnözés, az alkoholizmus vagy az öngyilkosság itt a leggyakoribb.[99] A létbizonytalanság veszélyében a társadalmi szolidaritás, az integrálódás hiánya is fokozhatja a deviancia terjedését.

 

 

 

IV.

 

 

A segítő intézmények szerepe, lehetősége és felelőssége a deviancia társadalmi jelentkezésében és kezelésében

 

 

 

Bevezetés

 

"Nehéz megállapítani, hogy a deviáns viselkedési formák akadályozzák-e a fejlődéssel való lépéstartást vagy éppen fordítva: a kitörés kilátástalansága kedvez a deviáns viselkedési minták sokszor generációkról generációkra történő átörökítésének."[100] Gönczöl Katalin mikor ezt felveti, egyben válaszol is erre, azzal, hogy valószínűsíti, vice versa, egymást erősítő folyamatokról van szó. A halmozottan előforduló deviáns viselkedési formák bemutatásánál tisztább képet kapunk ennek igazáról.

A legnagyobb kérdés, hol, mikor, hogyan és ki(k) tud(nak) pozitív módon beavatkozni és milyen szinten (egyén, család, közösségek, társadalom), hogy a társadalmi integráció ne devalválódjon (tovább), hogy a családok képesek legyenek betölteni a szerepüket, hogy a társadalom egyénei tudjanak bízni önmagukban, képességeikben, lehetőségeikben, és kellő önvédelemmel és önismerettel felvértezve boldoguljanak akkor is, ha valamilyen  nehézséggel kerülnek szembe.

 

 

A deviancia jelentkezése és kezelése

 

A deviancia jelentkezése és kezelése a családban

 

A család alapvető funkciója a gyermek szocializációja, ami alapján fog felnőttként majd a társadalomban élni, viselkedni, szerepeket ellátni, a közösség tagjaként a normákat és értékeket elfogadni vagy elutasítani. A család szocializációs szerepe nem csökkent és főként a negatív példák mutatják, hogy az elsődleges szocializáció mennyire meghatározó az egyén életében. A szocializáció első szakaszában jelentősen felerősödnek a negatív viselkedési minták hatásai, direkt módon realizálódik a reprodukciós folyamat.[101] Ebből következtetve a deviáns magatartást tanúsító szülők gyerekei hátrányos helyzetben vannak, életük alakulása feltételezhetően nem lesz problematikus, de hiszen sok esetben életük első időszaka sem mentes a problémáktól. Azon  gyermekeknél, akiknek a szüleinél halmozottan előfordulnak deviáns viselkedési formák a felemelkedési esélyek nagyon csekélyek. Gönczöl Katalin arra mutat rá, hogy vizsgálatai még inkább azt erősítik meg, az új generáció az előző generációnál is hátrányosabb helyzetbe kerül a legtöbb esetben.[102] Ez minden oldalról nagyon nagy gondokat vet fel, de különösen a szegénység és a bűnözés területe, s az összekapcsolódásuknak a problémája az, ami össztársadalmi és szociálpolitikai szinten a legnehezebb feladatnak látszik. "A bűnelkövetés családi keretek között megvalósuló társadalmi reprodukciója a legszegényebb rétegekben igen intenzív".[103] Nem véletlenül a család szerepénél kerül ez szóba, hiszen ez a folyamat családi keretek között reprodukálódik, így az elsődleges prevenciónak a családot kell "megcéloznia". A család "intézményét" erősíteni kell morálisan és anyagilag is. A szegénység elleni küzdelem lényeges pontokon összekapcsolhatók a családtámogatással, hiszen a kardinális kérdések összefüggnek: például a lakáshozjutás lehetősége, sokgyermekes családok relatív elszegényedése, stb. Természetesen sok más kérdésben is támogatni kell a családokat, főként olyan szolgáltatásokkal lenne szükséges, amelyek a gyermeknevelésben, a gyerekek szocializációjában nyújtanak segítséget a szülőknek. Példaként gondoljunk arra, hogy ma egy  átlagos anyagiakkal rendelkező négy tagú családnak is nagy áldozatot jelent egy nyári üdülés. Egy hátrányos helyzetű családnak, ha ebben nekik nem segít senki, akkor elérhetetlen az üdülés. Pedig ez egy olyan ráfordítás lenne, ami a családot anyagilag és erkölcsileg is segíti, a családi kötelékeket erősítheti, a gyerekek nevelésében is pozitív "adalék". A szociálpolitikának ilyen és ehhez hasonló családtámogatásokat is fel kellene vállalnia ahhoz, hogy a család minél inkább betölthesse a funkcióját, mert a deviancia reprodukciója a család szerepének kihagyásával nem lesz visszaszorítható.

 

A deviancia jelentkezése és kezelése másodlagos csoportokban

 

"Megfigyelhető egy olyan tendencia, hogy az anómia nemcsak a társadalom integrálatlanabb régióiban fordul elő, hanem a társadalmi intézményeken belül is."[104] Rácz József ezen megállapítása érvényes azokra az intézményekre is, ahol közvetlen módon lehetne gyakorolni a prevenciót, de erre nagyon kevés esély van a környezet közönyössége miatt. Nem hiszem, hogy bárki vissza akarná sírni a régi munkahelyi brigádmozgalmakat, az erőltetett iskolai KISZ rendezvényeket, mert helyettük normálisabb, működőbb, életképesebb, humánusabb közösséget formáló kezdeményezésekre lenne szükség, de helyettük leginkább nem teremtődött semmi. Az emberek között közösségeken belül, jól-rosszul kialakulhatott régebben egy "jelzőrendszer", hogy a veszélyhelyzeteket vagy a kríziseket megélők segítségére állhassanak. Manapság ez leginkább azért nem működik, mert az emberek egy csoporton-közösségen belüli társaiknak sem mondják el problémájukat, nem "jeleznek", hiszen a probléma = tökéletlenség (nem tökéletes munkaerő pl.), hátrányosság, sebezhetőség, gyengeség, stb. A bizalmatlanság mellett még ott van az is, hogy a "magánügy"  mindenki joga és ez a jog sérthetetlen, de leginkább egy fallá vált az emberek között, ami egyrészt véd attól, hogy mások beleszóljanak a dolgainkba, de másrészt megkímél attól is, hogy másokra kelljen energiát pazarolni. Mindenképpen szemléletmód-váltásra lenne szükség, hogy a társadalmi integráció működőképesebbé válhasson. Ebben az attitűd-váltásban nagy szerepe lehet a civil szférának. A civil kezdeményezések támogatásával elérhető, hogy helyileg az igényekhez mérten adekvát szolgáltatások alakuljanak ki, illetve egyfajta példát is mutat, hogy a saját környezetünket mi magunk is képesek vagyunk változtatni, hogy a humán erőforrások sok esetben többet érnek, mint az anyagiak. A mentálhigiénés adottságainkat és a toleranciánkat felülről nem lehet “fejleszteni”, csak az interperszonális interakciókban fejlődőképesek. Ezért fontos a “frontvonal”, s ebben a civil szféra. Másrészt a krízis megoldásához, a menekülés és a feladás helyetti megküzdésben segít, ha az egyénnek jó a társas támogató rendszere, azaz jól működik a családja, a baráti és munkahelyi környezete.[105] A deviáns magatartások csökkenéséhez a családi kapcsolatok mellett a közösségi életen keresztül vezet az út.

 

 

A segítő intézmények

 

Társadalmi szolgáltatások és hálózatok: - oktatás, egészségügy, lakásellátás és a személyes szociális szolgálatok.[106] Mindegyik terület nagyon fontos a prevenció szempontjából nézve is.

Gödöny József a prevencióról a következőket írta, ami általánosan igaz, “hogy a hatékony megelőzés érdekében nem néhány megelőzési intézkedés szükséges, hanem egy egész rendszer kiépítése, amelyben a különböző elemek, megelőzési területek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, s egységes egészet alkotnak.”[107] Egyelőre még erről nem beszélhetünk, viszont az igényéről továbbra is. Az intézmények és a szakemberek erőfeszítései azonban lassan érnek be, ha nincs jól megvalósítható szociálpolitikánk. A rendszerváltozás óta a társadalmi folyamatok nem mindig alakultak kedvezően, amit nem minden területen tudtak makroszinten kezelni, leginkább “tűzoltás” történik.

Az együttműködésre talán a legjobb példa a gyermekjóléti szolgálat és a családsegítő szolgálatok kapcsolata. A családot, mint “működő egységet” így jobban lehet segíteni, támogatni, s bizonyos deviáns magatartások jelentkezése esetén némi beavatkozási lehetőség is biztosított.

Fejlődés történt a mentálhigiénés szolgáltatások területén is, hiszen egyre több ilyen szolgáltatás van jelen, s a civil szféra leginkább ennek a területnek a munkájából veszi ki a részét. “Azok az intézményhálózatok, amelyek a lelki problémákkal küszködő, bajbajutott embereknek próbálnak segítséget nyújtani, tehát a mentálhigiénés ellátásban részt vállaló intézmények kiterjesztése - úgy, hogy a hátrányos helyzetű rétegek tagjai is hozzá tudjanak jutni -, hozzásegíthetnek a hátrányos helyzet egyik lényeges összetevőjének a mérsékléséhez, s ezáltal a deviáns magatartások mérsékléséhez is.”[108]

A szociális segítségnyújtás területén azonban vannak még olyan tendenciák, amelyek a deviáns magatartás kezelésénél sok kívánni valót hagynak maguk után.

A hivatali álláspont szerint nem a rászorultság, hanem az "érdemesség" az elsődleges szempont, aki viszont deviáns, az nem érdemel igazán támogatást. A deviáns környezetben élő személy viszont általában felismeri ezt a megbélyegző, elutasító reakciót, ezért nem kér segítséget, fél az elutasítás okozta újabb stigmától. Ha a családból mégis kér valaki támogatást, az rendszerint a nő, akinek nagyobb esélye is van a meghallgatásra, mint a férfinak.[109] Erre a “stigmatizálásra” is utalhattam volna akkor, mikor a deviáns családokban felnövekvő gyerekek halmozottan hátrányos helyzetéről írtam.

Hasonló módon vetül fel ez a probléma R. A. Cloward - F. F. Piven tanulmányában: “... a feltételekhez kötött juttatási rendszerből adódó diszkrecionális lehetőség óriási hatalom a szegények felett. A közsegélyből élők - igencsak szerény - megélhetése ettől függ.”[110]

 

 

Befejezés

 

A deviáns magatartások előfordulásának csökkentése nem egy-egy társadalmi csoportnak vagy az ezt felvállaló szakmának az “ügye”, hanem össztársadalmi érdek. Ennek a felelőssége makro- és mikro szinten is jelen van, a kérdés, hogy ez mennyire tudatosult, tud-e, képes-e a társadalmunk olyan attitűdök kialakítására, amelyek a deviancia ellen ható normákat és értékeket erősíti. 

A szakemberek szerepe nemcsak a gondozás, a segítségnyújtás és a támogatás, hanem az is, hogy ezt tudásukkal, hozzáállásukkal minél hatékonyabban elősegítsék.

 

 

 

Debrecen, 1999. január 8.                                                                                        Rénes László

 

 

IRODALOMJEGYZÉK

 

A deviancia szociológiája - Szöveggyűjtemény, Szerk.: Gönczöl Katalin - Kerezsi Klára (A Szociális Szakképzés Könyvtára sorozat, Bp. 1996)

Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába (Aula, Bp. 1992)

Andorka Rudolf: A deviáns viselkedés szociológiája (Gondolat, Bp. 1974)

Bakó Tihamér: Titkok nélkül, Lélektani vizsgálódások az öngyilkosságról (Cserépfalvi, Bp. 1992)

Béres Csaba dr.: Bevezetés a szociológiába - egyetemi jegyzet (kézirat) (Db. 1997)

Buda Béla: Az öngyilkosság - orvosi és társadalomtudományi tanulmányok (Animula, Bp. 1997)

Buda Béla - Füredi János: Az öngyilkosság pszichés háttere - Esettanulmányok (Medicina, Bp. 1987)

Durkheim, Émile: Az öngyilkosság (KJK. Bp. 1982)

Gönczöl Katalin: Bűnös szegények (KJK. Bp. 1991)

Kopp Mária - Szedmák Sándor: Az öngyilkossági magatartás pszichoszociális háttértényezői a magyar lakosság körében (Végeken, 1997. IV.)

Merton, Robert K.: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra (Gondolat, Bp. 1980)

Rácz József: A drogfogyasztó magatartás (Medicina, Bp. 1988)

Rácz József: A '80-as évek ifjúsági szubkultúrái Magyarországon  (Valóság, 1990. XI.)

Rácz József: Ifjúsági szubkultúrák és fiatalkori devianciák (Animula, Bp. 1989)

Riesman, David: A magányos tömeg (KJK. Bp. 1973)

Temesváry Beáta: Szuicidológia - Krízisintervenció (oktatási segédanyag) (Szeged, 1995)

Zonda Tamás: Öngyilkos nép-e a magyar? (Végeken, Bp. 1995)

 

 

 

 


A féltékenység

Gali Viktor

 

 

               Mi is a féltékenység? Akár tetszik, akár nem: az egyik leggyakrabban előforduló érzelem, mindennapjaink szerves része. Ám bármennyire is gyakori, ennek ellenére meglehetősen elhanyagolt terület - kutatás és megismerés szempontjából egyaránt. Hiába kerül szinte hetente az újságok címlapjára valamilyen féltékenység miatt elkövetett gyilkossági história (felmérések szerint a gyilkosságok közel 20%-át féltékenység miatt követik el). A tudomány ennek ellenére nem foglalkozik vele kiemelt fontosságának és súlyának megfelelően. Meghagyja ezt a bulvársajtónak. A féltékenység szót gyakorta használják szinonimaként mind az irigységre, mind a rivalizációra. Pedig ezek a fogalmak korántsem azonosak! Ha külön-külön megvizsgáljuk őket, világossá válik, hogy a szerelmi féltékenység csak minimum három fő esetén léphet fel. A féltékenység leginkább nem tudatosult észrevételekből, félelmekből táplálkozik.

               Mielőtt alaposan elmélyednénk a témában, tekintsünk át néhány elméleti meghatározást.

               A (szerelmi) féltékenység negatív érzelmi reakció, amely valakinek a partnere - esetleg korábbi partnere - és egy harmadik személy (valóságos, feltételezett, képzelt vagy múltbéli) kapcsolata által keletkezett. A hétköznapokban gyakorta használjuk helytelen értelemben a kifejezést (pl. amikor bizonyos tevékenységek vonják el partnerünket), illetve keverjük az irigységgel.

               "féltékeny melléknév: 1. Aki attól fél, hogy szerelmese, házastársa hűtlen, megcsalja valakivel. 2. Választékosan: Aki valamilyen érdekét félti." (Magyar Értelmező Kéziszótár)

"A legféltékenyebb emberek azok, akik nem képesek szeretni, de elemi igényük van arra, hogy szeressék őket." (Fenichel)

               "A féltékenység félni valami elvesztésétől, s vágyni megtartani azt." (Descartes)

 

               A féltékenységgel sokszor összemosódik, főként a köznapi nyelvben az irigység. Az irigység az, amikor valaki rájön, hogy ő valaki máshoz hasonlítva nem elég jó (emiatt énképe, önértékelése jelentősen csökken), amit úgy képzel helyrehozhatónak, hogy szert tesz arra, ami kettejük összehasonlításában lejjebb rangsorolta. Ilyen esetben az énkép és önértékelés védelmében (mivel az agresszív megszerzési törekvéseket általában a morális gátak sikeresen visszatartják) különféle védelmi stratégiák alakulnak ki. Eképpen az irigység sokféle formában megnyilvánulhat (lehet tagadás, hárítás, azonosulás a másik féllel, saját érzelmek másra való kivetítése, stb.).

               A másik fogalom, mellyel a kifejezés keveredhet, a rivalizálás. Itt a küzdelem egy alapvető dologért, előnyért folyik, aminek hiányában nincs élet, vagyis annak megszerzése létfontosságúvá válik. Míg rivalizálás esetén a fellépő agresszió a riválist éri, addig féltékenység esetén az agresszió legtöbbször a szeretet tárgyára, azaz a partnerre összpontosul, rajta csapódik le (hiszen a féltékenységben résztvevő harmadik fél sokszor arctalan, ismeretlen - esetleg nem is létezik). A féltékenységből elkövetett gyilkosságok több mint 80%-ában a partner az áldozat - nem a harmadik fél.

               Az irigység egyetlen személyen belül játszódik le, az ő tudatában formálódik meg a kisebbségi érzés, egyfajta önértékelés-csökkenés hatására. A rivalizálás többnyire két személy között alakul ki, valaminek (vagy valakinek) a kizárólagos birtoklásáért. A féltékenység mindig legalább három személyt feltételez: a harmadik a két, egymással már kapcsolatban álló közé lép be, magát a kapcsolat további létezését, fennmaradását fenyegetve.

 

               Bár a köznyelv a féltékenységet szinte kizárólag a házasságokon illetve a partnerkapcsolatokon belül értelmezi, ez az érzelem nem csupán szerelmi kapcsolatokban jelenhet meg. Gyakorlatilag bármilyen más kapcsolatban kialakulhat, ahol a felek érdekeiket veszélyeztetve látják.

               Ilyen kapcsolat lehet például a testvéreké. A korai analitikusok nagy figyelmet szenteltek a testvérviszonyok traumatizáló hatásának. Ahogy Freud írta:

               "Az összeütközés motívumai a szülők szeretetéért, a közös tulajdonért, a lakóterületért folyó verseny. Az ellenséges indulatok egyaránt irányulnak az idősebb és a fiatalabb testvérek ellen. Azt hiszem, Bernard Shaw volt az, aki kimondta: Ha van valaki, akit a fiatal angol nő jobban gyűlöl az anyjánál, akkor az idősebb nővére az."

               A testvérféltékenységre vonatkozó szociálpszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy bár az elsőszülött gyermekek mérhetően féltékenyebb reakciókat mutattak (agresszívan viselkedtek, különösen a testvér(ek) irányában, feltűnően dacosan viselkedtek, alvás- és viselkedészavarok léptek fel náluk), felnőttkorban az elsőszülött gyermekek nem produkáltak nagyobb féltékenységi mutatókat, mint a később születettek. A gyermekkori elemek viszont bizonyos mértékig hatással vannak a felnőttkori tevékenységre, sőt a szülői féltékenység is szociálisan öröklődő tényezőnek tűnik. Egy felmérésben egyetemi hallgatóktól és szüleiktől azt kérdezték: mi a véleményük a féltékenységről és a féltékeny viselkedésről. Az azonos nemű szülők és gyermekek válaszai nagymértékben egyezést mutattak.

               Egy másik, nem kevésbé jelentős fajtája a féltékenységnek az újszülött iránt érzett féltékenység, mely a férfiaknál alakulhat ki. A szülők gyakorta kezelik gyermekeiket partnerként, a gyerekek a szülőt pedig testvérként. Ez azonban olykor összezavarja az érzelmeket, különösképpen a szeretetet és a gyűlöletet. Ezzel a jelenséggel leginkább a terhesség alatt, gyermekszülés után találkozhatunk, amikor is a nő - azaz immár anya - a férfitól egyre inkább a gyermek felé fordul. A nő inkább a gyerekre összpontosít, illetve testének változásai is jobban lekötik, s így nem képes ugyanannyi figyelmet fordítani partnere felé, mint azt megelőzően. Ennek a születéssel velejáró szerepváltozásnak kevesen tudnak azonnal megfelelni. A feleség már nem csupán feleség, hanem egyúttal anya is. És egyre inkább ez az utóbbi szerep kerül előtérbe - tulajdonképpen logikusan, hiszen a magatehetetlen újszülött sokkalta több gondoskodást, odaadást követel meg. Emiatt férjétől is elsősorban az apaszerep teljesítését várná el, másodlagossá téve ezzel a férj férfiszerepét. Ez sokakban csak valamilyen konfliktus során tudatosul igazán (például a gyermek megbetegedésekor). Ekkor a legtöbb férfi, ha a konfliktus kezelése megkívánja, azon nyomban az apaszerepnek megfelelően viselkedik. Ám ennek tudatosítása és feldolgozása csak ezek után lehetséges számára.

               Igen sok nehézség forrása még az úgynevezett szeparációs (leválási) szorongás. Megbirkózni ennek élményével, azaz elszakadni attól, akit szeretünk mindig egy egész életre kiható esemény. Azonban nem csupán elkerülhetetlen, de elengedhetetlenül szükséges is a normális fejlődés szempontjából. A szeparációra három lehetséges választ szoktak megkülönböztetni. Három lehetséges viselkedésfázis létezik: 1. a tiltakozás (düh, harag, sírás, hisztériázás, kétségbeesés) 2. reménytelenség (fájdalom, szerencsétlenségérzés) 3. visszahúzódás (vagyis az érintett fél úgy viselkedik, mintha ő szakította volna meg a kapcsolatot).

  

               Érdemes kitekintenünk a féltékenység mitológiai és történeti hátterére is.

               Már az emberiség legrégebbi írott emlékeiben rábukkanhatunk ezzel kapcsolatos történetekre. Különösen a görögök egyébként is sokszínű mondavilágában találkozhatunk gyakorta ilyen emlékekkel. Az egyik mitológiai történet szerint például Aszklépiosz, az orvoslás atyjának születésének körülményeiben is szembetalálkozunk a féltékenységgel. Történt, hogy Apollón isten beleszeretett egy halandó leányba, aki fiút szült neki. A leány, Korónisz már méhében hordta az isten fiát, amikor egy ifjú érkezett a városba, s Korónisz nem tudott ellenállni vonzerejének. Amikor ezt Apollón megtudta, féltékeny dühében lenyilazta a lányt. Koróniszt az akkori szokásoknak megfelelően halotti máglyán égették el, ám mielőtt ez megtörtént volna, Apollón feleszmélt, és kivágta egykori szerelmesének testéből fiukat, akit ezután egy kentaurhoz, Kheriónhoz vitt. Tőle tanulta Aszklépiosz a gyógyítás művészetét. S így lett az apollóni kígyó a gyógyítók szent állata.

Fogalommá vált már a Héraklész halálát okozó Nessus-ing is. Nesszosz kentaur egy ízben erőszakoskodott Héraklész feleségével, Déianeirával. Héraklész megölte, ám a haldoklóval még utolsóként szót váltó Déianeira - Nesszosz tanácsára - megmártotta vérében férje ingét. Nesszosz azt javasolta: ha Déianeira egy nap majd férje hűtlensége miatt aggódik, adja rá a mágikus inget: segíteni fog. Erre egy nap valóban sor is került, és segített is: már amennyiben a hős Héraklész iszonyú kínok közti elpusztulását egyfajta megoldásnak tekintjük. A különféle ruhadarabok egyébként több más helyen is felbukkannak. Ilyen történet például József cifra ruhája, melyet Jákob készíttetett a számára, s amely kiváltója lett a Józsefet majdnem elemésztő testvérféltékenységnek.

               A legszörnyűbbek azonban alighanem a félelmetes varázslónő, Médeia tettei. Médeia - Erósz nyilának hatására - beleszeretett Iaszónba, s hogy hozzásegítse őt az aranygyapjú megszerzéséhez, elárulta apját, és megölte testvéreit. Ezután Iaszón felesége lett, gyermekeik is születtek. Ám az idill csakhamar véget ért: Iaszón beleszeretett egy másik nőbe, és elhagyta Médeiát (a férfiak már csak ilyenek - bár, ha tudja mit kockáztat, talán kétszer is meggondolta volna). Médeia az újsütetű menyasszonynak küldött, méregbe mártott ruhával tett pontot annak ifjú életére. Ráadásul a szerencsétlen ara segítségére siető apja, Kreón is életét veszítette. Végső bosszúként Médeia még saját gyermekeik életét is kioltotta - önkezével. A féltékenységi bosszúból megölt közös gyermek is visszatérő motívuma a mondáknak (Zeusz felesége, Héra a titánokkal tépette szét és főzette meg a gyermek Dionüszoszt; Prokné, amikor megtudta, hogy férje, Théreusz saját lánytestvérét megerőszakolva csalta meg őt, megölte, megfőzte, majd megetette vele gyermeküket).

 

               Igen érdekes kísérlet a kulturális változásokat nyomon követve megfigyelni a féltékenység dinamikáját a modern időkig.

               A XVI. században elsősorban Shakespeare művein keresztül nyerhetünk bepillantást az akkori viszonyokba. Ezzel foglalkozó drámái például az Othello, valamint a Téli rege. Ezen kívül szonettjeiben is a tőle megszokott, egyedi alapossággal fejtette ki ezt a témát. Szerinte ennek az irracionális érzelemnek az ember teljesen ki van szolgáltatva.

 A XVII. században a féltékeny szenvedély szerepe abban állt, hogy kimutathatóvá tegye az egyéni és szociális értékeket. A féltékenység a tulajdon és a becsület védelmét jelentette. Mivel akkoriban a házasság is egyfajta tulajdoni viszonyként volt értelmezhető, a házasságban felbukkanó féltékenység is főleg a birtokosi viszonyt fejezte ki. Az ebben a korszakban hiányzó individualitás még inkább kiemelte a féltékenység szükségességét, amely alkalmat adott arra, hogy valaki hatalmán, birtokán és büszkeségén keresztül határozhassa meg önmagát. A féltékenység, mint törvényes érzelem volt tehát jelen az udvarlásban és a családi életben - elsősorban a férfiak számára, akik támaszkodhattak rá becsületbeli ügyekben, amikor a család szentségén sérelem esett. A kései XVII. és XVIII. században új feltevések támadtak a féltékenységgel kapcsolatban. Általánosságban növekedett az igény az érzelmek kontrollálására. Ezzel egy időben a házastársi hűség is új értelmet nyert. Kutatások szerint az akkori felsőbb osztályok szabados szexuális élete csökkenést mutat.

               A XVIII. században a féltékenység elsősorban a személyt ért kárt, veszteséget állította a középpontba, habár magában foglalta a tiltakozást is az etikai és morális értékek megszegése ellen. Szintén akkoriban mások a féltékenységet pozitív jelenségként fogták fel. Ez idő tájt születtek a mára már közhelynek számító "Aki nem féltékeny, az nem is tud szeretni", "A féltékenység növeli a szerelmet" mondások. Azokban az időkben mondhatni forradalmian hangzottak az ilyen és ezekhez hasonló kijelentések. A felvilágosodás képviselői az érzelemről azt tartották, hogy az az egyszerűség és romlatlanság szinonimája, amely mentes az önző indíttatásoktól. Ennek szellemében vetette el Rousseau Emil vagy a nevelésről című regényében a féltékenység teljesítményösztönző hasznosságáról vallott korábbi nézeteket: százszor annyit ér, ha a gyermek nem tanul semmit, mintha a tudás hátterében féltékenység vagy hiúság áll.

               A XIX. század elején jelent meg a romantika, amely újabb fordulópontot hozott a fogalom történetiségében. Ez a korszak elfogadhatóvá, felvállalhatóvá, megjeleníthetővé tette a szerelmet, és nem tekintette szégyennek az érzelmeket. Vallották: a szerelem nemcsak fájdalmat okoz, de gyógyítani is tud. A szerelemmel természetszerűleg együtt jár a féltékenység, amely akkor is megjelenik a konfliktusteremtés kedvéért, ha nem feltétlenül indokolt. A szerelem és a féltékenység már nem volt irracionális, már megérthetővé, sőt olvasva is átélhetővé vált. Ekkor született Goethe Werthere, a Carmen, Zola Emberi szörnye és Proust Az eltűnt idő nyomában című műve. A romantika az érzelmek, a szerelem elsőbbségét hangsúlyozta a birtoklási vágy kizárólagosságával szemben.

               A XVIII. század végétől elkezdődött a házasság és a szerelem megítélésének átalakulása a magasabb társadalmi rétegek tekintetében. A szerelem, mint az udvarlás és a házasság alapja egyre nagyobb nyomatékot kapott. Nőtt a szerelem értéke, elismerése a családi tanácsadó könyvekben, melyeknek fontos szerep jutott a XIX. században. Ez bizonyos mértékig növelte a hűség, különösen a női hűség ideálját, ami növelhette volna a féltékenységi félelmeket is, ám ezzel szemben egyre fokozódott az ellenszegülés a féltékenységgel szemben; úgy tekintették, mint olyan érzelem, ami tönkreteszi a szerelmi kapcsolatot, a családi stabilitást.

               A viktoriánus idők véleménye szerint a féltékenység több okból is megbocsáthatatlanabb egy asszony esetében, mint egy férfinál. Az asszonyi féltékenység a családot is veszélyezteti, hiszen elüldözheti a férfit. Ezért fogalmazódtak meg a - többségében férfiak által írt - tanácsadói könyvekben az effajta jó tanácsok: "A legjobb taktika túltenni magunkat rajta" "Sose keress olyat, amit fájdalmas megtalálni". A századforduló feministái középpontba állították a szexualitás eltérő szabályozásait férfi és nő között. Innentől kezdve a leányok már az udvarlás alatt is hangot adhattak féltékenység miatti rosszallásuknak, ha partnerük nem rejtette el szexuális örömkereséseit. Ennek hatása a férfiak oldaláról is jelentkezett: egyre többeket zavart partnerük, feleségük féltékenykedése, ellenőrzése.

               A kapitalizálódás általánosabbá válásával a férfiak mozgástere egyre inkább a háztartáson, a családon kívülre került. Ezzel együtt csökkent a szexuális viselkedésre gyakorolt közösségi kontroll is. Ez volt az a kor, amikor a munkahely és a családi élettér határozott szétválása bekövetkezett. Az urbanizáció (városiasodás) növekedése a vallás és az állam kontrollját is csökkentette a morál fölött. A növekedő népességmozgás, a röghöz kötöttség alól való felszabadulás csökkentette a szomszédság, a kisközösségek felügyeleti lehetőségeit az egyének viselkedésére. A XIX. század elejétől tehát főként a nagyvárosokban csökkent a közösség addig megszokott összetartó ereje, így a szexuális hűség is egyre inkább megbízhatatlanabb lett. Az udvarlások és egyéb férfi-nő érintkezések egyre szabadabbá váltak, különösképpen a városok alsó- és középosztályában.

               A XIX. században az anyagi érdekből kötött házasságok száma lassan csökkenni kezdett, és nőtt az igaz szerelemre és szexuális beteljesedésre való törekvők tábora. Ez felgerjesztette a féltékenység érzéseit is, sokkal szélesebb körben és szabadabban megnyilvánulva, mint azelőtt. A XIX. század közepétől ugrásszerűen megnőtt a sportolási lehetőségek elterjedése, kultiválása. A sportvetélkedések alkalmasak voltak arra, hogy helyettesítsék a párbajokat, és visszafogják a férfiak rivalizációs feszültségeit. Ez nagyban hozzájárult a féltékenység keltette feszültségek kezelhetőbbé tételéhez. A partnerkapcsolatok teljes egymásba olvadásának igényét felváltotta egy új felfogás, amelyben a felek egyenjogúsága kapott hangsúlyt. Ebben az új kapcsolatmintában bármelyik félnek szabad volt barátságot, ismeretséget kötni anélkül, hogy a kapcsolat mivolta megkérdőjeleződött volna.

               Ezen gazdasági-szociális változások tükrében már érthető, hogy a testvérféltékenység miért csak a XIX. század második felében jelent meg nyíltan, valódi problémaként. A családi feltételek ugyanis ekkor váltak szélesebb körben kedvezőbbé, mivel a testvérféltékenység a kis létszámú családokban a leggyakoribb, ahol a gyermek nem egy nagyobb közösség része, ahol a felelősség kölcsönös megoszlása a közösség létezésének alapvető feltétele. A XX. századtól - különösen a jómódú rétegekben - egyre nőtt a kis létszámú családok aránya. Amerikában például csak 1893-ban jelenik meg olyan használható tanács a testvérek közötti féltékenység kezelésére, amely a következő évtizedekben is népszerű marad. Eleinte a gyermekkori féltékenységet, rivalizálást nem tekintették egyértelműen romboló hatásúnak. Sőt, egyfajta lehetőség volt ez, hogy a fiatalabbak tanulhassanak idősebb testvéreiktől.

               A XX. század közepétől általánosan elterjedt az a nézet, hogy a féltékenység nem az érzelem bizonyítéka, hanem inkább a személyes elbizonytalanodás és a partnerbe vetett bizalom hiánya. A fiatalok már vigyáztak érzelmeik elrejtésére, féltékenységüket közömbösséggel leplezték, mint rejtegetni való gyengeséget. Kialakult az a vélemény, hogy a féltékenység ellentmond a szeretetnek, támadja a partnert, megfosztja jogaitól, korlátozza szabadságát, eleve rosszat feltételez róla.

               Ugyanakkor a féltékenység XIX századi felfogása sok tekintetben még ma is tartani látszik magát. A másik nem iránti érdeklődés elfogadhatatlan egy feleségtől, de egy férfi részéről természetes. Sokak véleménye szerint a nők féltékenyebbek a férfiaknál, és ez nem más, mint a szeretet jele. Ezzel együtt megemlítendő, hogy a nők az udvarlás alatt akár szándékosan is provokálnak féltékenységet, hogy partnerük nagyobb elkötelezettségét elnyerhessék vele. A férfiak viszont az elkötelezettség nélküliségének látszatát próbálják kelteni, hogy mozgásszabadságukat és önérzetüket fenntarthassák. Az igazi változás a nők házassági normáiban az volt, hogy az addigi önfeláldozó szerepkörből az önérvényesítő felé haladva szexuális vonatkozásban is egyenrangúnak akarták tudni magukat a férfiakkal. Ezt mutatja az is, a férfiakhoz hasonlóan egyre többen óvakodtak az erős, féltékeny szerelemtől. A feminizmus persze jóval korábban hadat üzent a féltékenységnek. Már a húszas években kimondta, hogy a férfiak ne kezeljék birtokukként, tulajdonukként a nőket. Ez a motívum még napjainkban is vissza-visszatér. Érdekes jelenség, hogy az 1990-es évek elején kezdődő gazdasági visszaesés miatt (alacsony fizetések) relatíve kevesebb nő veszítette el munkahelyét, mint férfi. Így a helyzet megfordult, sok férfi maradt otthon munkanélküli segélyen, míg feleségük továbbra is dolgozott. Ez észrevehetően megnövelte - és növeli - az otthonmaradt férfiak féltékenységi fantáziáit.

               E században a nyugati kultúra - élén az amerikaival - az érzelmek ellen fordult. Az ideál a hűvös, távolságtartó viselkedés lett. A romantikus szerelem nevetséges, felvállalhatatlan helyzet, amit kerülni kell. Ám nyilvánvaló: ha ez az ideál beteljesedne, és a szerelem elveszítené szenvedély jellegét, akkor a kapcsolatok visszafogottá válnának, a szexualitás pedig mechanizmussá degradálódna. Érdekes, hogy amíg az 1980-as évektől az AIDS miatt a monogámia megerősödésére utaló jeleket tapasztaltak, a féltékenység továbbra is kirekesztődik az ismert, támogatott érzelmi megnyilvánulások köréből. Sőt, manapság a jelenség negatív oldalai kerülnek előtérbe, a féltékenység éretlen, birtokló, paranoid, agresszív, neurotikus, bizonytalan vonásai. E tünetek alapján a jelenséget a pszichiátria kisajátította, és egyre inkább az elmezavarhoz társítja. A terapeuták szerint a féltékenységnek három forrása van: alacsony önértékelés; a partner iránti túlzott függőség; a szexuális nem meg felelés réme. Ma már nincs helye a féltékeny személy kizárólagosság-igényének, hiszen az az egyéni szabadságjogoknak éppúgy ellentmond, mint a szabadság eszményének. Az érzelmileg összetört, féltékeny embernek nincs helye és értéke a szerelem piacán.

               A növekedő szexuális tolerancia, a féltékenység elítélése, lekicsinylése, a nyitott házasságok megjelenése ellenére a párok nagy része továbbra is erős féltékenységgel reagál a hűtlenségre. A felmérések szerint a feleségek fizikai bántalmazása minimum 25, maximum 95%-ban a férj vélt vagy megokolt féltékenysége miatt következik be. Sok féltékenység provokálta erőszakos viselkedés a szokásosnál is durvábbra sikerül a frusztráció, habozás, vívódás miatt, ami az eredeti érzelemhez még hozzáadódik. A felmérések szerint a nőknek legalább 50%-a, a férfiaknak több mint 65%-a lép félre egy, de inkább több alkalommal. A hűtlenség már-már tömeges versengéssé fajult. Mivel a hűtlenség mindkét nem részéről szokványossá vált, próbálkozások történtek annak nyílt elviselésére is. A becsületes közlés, a teljes őszinteség sok párkapcsolat alapszabályává vált. A hozzáfűzött reményeket az eredmények azonban nem igazolták; a féltékenység előbb-utóbb mindig fellépett, s tönkretette a különben talán megmenthető kapcsolatot. Ez a fajta gyermekes őszinte hit az egymáshoz tartozás erejében nem állta ki a féltékenység próbáját - esetleg csak komoly egzisztenciális érdekek miatt.

              

               Akárhogyan is nézzük, a féltékenység kétségkívül az egyik legnagyobb veszélyforrást hordozó érzelem. A féltékenység erősen beszűkítheti, visszavetheti a személyiséget. Ez az érzés teljességgel betöltheti a tudatot; a féltékeny ember másra nem is tud gondolni, másról beszélni sem képes. Szorong, holott félelmének van tárgya: fél attól, hogy elveszítheti társát. Semmilyen más kapcsolat nem tudja úgy megrázni az embert, mint a partner, főként a szerelmes elvesztésének lehetősége. Ha egy kapcsolat megszakadással fenyeget, jelentős energiaveszteség következhet be. Ugyanis az egyedüllét elviseléséhez szükséges összetartó energia nem mobilizálható gyorsan, hiszen le van kötve kifelé, a munka, az alkotás és egyéb kapcsolatok irányába. Éppen ezért a kapcsolat megszűnése magának a létezésnek a megszűnésével fenyeget. Ez a fenyegetettség jelenik meg abban a mindent elborító pánikban, ami a féltékeny emberek viselkedésében tapasztalható. A létezésnek ez a fenyegetettsége a magyarázat a féltékenység mindent felforgató, leromboló voltára.

               A túlélés, az ember további létezésének lehetősége kerül veszélybe, s az egyénnek - mint önszervező, önfenntartó szervezetnek - mindent meg kell tennie, hogy elkerülje ezt az esetleges megsemmisülést. Így némileg már érthetőbb - ha nem is megérthető - a féltésből elkövetett emberölés. Ha ugyanis valaki megöli hűtlen partnerét, akkor az - képzeletében, fantáziáiban, emlékeiben - sokkalta inkább vele marad, mintha elment volna valakivel, kilépett volna a kapcsolatból. Hasonló folyamat játszódik le akkor, ha valakit elhagynak. Ez hát a személyiség önszervező funkciója és annak túlélési feladata. És ez a funkció jobban, könnyebben teljesíthető, ha az ember párban él. Az utódok gondozása, nevelése is családi szervezetben kivitelezhető a legoptimálisabban. És ennek alapja megint csak a párkapcsolat.

               Freud kísérelt meg először átfogó magyarázattal szolgálni a féltékenység jelenségeire. Három típusát különböztette meg:

               1. A versengő vagy normális, racionális féltékenység, melynek gyökere az ödipális komplexusban keresendők.

               2. A másra kivetített féltékenység, melyben a személy saját hűtlenségi késztetését vetíti ki a partnerére, megszabadítva magát eképpen bűntudatától.

               3. Az elmebetegség szintű (pszichotikus) féltékenység hátterében Freud szerint homoszexuális impulzusok vannak. Ezen feltevés értelmében a féltékenység arra szolgál, hogy elleplezze a személyiség előtt saját homoerotikus vágyait.

               Sokak szerint a féltékenység legfőbb eleme az önértékelés csökkenése. Ha valaki azt látja, hogy partnere érzelmei más felé húznak, úgy érzi, hogy ezáltal ő leértékelődött, elveszítette fontosságát. Ezen elképzelések szerint az önértékelés megőrzésének érdekében támad fel benne a féltékenység, azért, hogy visszaszerezze, megerősítse veszni látszó pozícióját, hogy ne szenvedjen el presztízsveszteséget. Azonban a féltékenység esetén több minden fenyegeti az ént, mint az önértékelés-csökkenés. A féltékenység azért képes akkora energiákat mozgósítani s olyan, személyiségtől idegen reakciókat kiváltani, mert a féltékenységet kiváltó konfliktust létünk fenyegetéseként éljük meg. A féltékenység miatt csökken az önértékelés, ám ez a biztonságérzés csökkenésének nyilvánvaló következménye.

               Mindenesetre az analitikusok nagy része biztosan állítja, hogy az efféle viselkedés mögött egyértelműen a nagymértékű kisebbrendűségi komplexus bújik meg. Lehet, hogy a tünetek rejtve maradnak, mégis, a féltékenyen kisajátító embernek az alsóbbrendűségi érzés a legfőbb jellemvonása. A szakemberek összesen hat jellemző tulajdonságot különböztetnek meg, mint a féltékeny emberek alapvető mozgatórugóit. Lássuk ezeket!

1. Kisebbrendűségi komplexus

               Ha valaki féltékeny, még ha csak kicsit is, akkor is mindig bebizonyosodik róla, hogy lebecsüli önmagát. Tulajdonképpen megtanult egy helytelen lélektani aktust, amit viszont nagyon jól gyakorol. Ez az önvád. Az ilyen ember cselekedeteivel, eredményeivel, teljesítőképességével, barátaival, javaival méri magát. Úgy hiszi, hogy akkor különb másoknál, ha szebb, okosabb, gazdagabb vagy tehetségesebb. Az ő szemében ember és magatartás elválaszthatatlanok. Az önvád, a kifejezés lélektani értelmében azt jelenti, hogy az ember kétféleképpen is megtámadja önmagát. Egyrészt: nem szerzett se sikert, se pénzt, se szeretetet. Másrészt: ebből következően ő egész emberi mivoltában hitvány, alacsonyabbrendű. Így születik és tartja fenn magát a kisebbrendűségi komplexus.

               2. Úr-szolga mentalitás

               Ritka az a féltékeny, kisajátító ember, aki csendben viseli el az érzelmi viharokat. Többségük hangosan, közérthetően kinyilvánítja vélt vagy valós sérelmeit. Üvöltözik partnerével, lökdösi, zaklatja. A házaspárok egymást próbálják túlkiabálni. Az esetleges nagyobb nyomaték kedvéért a férfiak szétverik a berendezést, a feleségek tányért törnek és nyakon öntik hitvesüket egy-egy adag levessel. Röviden: ez a viselkedés a diktatorizmus, a rabszolgaság filozófiája, ahol is a féltékeny fél a diktátor vagy rabszolgahajcsár. A féltékeny ember a kifejezés legszorosabb értelmében árucikknek, magántulajdonának tekinti társát, akivel azt tehet, amihez éppen kedve támad. Azt hiszi, éppúgy birtokolhat egy embert, mint például egy autót.

               3. Önveszejtő magatartás

               A féltékeny, mások kisajátítására hajlamos személyiség egyik legmeghökkentőbb tulajdonsága a lélektani vakság. Pedig a féltékeny ember nemritkán okos, művelt, jól képzett, és vonzó. Élete sok területén tehetségesnek bizonyult. De amint szeretteiről van szó, olyan viselkedést produkál, amely valósággal kimeríti a szellemi visszamaradottság fogalmát. Az ilyen ember önmaga legnagyobb ellensége. Éppen azokat üldözi el maga mellől, ráadásul hatalmas energiával, akiknek a szeretetére leginkább szüksége lenne. Nem csupán arról van szó, hogy egyes cselekedeteivel bosszantja partnerét. Hanem valóban határozottan terhessé válik társa számára, sírós, hisztiző kisgyerekké degradálja magát, aki a fejébe vette, hogy kerül, amibe kerül, neki meg kell kapnia, amire vágyik. Noha józan eszével tudja, hogy mi lenne a helyes viselkedés, hogyan lehetne szeretetreméltó, mégis éppen az ellenkezőjét műveli.

               4. Felelősség elhárítás

               A féltékeny ember rendkívül nehezen vállalja a felelősséget féltékenysége miatt. Majdnem mindig társát vádolja: ő az, aki tönkreteszi az életét, felzaklatja, mert mással beszél, másnak bókol. Csak igen ritkán látja be problémája valódi okát: hogy a kialakult helyzetért többnyire ő maga a felelős, féltékenységéért pedig szinte kizárólag ő. Milyen az egészséges reagálás? Ha valaki úgy gondolja, hogy partnere már nem szereti, próbálja kitalálni, vajon mik az elvárásai vele szemben. Aztán, ha ezeket ki tudja elégíteni, tegye meg, és figyelje, változik-e a helyzet. Ha nem, akkor az igen komoly bizonyítéknak számít a felől, hogy társa egyszer s mindenkorra kiábrándult belőle. Persze a legtöbb féltékeny embernek nincs ekkora önkontrollja. Kitart álláspontja mellett: a másik félnek kell beismernie, mennyire kiborítja őt, nem neki kell tennie róla, hogy féltékenységét eloszlassa; ha ezek bekövetkeznek, ő majd szépen visszanyeri lelki nyugalmát.

               5. Önzés és éretlenség

               Az önző ember érvényt kíván szerezni akaratának, tekintet nélkül a másik vágyaira és igényeire. Lelkivilága olyan, mint azé a gyereké, aki nem tanulta meg, hogyan kell osztozkodni, hogyan kell viszonozni egy szívességet, és hogy mások kívánságait - az ésszerűség határain belül - figyelembe kell venni. Ez neurotikus érzelem. Az önérdekűség egészen más. Abban nyilvánul meg, hogy magunkat és céljainkat olykor a másokéi elé helyezzük. Mindezt azonban abban a tudatban tesszük, hogy egyszer viszonoznunk kell ezt a szívességet. Önző az az ember, aki nem hajlandó viszonozni a szívességet, és nem fogadja el, hogy partnere is megkapja azokat a kiváltságokat, amelyekre ő igényt tart.

               6. Kishitűség

               A kishitű ember hajlamos a legártatlanabb eseményben is rá leselkedő veszélyt látni. Az ilyen, egyébként kedves embereknek bármitől beindul a fantáziája. Viselkedjék bármilyen mintaszerűen is a család, a baráti kör, a szerelmük, ők minden ártatlan eseményben határtalan veszélyt sejtenek. A féltékeny ember tulajdonképpen paranoid személyiség (elég, ha arra gondolunk, milyen semmiségek miatt képes halálosan megsértődni). És minél vonzóbbá válik a partner, a kishitű ember annál nyugtalanabb. Egyre erősödik benne az érzés, hogy képtelen versenyezni azokkal, akik szemet vetettek társára, és el akarják őt csábítani. Rögeszméje a rivalizálás, és a szeretett lény elveszítésének lehetősége. A visszautasítástól, szeretethiánytól, azaz a leértékelődéstől való rettegése olyan erős, hogy képes egész életében szenvedni tőle.

               Az ember alapvetően kétféle fájdalom észlelésére képes: fizikaira és lelkire. A fizikai fájdalom látható módon nyilvánul meg: törött csont, vér, horzsolt bőr, és más, hasonló jelenségek. A lelki fájdalom mélyen az emberben lakozik, és nemigen van az előzőekhez hasonló, fizikai megnyilvánulása. Fontos különbség az is, hogy ha valakit tettleg bántalmaznak, akkor meg tudja állapítani, ki okozta a sérülést. Ámde ha nem fizikailag, hanem például szavakkal támadnak valakire, akkor más a helyzet. Fáj-e? Minden bizonnyal. Ez már lelki fájdalom. Nem vérzik, nincs törött csontja. De ha nem a szavak okozzák a fájdalmat, akkor mi? Az igazi fájdalmat ez esetben az ember saját szavai, gondolatai, önreflexiói okozzák. Ha a sértő megjegyzésekre fájó megállapításokat tesz, akkor az nagy lelki fájdalmat okoz, ami depresszió, bűntudat, kisebbrendűségi komplexus, düh, félelem vagy féltékenység formájában nyilvánul meg.

               Másik fontos probléma, hogy a féltékeny ember irracionálisan gondolkodik. Ennek a gondolkodásmódnak nyolc fő ismérvét különböztetik meg.

               1. Csak akkor vagyok valaki, ha szeretnek.

               Miért hiszi az ember, hogy éppen annak a bizonyos személynek a szeretetére van szüksége? Hiszen élete legnagyobb részét úgy élte le, hogy nem élvezte ezt a szeretetet. Ha húsz éves korában lett szerelmes, akkor azt megelőzőleg végig szerencsétlennek érezte magát? Valószínűleg éveken át jól megvolt, mielőtt szerelme feltűnt az életében. És ha egy napon elhagyná, még évekig jól érezhetné magát. És miért ragaszkodik vajon ahhoz, hogy mással bíráltassa el, mennyit ér?

               2. Az enyém vagy, tedd, amit parancsolok!

               A féltékeny ember egyik legveszélyesebb tévhite, hogy ha valakivel egyszer kölcsönösen kifejezésre juttatták szeretetüket, akkor az az ember már a személyes tulajdonuk. "Én váltottam ki az útleveledet, én etetlek, én ruházlak, én fizetem a rezsit, az orvost: én keresem a pénzt. Mindenestül az enyém vagy!" - így a férj. "Gyerekeket szültem neked, főzök, mosok, takarítok, bevásárolok, feláldozom magam érted meg a gyerekekért. Jogom van a társaságodra, a hűségedre, a keresetedre, a szeretetedre. Más nőnek pedig nincs joga hozzád!" - így a feleség.

               3. Meg kell kapnom, amit akarok. Engedelmeskedj nekem, mert így igazságos!

               Valamennyi embernek joga, hogy ne legyen igaza, hogy ostoba és tökéletlen legyen. Nem valami szép dolog, de ez van: mindenkinek joga van emberinek lenni. Ez nem jelenti azt, hogy el kellene fogadni a tapintatlan, durva viselkedést. Nem kell elfogadni. De nem szabad földühödni a másik önző viselkedése miatt. Meg kell próbálni lecsillapodni, azután pedig határozott, ésszerű lépeseket kell tenni a válság megoldása érdekében.

               A düh kifejeződésének hat fokozata van:

               - "Akarok valamit.";

               - "Nem kaptam meg, amit akartam, ezért csalódott vagyok.";

- "Szörnyű és borzasztó, hogy nem kapom meg, amit akarok. Nem bírom elviselni a konkurenciát";

               - "Ne húzd keresztül a számításaimat. Muszáj, hogy az történjék, amit én akarok!";

               - "Rossz vagy, mert csalódást okozol nekem!";

               - "A rossz ember büntetést érdemel! Megkapod a magadét!"

               4. Bolondot csináltál belőlem.

               Bolondot csinálni csak abból lehet, aki annak hiszi magát. Nem szabad nevetségesnek éreznie magát annak, aki semmit sem követett el! Ha semmit sem csinált, hogyan lehetne bolond? Ha az ember tiszteli magát, akkor sérthetetlen lesz mások kicsinyes és aljas cselekedeteivel szemben.

               5. Sose leszek többé szerelmes.

               Ha valakinek évek óta nem volt randevúja, egy kicsit valószínűleg tényleg kijött a gyakorlatból. Talán nehéz visszakerülni a forgalomba, de aki szán rá némi időt, az meg tudja szervezni a társaséletét. Találkozik egy csomó emberrel - munkahelyen, barátoknál, klubokban, társaságban, vagy véletlenül. Nem az a fontos, hogyan: az a fontos, hogy találkozik. Az elvált emberek többsége néhány éven belül újra megházasodik. Ezt kell szem előtt tartani!

               6. Mindenki nős (férjnél van), aki hozzám illene.

               Ez csak a látszat. Manapság - sajnos - a házasságok 30-50%-a válással végződik. Az elváltak általában csak néhány évig élnek egyedül. Arra kell gondolni, hogy a többi elvált valószínűleg ugyanígy érez, és talán épp rólunk képzeli, hogy elérhetetlenek vagyunk számára.

               7. Már nem vagyok fiatal. Hogy tetszhetnék valakinek, amikor már oda a fiatalságom?

               A válás nem csupán egy emberrel történik meg: valóságos népbetegség. Tehát ami velünk megtörténik, az mással is megtörtént: minden korosztályban elég sok a válás. Másrészt sok országban - így idehaza is - a fiatalok aránya egyre csökken. Az emberek átlagéletkora pedig egyre nő. Amit pedig az ember veszít fizikai vonzerő tekintetében, azt pótolja annál sokkal vonzóbb személyiségvonásokkal. Mivel idősebb, valószínűleg bölcsebb, türelmesebb, megértőbb. És minden bizonnyal tapasztaltabb, mint valaha. Ízlése sokkal érettebb, olyannyira, hogy még ha megpróbálná is, valószínűleg nemigen érezné jól magát hosszútávon egy sokkal fiatalabb partnerrel (persze ez relatív; sokkal nagyobb a gondolkodásmódbeli különbség egy húszéves és egy negyvenéves, mint egy harmincéves és egy ötvenéves között).

               8. Nincs, aki pótolhatná a régi partneremet.

               És ezt ki mondta? Talán valaki, aki a jövőbe lát? Ez kóros esetben akár rögeszmévé is kinőheti magát. A rögeszme olyan gondolat, amitől az ember nem tud szabadulni. Lehet kellemes természetű, például ha valaki azon fantáziál, hogy vágyai beteljesülnek. De többnyire bizony igen fájdalmas. A lényeg: az ilyen gondolkodásmódot nem lehet gyökereiben megtámadni. Ha ez a gondolkodásmód eluralkodott, semlegesítése csak hosszas, kitartó erőfeszítések árán lehetséges.

 

               Mielőtt rátérnénk a lehetséges megoldásokra, vizsgáljuk meg a féltékenység leginkább ismeretes kapcsolati formáját, a házas- vagy élettársi kapcsolatot.

               A házasságkötések csökkenése mögött az együttélések növekedését láthatjuk. Ennek új formái is feltűntek: ilyen a 20-30 évesek együttélése, egyfajta házassági alternatívaként. Emellett az elváltak is gyakorta inkább együtt élnek az új partnerrel. Ma hazánkban a gyermekek közel 30%-a házasságon kívül születik - szemben a nyolcvanas évekbeli alig 10%-kal. 

A házasságnak hagyományosan két funkciója van: a nem rokon családok összekapcsolása és a születendő gyermekek védelme. Korunkban egyre gyakrabban esik szó a családnak, mint az egyén és a társadalom egyik legfontosabb intézményének válságáról. Ez egyértelműen a házasságok válságát is jelzi. A házasságok válságára utal egyrészt, hogy egyre kevesebben kötik meg. Másrészről hosszabb távon a házasságoknak csak kis része - kb. 10-20%-a - mondható stabilan kiegyensúlyozottnak. Sajnos csak igen kevesen ismerik fel, hogy eszményi, tökéletes házastárs illetve partner nem létezik. Lehetetlen egy másik emberben mindent megtalálni. Az ember tehát vagy lemond bizonyos igényeiről - ha úgy tetszik: kompromisszumokat köt -, vagy egyszerre több partnerben próbálja megtalálni mindazt, amire szüksége van.

               Szakemberek szerint a nők - a kulturális hagyományok miatt - sokkal inkább függőségi szerepet foglalnak el a kapcsolatokban, reakcióik depresszívek, míg a férfiak viselkedésére inkább a düh jellemző. Egyenrangú kapcsolatban a partnerek megközelítően ugyanannyit adnak a kapcsolatba, és az abból való nyereségük is hasonló. A szerelmi kapcsolatokban a partnerek ugyan hajlamosak az önzetlenségre, önfeláldozásra (tipikus reakció az "érted bármit megtennék" kijelentés), ám a végtelenségig ezek az érzelmek sem zsákmányolhatóak ki büntetlenül. A partner előbb-utóbb kijelenti igényét a kiegyenlített viszonyra - ha nem is nyíltan, de érzékelteti azt. Az önfeláldozó magatartásban többnyire egyszerű pszichológiai célt találunk: a módszer manipulatív, a cél a másik fél leláncolása, kötődésének fokozása, önmagának nélkülözhetetlenné tétele a partner szemében. Magyarán: görcsös félelem az elhagyástól. Ennek érdekében választja a függőség kialakításának útját.

               Hogy melyik nem a féltékenyebb, arra nézve a kutatási adatok ellentmondóak, de a felmérések a férfiakat mutatják féltékenyebbnek. Ezt látszik alátámasztani, hogy válás esetén a férfiak sokkal gyakrabban hivatkoznak válóokként hűtlenségre, mint a nők (51%-uk a nőkével szembeni 27%-kal). Ez persze kicsit meglepő is, ha figyelembe vesszük, hogy az elváltak között kétszer annyi férfi vall be hűtlenséget, mint nő.

               A vizsgálatok azt mutatják, hogy ha a kapcsolatban a férfinak kevés mozgási lehetősége van (vagyis szociális tere és lehetőségei a kapcsolaton belülre korlátozódnak), akkor általában féltékenyebb. Ez végül is logikus következmény. Érdekes azonban, hogy a nők egymás között szélesebb körben és intimebb síkon barátkoznak. Ezzel szemben a férfiak számára többnyire a partnerük az elsődleges érzelmi forrás. Vagyis a férfiaknak kevesebb intim mélységű barátjuk van, épp ezért a partnerkapcsolat számukra könnyebben válhat függővé.

               Szociológiai vizsgálatok azt támasztják alá, hogy a feleségek magasabb iskolázottsági szintje erősíti a kapcsolatot, és alkalmas arra, hogy könnyebben feloldja vagy csökkentse a konfliktust. A férjek véleménye szerint nagyobb lehetőségük van a feleségükkel való kommunikációra, ha végzettségük mértéke körülbelül megegyezik. A viszonylag magas iskolázottsági szint serkentőleg hat a családi élet rendezettségére is. Emellett a felmérések azt igazolják, hogy az életkor előrehaladásával csökken a féltékenység. Már csak azért is, mert az idő múlásával az esetek többségében a kapcsolatok érzelmi intenzitása is gyengül, és emiatt a partnerek a leválást vagy annak lehetőségét kevésbé veszélyesnek ítélik. A szerelem helyébe a legjobb esetben szeretet lép - rosszabb esetben megszokás vagy elhidegülés. Azaz a társ elhagyása fájdalmas, de nem fenyeget megsemmisüléssel. Érett korban történő szerelmi háromszög esetén ezért inkább beletörődés, fásultság tapasztalható az elhagyott partnerben.

               Azt hihetnénk, hogy minden tekintetben jól működő kapcsolat esetén a felek biztonságban érzik magukat, és kevésbé valószínű, hogy féltékenység alakulhasson ki közöttük. A felmérések azonban ennek éppen az ellenkezőjét igazolják. A kapcsolattal való nagyobb megelégedettség magasabb féltékenységi szinttel jár együtt. Ha belegondolunk, ez is elég ésszerű: akinek van mit veszítenie, az jobban is védi azt.

               Egy szerelmi kapcsolat elején a partnerek állandóan egymás társaságát keresik. Szerelem esetén megnyílnak a határok az én és a másik között: az énből "mi" lesz. Az egyén kiterjeszti énjének határait a másik emberre, és egy új egységet hoz létre, a másikkal, a szeretett féllel együtt. Ez az egység kezdetben megingathatatlannak tűnik. Ennek az egységnek a megerősítését szolgálják a mindennapi külsőségek is. A házasság körüli ceremóniák és szimbólumok: az esküvői ruha, a gyűrű, a lakoma, a névváltás, stb. Ezzel még nem is volna gond. A féltékenység abban a fenyegetésben gyökerezik, hogy kívülről, egy harmadik fél megbontja a már létező és megerősített, működő kapcsolatot. Féltékenység akkor alakul ki, ha ezt a két ember közötti egységet egy harmadik fenyegeti. A külső tényezőktől való félelmek, a környezet véleménye, és a közösségben kivívott pozíció - amely a kapcsolaton keresztül formálódik - elvesztésének félelme is a féltékenység ébredését erősítik.

               Az egybetartozást bizonyos normatívák szabályozzák, és a kapcsolatokban támaszt jelent a mindkét fél által elfogadott szabályrendszer. Ezek a szabályok lehetőséget adnak arra, hogy a partnerek körülhatárolják a kapcsolatot. Mikor ez az egyetértés felépül, létrejöhet a két külön személy összeolvadása - egy új, közös egységgé. A szabályok megléte kihangsúlyozza a kapcsolatnak a többiek feletti fontosságát. Ha a szabályrendszer valamelyik kulcsfontosságú eleme megváltozik (például az egyik partner szexuális érdeklődése más irányba fordul), akkor megkérdőjelezhetővé válik az összes többi érvényessége, jelentése is. Ezt követően felvetődik a hűség, a megbízhatóság kérdése, szoros összefüggésben a személyiség biztonságra való igényével. A féltékenység tehát egyenlő a kapcsolat feletti kontroll, a biztonságérzés elvesztésével. E kontroll hiánya kiszolgáltatottá teszi a személyiséget. Ez az igazi problémák kialakulásának kezdete.

 

               Miután idáig eljutottunk, biztosan többekben felmerült a kérdés: ennyire összetett problémára létezik-e megoldás? Habár ez a cikk nem hivatott arra, hogy a féltékenység leküzdésére szolgáló módszereket ismertesse - márcsak terjedelmi okoknál fogva is -, azért néhány, szakemberek által javasolt, alapvető lehetőséget érdemes röviden áttekinteni.

               Ha egy kapcsolatban féltékenységet tapasztalunk, akkor tulajdonképpen négyféle megoldás közül választhatunk. Az első három ésszerű, a negyediket a szakemberek nemigen tartják megfelelőnek (sőt: én sem).

               1. Zokszó nélkül tűrni

               Aki felnőtt és van józan esze, az tudja, hogy nem szabad pánikba esni, ha csalódás éri. Aki hajlamos a féltékenységre, annak ez a módszer különösen ajánlott. Tűrje a feleségének szóló telefonokat; viselje el, ha férje együtt ebédel a munkája során megismert nőkkel. A hozzáértők szerint a legtöbb eshetőség, amelytől tartunk, nem következik be. És mennyivel okosabb és könnyebb olyan problémával foglalkozni, amely nem is olyan életbevágó. És mit lehet tenni abban az esetben, ha a partner olyan bosszantóan viselkedik, hogy azt már nem lehet szó nélkül tűrni? Erre nézve azt tanácsolják, hogy fel kell hagyni az elfogadó magatartással, és ki kell állni jogainkért. Ha ugyanis nem ezt tesszük, akkor elégedettségi szintünk az egészséges küszöb alá süllyed, zaklatott állapotba kerülünk, kiábrándulunk partnerünkből, és magát a kapcsolatot illetően is kételyeink támadnak.

               2. Sztrájk vagy hidegháború

               Ezt egészséges, életképes taktikának tartják a kapcsolat működtetése szempontjából. A gyengélkedő kapcsolat gyakran megjavul tőle, mivel a felek közötti frusztrációkülönbséget remekül ki lehet vele egyenlíteni. Nem kell megijedni tőle. Ne feledjük: már így is épp elég boldogtalanok vagyunk. Lehet, hogy egy ideig még rosszabbul érzi magát az ember a bőrében, de ezt az árat kell megfizetni a kapcsolat hibáinak korrigálásáért. Állni kell a harcot, amíg az elvárások az elégedettségi küszöbig el nem jutnak. A cél érdekében az embernek meg kell makacsolnia magát, és nem szabad addig engedményeket tenni, amíg mi magunk nem kapunk. Ha a dolgozók elégedetlenek munkakörülményeikkel, sztrájkba lépnek. Ez a világon mindenütt így van.

               3. Különélés vagy válás

               Az emberek többsége nemigen veszi félvállról ezt a megoldást. Ez már csak mint végső cselekedet javasolható, ha a kapcsolat már helyrehozhatatlannak tűnik. Akkor viszont nincs más megoldás. A házassági tanácsadók véleménye ezen a ponton azonban megoszlik. Vannak, akik azt javasolják, hogy a pár, akárhogy is, de maradjon együtt. Jóllehet az ember folytonos vallatásoknak van kitéve, és szép lassan beleőrül, egyesek mégis ezt javasolják. Jobb, ha egy életen át tűrjük a partner féltékenységi rohamait és gyanúsítgatásait, hiszen erre tettünk fogadalmat a házasságkötéskor. Amikor valaki esküt tesz arra, hogy házastársát nem hagyja el semmilyen körülmények között, általában bizonyos fenntartásokkal él - még ha kimondatlanul is -, amelyek érvényteleníthetik ígéreteit. Lehet, hogy hajlandó ápolni társát, aki mondjuk tolószékbe kényszerült, vagy átmeneti érzelmi zavarokkal küzd. De ugyanilyen elbírálás alá esik a rendszeres veszekedés, a gyakori tettlegesség, a hűtlenség, a durva bánásmód - esetleg a gyerekekkel (is) -, a szegénységbe taszító szerencsejáték, az alkoholizmus, vagy a nemi betegség? Mi van akkor, ha valaki azt mondja: "Ha nem lehetsz az enyém, akkor inkább senkié se legyél! Ha elhagysz, megöllek!" Ezek már nem puszta szavak! Ez már életveszélyes fenyegetés.

               A különélésnek két előnye is van a válással szemben. Először is, mindkét félnek van ideje kitapasztalni, hogy milyen lenne a válás. Elképzelhető, hogy ez nagyobb kompromisszumra való készséget alakít ki a felekben. Másik előnye, hogy a házasság tényleges felbontása nélkül lehetővé teszi a vitákat, a kísérletezést. Kisebbek a költségek, és enyhébbek a családra jutó érzelmi hatások is.

               4. Tűrni, de zúgolódva

               Ha így tűrünk egy helyzetet, akkor önmagunknak ártunk. Ha csak rövid ideig tart ez az állapot, akkor még nincs nagy baj. De ha hónapokon, éveken keresztül, az már komoly probléma.

               Ha tűrjük a frusztrációt, de dühösek vagyunk miatta, akkor a haragunk befelé fordul. Ha szeretnénk érvényesíteni akaratunkat, de mégsem tesszük, azzal problémák sorának nyitunk utat, és adunk táptalajt. Minél tovább tart ez az állapot, annál inkább megsínyli a kapcsolat is. Aki átmenetileg partnere kedvét lesi, közben azonban neurotikusan mérgelődik magában, abban elhal a szeretet.

               Hogyan bánhatunk a féltékeny emberrel?

               Ne tűrjük a faggatózást! Ne válaszoljunk arra a kérdésáradatra, melyet féltékeny partnerünk zúdít ránk, különben valahányszor késünk egy órát hazafelé menet a munkából, tápláljuk ezt a szokást. A hallgatás biztosan felháborodást okoz, de tűrni kell. Ha egy kérdést is válaszra méltatunk, azzal újabbat váltunk ki. A féltékeny képzelet ugyanis kielégíthetetlen. Ha a gyanakvó kérdésekre nem válaszolunk, azzal tulajdonképpen fokozzuk a gyanakvást. Ne válaszoljunk, mert a kérdés nem méltó a válaszra, mint ahogy bármilyen abszurd kérdés sem érdemel választ.

               Ha a szép szó már nem használ, akkor jöjjenek a tettek. Ki lehet menni a szobából, el lehet menni sétálni, vagy ha mód van rá, el lehet menni egy egész éjszakára vagy hétvégére is. Ez különösen akkor ajánlatos, ha fönnáll a tettlegesség veszélye. Persze a dolgok sokszor rosszabbra fordulnak, mielőtt javulás állna be. Aki ezt választja, annak mindenfélét vágnak majd a fejéhez, elmondják tisztességtelennek, szeretetlennek, kegyetlennek, önzőnek. Fel kell tenni a kérdést: igazak-e a vádak, vagy sem. Ha igen, bocsánatot kell kérni és kapitulálni, ha nem, akkor ne törődjünk vele: tegyük azt, amit a leghelyesebbnek gondolunk.

               Ne feledjük: nem biztos, hogy a féltékeny ember minden kérése ésszerűtlen. Bár sokszor neurotikussá válik, ha úgy érzi, hogy elveszítheti partnerét, sok más szituációban továbbra is megbízható. Mindenkinek van gyenge pontja, és ez arra szolgál figyelmeztetésül, hogy sose feledjük: emberek vagyunk! Ne zárkózzunk hát el rögtön, ha partnerünk egy első ránézésre lehetetlen kéréssel hozakodik elő.

               Ha egy szerelmi kapcsolatban valamilyen változást akarunk elérni, de a józan, higgadt megbeszélés nem vezet eredményre, akkor kénytelenek vagyunk komolyabb módszerekhez nyúlni. Ha csak egyszer is ellágyulunk, hátrányba kerülünk. Ilyenkor nincs helye a másik sajnálatának lélektani problémájára. Az, hogy megesik a szívünk a másikon, nem egyenlő az együttérzéssel. Az ember nem közömbös partnere fájdalma iránt, de a szánalom az más. Ha megszánjuk partnerünket, miközben éppen segíteni próbálunk rajta, annak oka a félelemben keresendő. Ez a félelem pedig öt dologtól támadhat fel.

               - a tettlegesség. Érthető, ha valaki fél attól, hogy megverik. Az emberek bántalmazása súlyos aggodalomra ad okot - különösen egymást szerető emberek esetében. De miért hátráljunk meg? Ha akkor is verést kapunk, ha meghúzzuk magunkat, és akkor is, ha nem - nincs mit veszítenünk. Akkor inkább vállaljuk a kockázatot, és álljunk ki magunkért! Súlyos kijelentés, és régen rossz, ha két ember kapcsolata itt tart, de jobb állva meghalni, mint térden csúszva élni. Sok férj közli a feleségével: ha nem tetszik, csomagolhatsz. Ám ezek a keményfiúk többnyire rémült kisgyermekké változnak, ha látják, hogy feleségük szavukon fogja őket, és elmegy. Sok nőt meglep, hogy a férje egyszeriben milyen kedves, figyelmes lesz - ha rájön, hogy ennek bizony a fele sem tréfa. Az ilyen férfiaknak sokkal nagyobb szükségük van a feleségükre, mint azoknak őrájuk.

               - az anyagi veszteség. Ettől is többnyire a nők szoktak rettegni. Sokan ésszerűbbnek tartják, ha némán tűrnek a kapcsolatban, mert félnek, hogy egy fillér nélkül az utcára kerülnek. A férjek gyakran ezt helyezik kilátásba, ráadásként esetleg még azt, hogy elveszik a nőtől a gyereket. Csakhogy nem a férjek döntik el, hogy ki kapja a gyermeket, vagy azt, hogy egy ember mennyi fizetést kap munkájáért. Aki azzal védekezik, hogy azért nem hagyja el társát, mert még mindig szereti, az önmagát csapja be. Ügyvédhez kell fordulni, és tőle kell megkérdezni, mik az esélyek gyerektartás és gyermekelhelyezés tekintetében.

               - a tévedéstől való félelem. Vagyis az ember nincs meggyőződve, hogy joga van nyomást gyakorolni partnerére bizonyos esetekben. Ha valaki arra vár, hogy a dolgában biztos legyen, akkor sose fog cselekedni. Inkább fel kell tenni a kérdést önmagunknak: pszichés zavaraink vannak-e; kiábrándultunk-e partnerünkből; annyira meggyűlöltük már a kapcsolatot, hogy menekülnénk belőle? Ha bármelyikre igennel válaszolunk, akkor itt az ideje változtatni.

               - a másik bántásától való félelem. Ha a féltékeny társ sír, depressziós, dühös, ne vállaljuk érte a felelősséget. Igaz, hogy mi okoztuk a frusztrációját, de hogy egy frusztrációból érzelmi zavar lesz-e, az attól függ, ki hogyan éli meg ezt. Aki azt mondja, én szegény, az depressziós lesz. Aki azt, nem az történik, amit én akarok, az dühös. Aki pedig azt, ez szörnyű, nem bírom elviselni, az szorong. Ezeket mind a partner mondja önmagára. A másik fél csak közvetve felelős érte.

               - a visszautasítástól való félelem. Alighanem ez a legerősebb. Meglett férfiak és nők viselkednek gyerekesen, ha úgy érzik, hogy nem szeretik őket. Miért? Mert az, aki kedves nekik, nem szereti őket - talán soha többé. De ez csak akkor fáj, ha hagyjuk. Valóban jó érzés, ha szeretik az embert, de nem fogható ahhoz, ha valaki megbékél önmagával. Mindenki megvizsgálhatja magát, milyen valótlan elképzelései vannak arról, hogy szeretik-e vagy sem. Nem önimádatba kell átesni, melynek keretein belül minden cselekedetünket jóváhagyjuk. Aki egészséges, az elfogadja önmagát, akár jót cselekszik, akár rosszat. Az embert kínozza a gondolat, hogy nem szeretik, mert ebben azt látja, hogy nem is méltó rá. Ha méltó lenne rá, akkor szeretnék. Csak az esik igazán kétségbe a visszautasítástól, aki nem tudja elfogadni önmagát. Habár másoktól elvárja, hogy kedvesen közeledjenek hozzá, ő nem barátja saját magának. Csodálatos dolog szeretni valakit, de nem létkérdés. Étel, ital, fedél és ruha nélkül elpusztulunk. Szerelem nélkül viszont lehet élni.

 

               Mit is mondhatnánk zárásként? Társadalmi szempontból nézve úgy tűnik, hogy a féltékenység pozitív jellegű. Szeretni valakit és felépíteni vele egy kapcsolatot konstruktív, önfejlesztő, serkentő élmény. Ha ez egy harmadik fél miatt veszélybe kerül, az figyelmeztető jel. A féltékenységnek fontos, jelző szerepe van a kapcsolatokban. Az, hogy erre hogyan reagálunk, más kérdés. Az érzelmi-szellemi visszafejlődés, és az emiatt esetlegesen bekövetkező bántalmazások, gyilkosságok nyilvánvalóan nem jelenthetnek megoldást. A szerelmet legfőbb értéknek tekintjük. Társadalmi szempontból is érték, hiszen szerelmi állapotban megnő az egyéni teljesítmény, jobban kibontakozhat a kreativitás. Ha pedig a szerelem érték, akkor az azt védő érzelem is az kell, hogy legyen. A féltékenységnek helye van a mindennapokban.

               Az érzelmi kapcsolat két személy megállapodása, akik bizonyos feltételeket teljesítenek a kapcsolat fennmaradása érdekében. Egyfajta szövetség, melynek során kötelezik magukat, hogy egymás vágyait és szükségleteit kielégítik, amíg mindketten így látják jónak. Ha valamelyikük fel akarja bontani ezt a szerződést, azt senki sem akadályozhatja meg. Ahogyan munkahelyet váltani is minden embernek joga, úgy partnerét is joga van elhagynia mindenkinek. A lényeg, hogy ezt ne hazugságok között, aljas módon, hanem emberhez méltóan tegyük. A mérték itt is a másik ember szabadságának, érdekeinek tiszteletben tartása.

 

 

Felhasznált irodalom:

A. M. Pines (2000): A féltékenység. Okok, tünetek, gyógymódok

Buda Béla (1994): Szexuális viselkedés. Jelenségek és zavarok - társadalmi és orvosi dilemmák

Erich Fromm (1984): A szeretet művészete

Haraszti László: Féltékenység

Paul Hauck (1994): A féltékenység

Szilágyi Vilmos (1997): Intimkapcsolatok kézikönyve

 

 

 

((((((((((((((((((((((((((

 

 

 

Szervezetfejlesztés a Lelkisegély Telefonszolgálatoknál

 

 

I. A szervezetekben jellemző csoport- és vezetői attitűdök

 

 

I. 1. Csoportnormák 

 

 

A csoportnormák tájékoztatják a tagokat arról, hogyan kell viselkedniük. A normák lehetőséget kínálnak, hogy kifejezzük értékeinket, attitűdjeinket, összevessük a normákkal a reflexiónkat arról, mit és hogyan kellene tennünk az életben. A fontos normák rendszerint különböző szabályokban, eljárásokban, vagy a csoport íratlan törvényeiben jutnak kifejezésre. Ezeket a csoport tagjainak kölcsönösen el kell fogadniuk, és természetesen követniük kell. A normák a csoport egészére vonatkoznak. A kölcsönös elvárás elve szerint, aki a csoportban akar maradni, annak a csoportnormákat be kell tartania.

A telefonos stábok életét úgyis mondhatnánk, hogy behálózzák a normák. Norma a nemzetközi szervezet (IFOTES) alapelvei, a segítői munka egyéb szakmai szabályai, eljárásai, etikai kódexe, a "Rogersi-iskola" kliensközpontú felfogása és beszélgetésvezetési technikája. Ezeken kívül még ott vannak a stáb speciális szabályai, helyi normái, de a szupervíziós csoportfoglalkozásnak is megvannak a sajátos szabályai.

Minél erősebb, korlátozóbb a norma, annál erősebb ellenőrzésre van szükség. A szoros ellenőrzést viszont a tagok nehezményezhetik, ellenállást válthat ki, mert az egyéni szabadságot érezhetik veszélyben.

 

A telefonos munka nagy felelősséggel jár. A telefon végén az ügyelő egyedül van, egyedül kommunikál a Hívóval. Az ügyelő azonban munkája során soha sem önmagát képviseli, hanem a stábját, a stáb normáit, a segítői etika által kinyilvánított értékeket és normákat. Az az ügyelő, aki ezt nem fogadja el, annak már a kiképzés alatt meggyűlik a baja a szabályokkal, amik nem engedik meg az egyénieskedéseket, meggondolatlan lépéseket, hirtelen ötleteket. A Hívó bízik bennünk, ezért telefonál, ezt a bizalmat nem lehet eljátszani azzal, hogy inadekvát módon kezeljük problémáját. A telefonos normák többsége ebből a felelősségből adódik. Ezeket a normákat nem kérdőjelezi meg senki. Akkor léphet fel a vezetés és a tagság (egyes csoportjai) között nézeteltérés, ha olyan szabályokba ütköznek az "ellenszegülők", amelyek legtöbbször a számonkérést, az ellenőrzést erősítik. Ezek a szabályok általában az egyes stábok  Szervezeti és Működési Szabályzataiban találhatók, s vagy explicit módon ki is nyilvánítják azt a céljukat, hogy a vezetők ezen szabályok által felruházva ellenőriznék az ügyelők munkáját, de néha burkoltan, szakmai követelményként "csempészik" be a stáb életébe az ellenőrzést. Úgy gondolom, hogy kontrollra minden munkavégzőnek szüksége van, e kontrollnak egy kevésbé kedveltebb formájára, az ellenőrzésre éppúgy, mint a telefonos munkában igen fontos csoportfoglalkozások kontrolljára. Nem mindegy azonban, hogy ez a kontroll mennyire illik a stáb szellemiségéhez, ill. milyen formában van megfogalmazva és kivitelezve. A telefonos stábok értékrendszerében a lojalitás, a bizalom, a megbízhatóság és az elkötelezettség fontos szerepet kapnak. A legtöbb stáb (remélhetőleg) demokratikus berendezkedésű, ami szintén lehet csoportjukban alapérték. Nem bír el tehát egy ilyen szellemű csoport olyan szabályokat, amelyek olyan mértékben ellenőrzik a tagokat, hogy azt korlátozónak vagy alapvetően bizalmatlanságnak érezzék. A szervezet merev szabályaikkal egyben azokat az értékeket is megkérdőjeleznék, amikben hisznek, s nehéz lenne megválaszolni, hogyan lehet beszélni bizalomról, lojalitásról, elkötelezettségről, ha ezek csoporton belül is kérdésessé válnak. Tudomásul kell venni, hogy mit diktál az értékrendszerünk, s ahhoz mérten lehet a normáinkat és a normakövetést ellenőrző szabályainkat felállítani. A vezetőknek bízniuk kell abban, hogy az ügyelők elkötelezettségét, munkamorálját elsősorban a csoportfoglalkozásokon nyújtott megnyilvánulásaikból tudják lemérni. E mellett az ügyelők napi tevékenységéről a jegyzőkönyvek is tanúskodnak.

 

Tudomásom szerint a hazai lelkisegély telefonszolgálatok történetében van egy olyan kérdés, ami mindig úgy merült fel, hogy ehhez a témához érdemes megemlíteni. Ez pedig nem más, mint a magnófelvételek készítése. A kezdetekben minden telefonszolgálat felvette az összes hívását magnóra. Később aztán egyes szolgálatok elhagyták a magnózást, ill. több olyan szolgálat is alakult időközben, amelyek kezdetüktől magnó nélkül végezték a munkát. Ők ebből a vitából kihagyhatók. A vita azon van, hogy legyen magnófelvétel, vagy ne legyen. A magnófelvétel mellett voksolók kizárólag szakmai kérdésnek tartják a felvétel készítését. Nézetük szerint itt szakmai kontrollról van szó, elsősorban az esetmegbeszélések munkájához adnak a felvételek anyagot. Ezekben a stábokban az esetmegbeszélés a magnón elhangzott beszélgetések feldolgozásából áll. A másik oldal főként a Hívó személyiségi jogaira hivatkozik, s valahol mindig ott van burkoltan egy másik érv is. Ez pedig leegyszerűsítve az, hogy nem örülnek az ilyen típusú ellenőrzésnek. Itt gondolom azt, hogy a bizalmatlanságot érzik ki a stábtagok ebből a szabályból, márpedig a bizalom kérdését az alapértékek közé soroltuk.

Nem tudom eldönteni, kikkel értek egyet. A szakmai érveket el tudom fogadni, viszont azt mindenképpen hibának tartom, ha a vezetés a szakmai érdekek mögé bújva, elsősorban az ellenőrzés eszközeként használja a felvételezést. Talán igazából olyan szolgálatoknál pattanhatott ki ez a vita, ahol a stáb ezt érezte ki a magnó használatából, és nem azt, hogy a hatékonyabb munkavégzésüket szolgálná a felvételek visszahallgatása. Ne felejtsük el, a kontroll célja a visszacsatolás, mert egy tanulási folyamat eleme. Ha rosszul használjuk, akkor ezt a célját veszti el.

 

 

I. 2.  Szervezeti kultúra

 

 

Ahogyan az egyén személyisége meghatározza, hogy miként reagál környezetének ingereire, ugyanúgy a szervezeti kultúra is meghatározza, hogy a szervezet miként válaszol a kihívásokra. A szervezeti kultúra a tagok által osztott alapvető alapfeltevések és értékek rendszere, ami alapján meghatározzák önmagukat és a környezetüket. A szervezeti kultúra "láthatóvá" válhat, és rituálékban, szimbólumokban, tárgyakban jelenhet meg. A szimbólumok olyan speciális elemek, amik csak abban a közösségben kapnak jelentést. A rituálék az egyes kulturális értékeket erősíthetik meg.

A szervezeti kultúra közös kultúra, ami csak közös tanulási folyamat eredményeként alakulhat ki. Az egyének a szervezeti szocializáció során sajátítják el a szervezeti kultúrát.

 

Minden szervezetnek egyedi, csak rá jellemző kultúrája van. A kultúra explicit módon ritkán jelenik meg. Külső szemlélőnek elsődlegesen a rituálék, a szertartások vagy a speciális szóhasználat érzékelhető. Legtöbbször zsargon nyelv is kialakul, amely már valóban csak a csoporthoz tartozóknak érthető teljes mértékben. A szervezeti kultúra azonban korlátja minden olyannak, ami ellentétben áll vele.

 

A lelkisegély telefonszolgálatok speciális munkát végeznek. Amikor önkéntesnek jelentkezik valaki, nagyon keveset tud erről a munkáról, és a szerveződésről, szervezetről sincs különösebb elképzelése. A kiképzés során ismerkedik a szakmai munkával, a szolgálat normáival, szervezeti kultúrájával. Az első időkben még minden új, így nehezen tudná az új ismereteit hozzánk hasonlóan szelektálni. Már a gyakorlati képzés során több olyan elemmel is találkoznak, amik a stábfoglalkozások kultúrájára is jellemzők. Az első rituálé az ünnepélyes eskütétel. A hospitálás, majd az érdemi munka során és a stábfoglalkozásokon pedig apránként minden más elemmel, - ami a szervezeti kultúrát jellemzi - megismerkednek. Leginkább onnan lehet észrevenni az új stábtagok beilleszkedését, hogy a szaknyelv mellet már a zsargont is biztosan használják. A zsargonba sok minden bekerül, olykor egy rendszeresen telefonáló Hívó szófordulata, vagy pl. stábfoglalkozáson elhangzó humorosabb megnyilvánulás is lehet alkotóeleme.

 

A közös nyelvről mégis inkább az a nyelv jut eszembe, amit a többi lelkisegély telefonszolgálattal közösen használunk. Az egyik Lelkisegély Telefonszolgálatok Országos Konferenciáján egy frissen kiképzett ügyelőkolléga csodálkozott rá arra, hogy az ország 25-30 különböző pontjáról jelenlevő 250-300 ember ugyanazt a nyelvet beszéli, amiből már ő is sokat megértett. Meglepő volt számára az, hogy egymástól messzire élő embereket egyetlen közös szál (a telefonos munka) össze tud ilyen módon is kötni. Attól még relevánsabb volt számára ez a felismerés, hogy önmaga is részese ennek a nagycsapatnak.

 

 

I. 3.  Motiváció

 

 

"A komplex feladatok ellátása magas motivációs szinttel és megelégedéssel jár együtt azoknál, akikre a magasabb rendű szükségletek a jellemzőek" (Hackman-Lawler, 1971).

 

Véleményünk szerint magasabb rendű szükséglet az is, hogy az ember humánus, emberszerető elhivatottságból önkéntes, karitatív munkát vállal. Másrészt maga a telefonos segítői munka és a velejáró folyamatos önképzés, szakmai fejlődés eléggé komplex feladatnak ígérkezik. Olyannyira, hogy mindig akadnak jelentkezők, akik a kiképzés során meg is rettennek ettől a feladattól, s abbahagyják a tanfolyamot.

 

A motivációt a csoport oldaláról is meg lehet közelíteni, hiszen motiválhatja a tagokat maga a csoporthoz tartozás is. Amennyiben a csoporthoz tartozásnak a motiváló hatása szembetűnő a telefonos stáboknál, akkor ezt egyrészt a komoly etikai értékeket tartalmazó csoportnormáknak, ill. másrészt annak tudható be, hogy maga a munka nagy felelősséggel jár, nagy kihívás megfelelni ennek. Nem kerülhetjük meg azt a gyakran a sajtóban ábrázolt, kissé sematikus és e miatt torzított képet sem, ami úgy mutatja be ezt a munkát, ahol az öngyilkosságra készülő Hívó élete az ügyelő kezében van. Egy ilyen kollektíva úgy tűnhet, hősként cselekszik munkája során (legalábbis hasonlóan "hősök", mint a tűzoltók, mentők stb. Csoda, hogy szappanopera még nem készült erről a munkáról!).

 

A motiváció nagyon fontos egy olyan munkánál, ami az önkéntességen alapul. Éppen ezért a telefonos ügyelők motivációját vizsgáljuk még meg Herzberg ún. két tényezős elmélete szerint is (Herzberg, 1968). Ez alapján két tényező létezik, a higiénés és a motivációs tényezők. A kettőt rendszerint összekeverik, összefüggésbe hozzák egymással, pedig a higiénés tényezők minősége nem befolyásolják a motivációt. Higiénés tényezőnek számítanak pl. a fizetés és a munkafeltételek, míg motivációt jelenthet a nagyobb teljesítmény elérése, a felelősségvállalás lehetősége vagy a fejlődés reménye. Herzberg elmélete megerősíti az előzőeket, s még inkább kiemeli, hogy az igazi motivációt a telefonos stábban a felelősségteljes és nem könnyű ügyelői munka, és a csoportban végzett munka adja, ami utóbbitól pedig a fejlődést várhatjuk. A higiénés tényezőkről karitatív munkánál szinte nem is lehet szó, s ez nemcsak azt jelenti, hogy jövedelemről nem beszélhetünk, hanem azt is, hogy a legtöbb telefonszolgálatnál - finoman fogalmazva - nagyon szerények a munkafeltételek.

 

 

I. 4.  Eredményesség és csoporthatékonyság

 

 

A csoportnak fontos értékelnie az eredményeit és a csoporthatékonyságát.

 

Eredményesség

A legfontosabbnak tekinthető eredmények:

·      termelékenység, hatékonyság,

·      biztonság,

·      megelégedettség,

·      vonzerő, megtartóképesség,

·      tanulás, növekedés, fejlődés.

 

A hatékonyság az a mutató, ami alapján el tudjuk dönteni, milyen sikerrel éri el céljait a csoport. A biztonság igénye arról szól, hogy a csoporttagok kiszámítható elvárásokat, interakciókat és kapcsolatokat várnak a stábon belül. A megelégedettség összetevői: mennyire optimálisak a csoporton belüli interakciós lehetőségek, mennyire elégedettek a vezetőikkel, milyen módon működik a munkával kapcsolatos visszajelzés, milyenek a kapcsolatok a stábon belül és mennyire elégedettek a stábfoglalkozások hangulatával és hatékonyságával. A megtartóképesség tulajdonképpen a csoportkohéziónak a mértékegysége, bár a fluktuáció ezen kívül még sok tényezőtől függ. Nagyon fontosnak érzem a tanulás kérdését, hiszen mindenki szeretne fejlődni. Csoporton belül erre sokkal nagyobb lehetősége kínálkozik az egyénnek. Ameddig ez valóban megvalósul, a csoport terepet szolgáltat a fejlődéshez, az újabb tudás és képességek elsajátítására, addig ez a csoport fontos eredményeket érhet el. Az ügyelők kiképzése során nem véletlenül hangoztatjuk, hogy nem a 100 órás tanfolyam elvégzése a cél, hanem az, hogy hatékonyan lássuk el feladatunkat, mindazonáltal egy olyan stábban dolgozni, ami a tanuláshoz és a fejlődéshez ideális lehetőséget szolgáltat.

 

Csoporthatékonyság

A csoporthatékonyság ismérve, hogy milyen mértékben képes alkalmazkodni a csoport az új feltételekhez. Minden csoportban, így a telefonos stábokban is kikerülhetetlenek az újabb és újabb feladatok, változások, nehézségek, problémák, konfliktusok és egyéb előre nem látható események, amelyek döntéseket kényszerítenek ki a vezetésből és a tagságból. Egy közösség életében nagyon kevés olyan időszak van, amikor "idilli állapotként" nincs ilyen döntési kényszer. Az új feltételekhez alkalmazkodni többnyire úgy lehet, ha a jelenlegi, megszokott működésen valamelyest változtatunk. A változtatás azonban legtöbbször nem könnyű, vagy azért, mert a tagságtól plusz energiát követel ez a változás, vagy azért, mert nehezebb körülményekkel vagy feltételekkel kell számolni, de már csak amiatt is lehet ellenállás, hogy a megszokotthoz mindig jobban ragaszkodunk, mint az ismeretlen, kiszámíthatatlan újhoz. A stábon belül ezért leginkább ilyen kérdések körül szoktak kialakulni nézeteltérések. A csoportnak vannak érzelmi jellemzői, s gyakran alakul ki feszültség valami miatt, de segítenek is egymásnak a csoporttagok abban, hogy konszenzus alakulhasson ki. Az információkat a stábfoglalkozásokon visszacsatolják egymásnak a tagok. A csoporton belül megfigyelhető az is, hogy az interakciók során hol jutalmazzák, hol büntetik egymást a csoporttagok. Az egészséges kommunikáció alapfeltétele az egymás meghallgatására, megértésére való törekvés. Abban a csoportban, ahol ez jól működik, ott kényes kérdések megvitatása sem szorongással, feszültséggel tölti el a csoporttagokat, hanem a jól működő interakciók pozitív érzelmeket váltanak ki a tagokból, s mindezáltal a csoportkohézió erősödik. Minél erősebb a csoportkohézió, annál jobb a csoporthatékonyság.

 

 

I. 5.  Hierarchia és vezetés

 

 

Hierarchia

A legtöbb Lelkisegély Telefonszolgálat hierarchiája általában a legegyszerűbb egyesületi struktúrához hasonlít:

1. A szervezet vezetője a szolgálatvezető vagy elnök.

2. Helyettese lehet titkár, szervező, elnökhelyettes, szolgálatvezető helyettes, szakmai vezető.

3. Egyesületi formában létezőknél van elnökség vagy vezetőség, a fent említetteken kívül ennek lehet tagja szupervizor, esetmegbeszélő csoportvezető, esetkonzultációs csoportvezető, csoportvezetők, a tagságból delegált vezetőségi tag, esetleg valamilyen bizottság vezetője.

4. A tagság az ügyelők, stábtagok.

 

Vannak stábok, ahol nincs titkári szerep, így a szervezői teendők megoszlanak mások között, a többi adminisztratív munkát pedig ügyintéző, esetleg titkárnő végzi. Itt általában a szolgálatvezető helyettese lehet szakmai vezető, esetmegbeszélő csoportvezető stb.

 

Vezetés

A szervezetek működésében nem csekély szerepe van annak, hogy milyen a vezetés. A szervezetek kialakítása vissza is tükrözi azt az értékrendet, amit a vezetők képviselnek.

A munkahelyi légkör legfőbb meghatározója a vezetés. A legfelső szintű vezetők viselkedése, vezetési stílusa modell a szervezeti hierarchia alacsonyabb szintjein tevékenykedő vezetők számára (Buda, 1994).[111]

Az autokratikus légkörű munkahelyi közösségben sok a destruktív rivalizáció, a nehezen megfogható személyi ellentét, a kommunikációs zavar. Az ilyen légkör a benne dolgozók személyiségét inkább próbára teszi, mentálhigiénés szempontból nem tekinthető hasznosnak (Buda, 1994).[112]

 

Egy olyan szervezet, ami decentralizált, magával hozza azt is, hogy dolgozói nagyobb felelősségvállalással, több döntési joggal végzik a munkájukat. Ebben a szervezetben egy autokratikus, tekintélyelvű vezető nem érezné jól magát, előbb-utóbb központosításokat hajtana végre, a döntési jogokat magának, vagy egy szűk vezetői körnek adná stb. A főnök vezetési stílusa fontos kérdés tehát.

 

Egy jellegzetességre azonban érdemes pár szóval kitérni. Mint már említettem, a telefonszolgálatok döntő hányadát pszichiáterek hozták létre. A szolgálatvezetők a szolgálatot leginkább a munkahelyük infrastruktúrájára építették, így a legtöbb lelkisegély telefonszolgálatot egészségügyi intézmény fogadta be. A szolgálatvezető - szinte kivétel nélkül - ennek az egészségügyi intézménynek a vezetője vagy valamelyik osztályának, részlegének a vezetője. Ez érthető, hiszen egy beosztott orvos nincs olyan helyzetben, hogy feletteseivel elfogadtasson egy olyan szolgáltatást, ami kissé "testidegen" az egészségügyi ellátásban és hierarchiában. A szolgálatvezetőknek valószínűleg nem volt könnyű az első időszak, nekik is tanulniuk kellett a szolgálatvezetői szerepet, ami lényegesen másabb vezetői szerep, mint az egészségügyi hierarchiában megszokott vezetői funkció. A kórházi-klinikai hierarchia akár tetszik, akár nem, de magán viseli annak a jegyét, hogy a XIX. század óta nem sokat változott. Éppen ezért annak, aki ebben a hierarchiában vezető, nem lehet könnyű átállni és megtanulni egy másfajta vezetési stílust. Feltételezzük, hogy ennek a vezetői stílusváltásnak valamilyen szinten meg kellett történnie, de az is lehet, hogy voltak stábok, ahol ez nem így alakult. Ma már azonban a civil működés szinte alapfeltétel, 10-12 év alatt megszokottá vált a civil kultúra. Meggyőződésem, hogy ma már önkénteseket tömörítő szervezet autokratikus vezetéssel inkább állandó konfliktusokat, feszültségeket, nagyon alacsony hatékonyságot eredményezne.

 

 

 

II. Szervezetfejlesztés a Lelkisegély Telefonszolgálatoknál

 

 

II. 1. Szervezetfejlesztést gátoló és támogató tényezők

 

 

A telefonszolgálatok munkatársai nagyon speciális szervezetben dolgoznak: alapjában véve önkénteseket foglalkoztató civil szervezetekről van szó, de a tevékenység és a tevékenységhez kötődő normák, szervezeti kultúra stb. más civil szervezetektől megkülönbözteti őket.

 

A csoporthatékonyság elemzésénél kifejtettem, hogy a civil szervezetek életében mindig a legnagyobb konfliktusokat a változtatási kényszerek okozzák. A változások a csoportoknál előidéznek valamilyen ellenállást, feszültséget vagy tanácstalanságot. A változásokra különösen érzékenyek a telefonos stábok, ezeknek a feszültségeknek, ellenállásoknak a kezelésétől olykor az egész stáb jövője függ. A mégoly egységes stáb is ilyenkor szokott klikkesedni, és a nem, vagy rosszul kezelt konfliktus előbb-utóbb olyan szinten osztja meg a csoportot, hogy az alapértékek és normák kérdésében is „pártosodnak”. Ezután már nem ritka eset, hogy „kenyértörésre” is sor kerül.

 

Mi indokolja azt, hogy a változások nehézséggel járnak egy olyan szervezetben, ahol komoly, megterhelő munkát végeznek az önkéntes munkatársak, amihez mindenképpen flexibilis személyiségre van szükség, aztán maga a szervezet is a kollektivizmust pártolja, a rendszeres szupervízió segíti a belső kommunikációt? (S még sorolhatnám a pozitívumokat.) Úgy érzem, hogyha erre választ kapunk, akkor a telefonos stábok életét tudatosabban is fejleszthetjük (és nemcsak akkor, amikor problémánk van).

 

Csak néhány, sokszor előforduló változás, ami érinthet egy stábot:

·        belső változások:

·        vezetésben,

·        személycserék,

·        szakmai elvárásokban,

·        szabályokban,

·        munkavégzésben.

·        külső változások:

·        finanszírozásban,

·        helyváltozás.

 

A legnagyobb krízist a vezetőkben történő változások okozzák. A szolgálatvezetők gyakran az alapítók, a teamben a szakmai hierarchia tekintetében is a többiek felett állnak stb. A vezetőváltás sok minden miatt lehetséges. A legdrasztikusabb - s ez ritkán fordul elő -, amikor felsőbb vezetők egyszerűen leváltják, elbocsátják. A stáb ezt nehezen éli túl, a feloszlásra már gyakorlatban is volt példa. A leggyakoribb, amikor generációváltás történik: az alapító, a „mester” átadja a stafétabotot, részben vagy teljesen. Ez is sok viharzással járhat. A vezető és csapata nem mindig azonos hullámhosszon vannak: gyakorta a vezető nem akar lemondani a posztjáról, s a stábnak is jól látható, a mindennapi életüket, a fejlődésüket gátolja azzal, hogy a funkcióját nem adja át olyan személynek, aki felelősen és hatékonyabban tudna helyébe állni. A másik eset az, amikor a stáb nem képes leválni a vezetőjükről, a vezető már régen átadná a helyét, viszont a stáb visszahúzza, még akkor is, ha ez hátrányokkal jár. A fenti esetekben, amíg megtörténik a tényleges vezetőváltás, addig sok idő telik el, nehézségekkel, konfliktusokkal telve.

A stábon belüli személycserék is hasonló módon konfliktusok tárgya lehet. A szakmai elvárásokban történő változásoknál akadály lehet az is, ha a vezető(k) nem eléggé elkötelezett(ek), vagy pl. a stábon belül erős nyomást tudnak gyakorolni a változás ellen azok, akik a szervezet „rangidősei”, akik egyébként konstruktív szerepet játszanak abban, hogy a szervezet, a közösség normáit, hagyományait az újonnan jövőknek átadják. Tulajdonképpen a szabályokban, a munkavégzésben történő változások is akkor tudnak nagyobb ellenérzés nélkül beépülni a szervezet életébe, ha a vezetők és a legrégebbi önkéntesek ezeket fontosnak tartják.

 

A külső vagy kívülről érkező, befolyásoló változások legtipikusabb esete a finanszírozásban történő változás. A finanszírozás megváltozása mindig helyzetbe hozza a szervezetet, pedig a lelkisegély telefonszolgálatok sohasem voltak anyagiakkal elkényeztetve. Azt a helyzetet, amikor kevesebb pénz jut a szervezetnek, s e miatt változnak a dolgok – jól ismerjük. Ennél érdekesebb, hogy az is válthat ki elégedetlenségeket, ha a finanszírozásban a költségek struktúrája változik meg. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy sokan azzal értenének egyet, ha a szakmai, közösségi prioritások egyenes arányban lennének a költségek eloszlásával is, s ezen a szemüvegen keresztül nézve a különböző, pl. az adminisztrációval járó költségek csak másodlagosak. Nem mindig a legszegényebb szolgálatok vannak olyan helyzetben, hogy egyáltalán ez vita tárgya lehessen. Az is új helyzetet teremt, ha maga a finanszírozó változik meg.

 
Sok változást lehetne még felsorolni, de én még egy olyat szeretnék ismertetni, amiről tudom, hogy több stáb életében is hozott nehézségeket, ez pedig a szolgálat helyének a megváltozása. Hihetetlenül érzékenyek az önkéntes munkatársak a szolgálati helyük megváltozására. A stáb szinte otthonának érzi a szolgálat helyét, ami természetes is, ha belegondolunk, hogy egyenként is hány éjszakát töltöttek ott az önkéntesek. És még akkor is vannak, akik nehezen veszik a változást, ha az új „otthon” komfortosabb, tágasabb, jobban felszerelt stb. (pl. az egyik szolgálatnál a régi helyükkel mindig az volt a probléma, hogy túl sötét, természetesen az új hely meg túl világos a stáb szerint).

 

Ezeket a helyzeteket mindig komolyan kell venni, még akkor is, ha a racionálisan indokolt változásokkal szemben leginkább csak emocionális ellenérzések merülnek fel. Ha jól ismerjük a szervezetet, normáit, hagyományait stb., akkor összegezhetjük azokat a jellemzőit, amik segítik vagy nehezítik a változásokat.

 
Ha egy „archetipikus” telefonos szolgálatot veszünk alapul (amilyen persze csak elméletben létezik), akkor többek között a következőket tartanám jellemzőnek a fenti változásokkal kapcsolatban:

·       a szolgálatvezető gyakran az alapító, a szakmai vezető, a „mester”, tehát a „hatalom” a személyes tudáson alapuló, ill. gyakorta a „Weberi” karizmatikusság is  fontos tényező a személyében;

·       a vezetésre és a csoportra is a humán orientáció a jellemző;

·       a csoportra a kollektivizmus jellemző;

·       az egyének közötti versengés explicit formában nem jelenhet meg;

·       az egyéni motivációk kapcsolódnak a szervezeti célokkal;

·       a szolgálat az egyének önmegvalósítási, fejlődési szükségletét ideális esetben kielégíti;

·       jól fejlett formális és informális kommunikáció van a stábban;

·       alapértékeknek fogadják el többek között a rugalmasságot, az alkalmazkodóképességet, a kreativitást, a konstruktivitást stb.

 

A szervezetfejlesztés csak akkor válik hatékonnyá, ha képes a negatív beállítódásokat legyőzni, megteremteni az összhangot, ill. a közös jövőképet, a szervezet hatékonyságát, a kommunikációját erősíteni. Mindez csak akkor érhető el, ha bevonja és felhatalmazza a munkatársakat a cselekvésre. A változásokkal szembeni ellenérzések mellett azonban akadhatnak olyan gátak is, amik a szervezetet nemcsak a változtatásban, hanem a megfelelő működésben is, illetve magában a szervezetfejlesztésben, a szervezeti tanulásban is gátolhatják.

 

A szervezetfejlesztés szervezeti gátjai általában lehetnek:

·       bürokrácia,

·       merev hierarchia,

·       versengés légköre,

·       túlzott ellenőrzés,

·       rossz vezetés,

·       szegényes kommunikáció.

 

Segíthet talán felkészülni a problémák kezelésére, ha még a konfliktusok előtt áttekintjük, mi az, amire számíthatunk, mi támogatja vagy hátráltatja az összhangot.

A fenti felsorolásokat felhasználva, pl. egy lehetséges áttekintést ad a következő táblázat, ami korántsem teljes, inkább csak az itt felvázoltak „hirtelen” csoportosítása, hiszen egy konkrét szervezetnél sokkal mélyebbre is lehet ásni, ami multiplikálja a sorba vehető kérdéseket is.

 

 

Változás

Tipikus gátak

Stábokra jellemző

Gátoló tényező

Támogató tényező

Vezetésben

Merev hierarchia,

Szegényes kommunikáció

az alapító, a szakma tudója a vezető

szupervízió

 

Személycserék

Merev hierarchia,

Versengés légköre,

Rossz vezetés

Implicit versengés

kollektivizmus,

jó kommunikáció

Szakmai elvárásokban

 Szegényes kommunikáció

félelem a kihívástól, nem elkötelezett vezető(k)

Alapértékek, szakmai normák, motivációk

Szabályokban

Túlzott ellenőrzés

Ragaszkodás a régihez

jó kommunikáció

Munkavégzésben

Bürokrácia

Ragaszkodás a régihez

szakmai normák,  szupervízió

 

 

II. 2. A szervezetfejlesztés indokoltsága

 

 

A telefonszolgálatok szakmai munkára létrehozott szervezetek, ahol az önkéntesek közössége nagyban eltér a fizetett dolgozók hagyományos, intézményes munkahelyeitől. Egy sokkal érzékenyebb csoport, az önkéntesek személyes kötődése nem igen „manipulálható”. Leginkább az a megtartó erő, ha a szervezetben jól érzik magukat, mert energiájukat értelmes és érdemes dolgokra fordíthatják, s a kollektivizmus szellemében az egyéni fejlődés lehetősége megfelelően „harmonizál” egymással. Ez egy szétzilált, állandó frusztráltságban élő közösségben nem működik (még akár egy tanári kar, vagy egy irodai munkacsoport is hosszú ideig képes problémáikkal fennmaradni, dolgozni). A team-szupervízió az a terep, ahol a szervezetben előforduló problémák ventilálására, kezelésére éppen úgy van lehetőség, mint a szakmai tanulásra, személyes fejlődésre is. Azonban a telefonos szolgálatokat sem kerülik el olyan változások, amelyek a jól működő stábokat is felkavarják, az összhang felborul, nehezen alakul ki a konszenzus. Véleményem szerint a megújulás velejárója a változások miatti „problémahelyzetek”. A kérdés az, hogy ezeknek a helyzeteknek a kezelése mennyire jól sikerült, s nem utolsósorban, mennyi időt és energiát vett el a közösségtől a probléma feldolgozása az új konszenzus kialakulásáig. A szervezetfejlesztés, mint módszer tehát nemcsak a „jó megoldást”, a hatékonyságot nyújthatja, hanem abban is segíthet, hogy ne húzódjanak el a problémás kérdések, ill. a szervezet tagjainak a tanulását, fejlődését is elősegíti (ami miatt nem hiábavaló energiát ráfordítani). A telefonos stáboknak nem lehetnek ismeretlenek a szervezetfejlesztés céljai, hiszen ezeknek a céloknak a nagy részét ők maguk is vallják, a kollektivitásuk, a szupervíziójuk is ezekre épül. 

 

A szervezetfejlesztés céljai:

·        megújulás, tanulás,

·        kreatív megoldások előmozdítása,

·        a problémamegoldó képesség fejlesztése,

·        hatékonyság növelése,

·        rugalmasság, alkalmazkodóképesség fejlesztése,

·        összhang megteremtése,

·        folyamatok javítása,

·        a szervezet és az egyén fejlesztése egyaránt,

·        a szervezet egészségesebbé és hatékonyabbá tétele.

 

Eddig a szervezetfejlesztés szükségességét a szervezetben előforduló változások kezelésével hoztam összefüggésbe. Nem tértem ki arra, hogy más okokból is működhet rosszul a stáb, nemcsak a változásokkal bekövetkező problémák miatt. Felvetődhet az is, hogy egy régebbi változásukra nem reagáltak megfelelően, bizonyos destruktív folyamatok nemcsak időben húzódtak el, hanem újabb problémákat indukáltak. Az önkénteseket foglalkoztató telefonszolgálatoknál feltételezhetjük, hogy kellett lennie olyan időszaknak, amikor a szervezet eleve „jól” működött, különben nem kapcsolódtak volna be a munkájukba önszántukból emberek.

 

 

III. Összegzés

 

 

A lelkisegély telefonszolgálatok laikus önkéntesei speciális munkát végeznek. Az ügyelői munka mellett a stábfoglalkozások adják a terepet a szakmai munkának, a személyes és szakmai fejlődésnek, a közösségi életnek. A szolgálatok tagsága stábban tevékenykednek, amire a csoportelméletek szabályai érvényesek. A csoportnormák meghatározó szerepet játszanak a stáb munkájában, így a csoportéletre, értékrendre stb. is kihatással vannak. A legfontosabb motivációs tényezők a felelősségteljes munka, a fejlődés lehetősége, a csoporthoz való tartozás. A csoporthatékonyság leginkább abból derül ki, hogy mennyire tud a stáb az új feladatokkal, a változásokkal megbirkózni. Általában minden változás valamennyi feszültséggel jár. A telefonszolgálatokban jól működő szupervízió és esetkonzultáció vagy esetmegbeszélés folyik. Ezeken a foglalkozásokon tud a kontroll szerep, a visszacsatolás úgy működni, hogy a tanulási folyamat részévé válik. Mindezek mellett a telefonos stábok életében is szükség van a szervezetfejlesztésre, hiszen számtalan probléma merülhet fel, amelyek megoldása, az összhang megteremtése nehézségekbe ütközne. A megújulás velejárója a változások miatt kialakult problémahelyzetek kezelése, amit a szervezetfejlesztés módszereivel lehet hatékonyan biztosítani. A szervezetfejlesztés az együttműködés kultúráját mozdítja elő, értékei jól kapcsolódnak a telefonos stábok értékeihez. A civil szerveződés, az önkéntesség kimondatlanul is a szervezeti tanulás folyamataira épít.

 

Debrecen, 2003. november 22.

 

Rénes László

 

 


 

Az önismeret

 

 

„Önmagunk jellemének, képességeinek megismerése, ill. ismerete.” – Magyar értelmező kéziszótár

 

 

Amit a fogalom tartalmáról tudni lehet – azt most már tudjuk. Az önismeret hogyanja és mikéntje viszont ennél sokkal összetettebb. Mielőtt megkísérelnék megbirkózni a lehetetlennel (meg fogom próbálni röviden összefoglalni, amit szerintem erről a témáról tudni érdemes), lássuk a „miért” kérdését!

Miért foglalkozzon bárki is az önismerettel? Mi ebből a haszon?

Tipikus XXI. századi kérdés – akár ezt is mondhatnám. Haszon. Érdek. És ha már haszon – akkor legyen pénz. Mi pénzem van nekem az önismeretből?

 

Nem lebecsülni akarom persze az érdek fontosságát. Ezen a világon az érdek talán a legnagyobb örökmozgó, és talán még soha senki nem tett semmit érdek nélkül. Konkrét - anyagi – haszna nincs az embernek az önismeretből. Viszont aki jól ismeri önmagát, az egyaránt tisztában van erős és gyenge oldalával, személyiségének pozitív és negatív, előnyös és hátrányos aspektusával, képességeinek, tehetségének, érdeklődésének mikéntjével. És az ilyen ember nyilvánvalóan sokkal könnyebben, hatékonyabban képes érvényesülni a mindennapok kihívásaiban is. Akár a hivatásban, tanulásban is. Íme egy olyan ok, ami, ha nem is közvetlenül, de akár anyagi előnyt is jelenthet. De folytatom a sort. Az önismeret pozitív hatással lehet (azért csak „lehet”, mert minden attól függ, hogy mire használjuk – az önismeret is – bizony – kétélű fegyver!) emberi kapcsolataink egészére: család, barátok, párkapcsolatok. Ugyan hogyan lehetne az embernek igazán tartalmas, harmonikus partnerkapcsolata – ha még önmagával sincs tisztában?

 

De továbbmegyek. A magyar nyelv – sokan megírták már sok helyen – az egyik legszebb és legtisztább a világon – és az egyik legkifejezőbb. Az, hogy „ön-ismeret” – tartalmazza az „ön” szót is. Ön. Maga. Te. Azaz: az önismeret egyúttal kulcsa mások megismerésének is. A világ megismerésének is. Mindenkit és mindent, mindazt, ami körülöttünk van, csak akkor ismerhetek és érthetek meg, ha tisztában vagyok Önmagammal. Mások és a világ megismerésének foka pedig az, amilyen mélyen én ismerem magam.

Túl messzire mentem volna? Nem hinném.

 

És még valami: sokan úgy tartják, hogy igazán mély önismeret nincsen „pokoljárás” nélkül. Saját személyes tapasztalatom is az, hogy a saját útján csak az tud elindulni, aki előtte már járt tévutakon, és valamilyen formában, így vagy úgy, de már szembesült önnön lényének sötétségeivel, és az élet szenvedésének egy részével. Van azonban még egy nagyon fontos dolog, amit meg kell említenünk: ez a motiváció. Ha úgy tetszik, az a belső késztetés, ami valakit az önismeret felé irányít. Te, aki ezt az írást olvasod, bizonyára érdeklődsz Önmagad, az Emberek, a Világ és az Élet iránt. Különben miért olvasnád?

Gyere hát, gondolkodj és érezz velem – csináljuk Együtt!

 

Egy személyes példát, egy életutat fogok bemutatni Neked – kíséreljünk meg ezzel közelebb kerülni az önismerethez.

 

Volt egyszer egy kisfiú. Tipikusan nehéz gyermekkorra volt. Édesanyja egyedül nevelte, testvérei nem voltak, édesapja elhagyta őket, a kisfiú nem is ismerte a férfit, aki ráadásul fiatalon meg is halt balesetben. A kisfiút önismerettel alig-alig rendelkező anyja elnyomta, szeretetét nem mutatta ki, és bizony napirenden voltak a veszekedések, a verések. A kétfős család a rokonság többi részével sem volt jó viszonyban – és azok sem velük. A kisfiú önismeret és szeretet nélkül nőtt fel, és vált zárkózott, gátlásos, érzelmileg labilis tinédzserré. Átment mindazokon, amin egy hozzá hasonló tizenéves át szokott menni: szeretetlenség, megértéshiány, kiközösítés, igaztalanság, barát- és barátnőhiány. A középiskolában tanulmányi eredményei rendkívül leromlottak.

 

Nagy nehezen leérettségizett ugyan, és el is végzett utána egy-két kiegészítő tanfolyamot, nyelvvizsgát tett, és dolgozott néhány helyen. Volt – nem is rövid ideig – munkanélküli is. Anyagi helyzete sohasem volt jó – már kisgyerekként megtapasztalta a nélkülözés szó igazi jelentését -, de nem ez sarkalta a döntő lépésre. Nem tudta kicsoda ő, mi dolga van itt, mi dolga van magával, nem találta a helyét sehol sem, és egyedül érezte magát – mérhetetlenül egyedül. Végül – alig 23 évesen – úgy döntött: elpusztítja magát. Meg is próbálta, de nem sikerült neki. Több hónap kínkeserves vegetálás következett. Ez idő alatt a fiatalember újra és újra önmaga ellen fordult. Ám váratlanul egy állásajánlatot kapott egy érdekes munkahelyről. Elment a meghallgatásra, aminek köszönhetően másfél évet töltött egy olyan környezetben – szociális szférában – amely megváltoztatta az életét. Ezen a helyen megismerkedett valakivel, aki segíteni tudott neki. Miután a munkahelyet otthagyta, ezzel az emberrel továbbra is tartotta a kapcsolatot. Végül elváltak útjaik, mert hősünknek már saját lábára kellett állnia – és ezt végre meg is tudta tenni.

 

Ez a fiatalember ma egyetemre jár, ahol már jó eredményeket mondhat magáénak. Dolgozik és tanul. Kreatív, alkotó szellemiségét egy saját maga alapította egyesület vezetőjeként éli meg: előadásokat, fellépéseket szervez. Novellákat, színdarabokat és regényt ír. Rendszeresen sportol, pszichológiával, ezotériával, önmagával és a világgal foglalkozik. Mindeközben nem feledkezik meg arról, hogy minden nap eleget kell pihennie, mert az élet célja nem az, hogy frusztrálttá és beteggé kompenzáljuk magunkat a túlzásba vitt napi tevékenységekkel. Rengeteg új ötlete van, már egyáltalán nem akar meghalni, sőt: szeret élni. És olykor cikkeket ír mondjuk az önismeretről.

 

Igen, eltaláltad: ez a 28 esztendős fiatalember én vagyok. A fenti történetből tulajdonképpen csak a lényeg maradt ki – mondhatnád. Hogyan történt? Mi történt? Nos, valóban kimaradt – de alább ez következik.

 

Mi kell tehát az önismerethez?

 

I. Kell-e nekem önismeret?

El kell döntened, szükséged van-e önismeretre. Mondhatjuk, hogy banális kérdés, hiszen ki mondhatja el akár magáról, akár bármi másról, hogy eleget tud? Mindenesetre ez a kiindulópontja az egész önismereti feltérképezésnek. Nemes egyszerűséggel szólva: el kell határoznod Magad, választanod kell. Javaslom, hogy tegyél fel Magadnak alapvető kérdéseket – és válaszolj rájuk őszintén! Például: jól érzem magam így, ahogy vagyok? Szeretem ezt az életet, amit most élek? Elégedett vagyok magammal, jelen élethelyzetemmel? Tudom, hogy mit akarok? Vagy ehhez hasonlókat. Kísérelj meg elsősorban érzelmi-lelki oldalról közelíteni ehhez a kérdéshez. Persze, ha már eleve tudod, hogy nem vagy elégedett Önmagaddal, akkor nincs szükséged efféle kérdezz-felelekre. Ha pedig úgy véled, hogy nincs szükséged önismeretre – akkor ne foglalkozz vele! Nem kényszerítheti Rád senki – és Te se kényszerítsd magadat (ez a legtöbb dologra egyébként is igaz az életben)! Ha ugyanis nem vagy kellően elkötelezett az önismeret – és bármi más – iránt, csak az idődet és energiádat vesztegeted. Sajnos.

 

II. Merre induljak el?

Közhelyesen szólva: amerre az utad visz. Bizonyára Téged is érdekel legalább egy dolog komolyan az életben. Valószínűleg azonban nem is egy ilyet tudnál mondani. Kérdezd Magadat! Őszintén. És válaszolj – őszintén. Miért éppen ez a téma érdekel? Mi az, amiért vonzódok hozzá? Mit kapok belőle? Melyik része vonz leginkább? Miért éppen az? Mit tennék meg, ha bármit megtehetnék? Mivel vagyok elégedett az életemben? Mivel nem? Ki az, aki szimpatikus nekem? Miért? Mi benne a vonzó? Ki az, aki nem szimpatikus? Miért nem? Mi taszít benne? És így tovább. Ha nem megy egyedül, ha elakadsz a kérdésekben – keress és figyelj! Indulj el valami olyan nyomon, ami nagyon érdekel Önmagaddal kapcsolatban, és kutass olyan dolgok után, amelyek segíthetnek megoldani, megtisztítani ezt a kérdést! Ez lehet szinte bármi. Könyv, film, zene, előadás, rendezvény, tevékenységek, már meglévő emberi kapcsolatok, új emberi kapcsolatok – szinte bármi. Nem kell túlzásba vinni! Mindent csak módjával és megfontoltan. Nehogy a nagy igyekezetben aztán majd a saját lábadban bukj fel – noha valószínű, hogy nem úszod meg (jómagam is jártam így néhányszor – és még sokan, nagyon sokan)!

 

III. Önismeret – de hogyan?

Ismétlés a tudás anyja: módjával és megfontoltan! Ez is egy olyan része az életnek, amit nem célszerű túlzásba vinni. Ha a nagy sietségben elrohansz Önmagad mellett – azzal esetleg csak rontasz a helyzeten. Mint ahogy az olvasással műveltségét és intelligenciáját úgy fejlesztheti az ember, ha sokat olvas, majd amit olvasott, arról el is gondolkodik, úgy igaz ez az önismeretre is. Állj meg néha, és gondold át, mit is tanultál! Nézz Önmagadba! Ne sajnáld az időt Magadtól és az Életedtől! Ne légy kegyetlen és türelmetlen! Sok-sok év tévútjáról nem lehet egy-két nap alatt a Saját utadra térni. Habár az igaz: a döntés, a jobb élet melletti elhatározás, az akarás egy pillanat műve. Ahogy a mondás tartja: ne félj egy nagy lépést tenni; a szakadékon nem jutsz át két kis ugrással! De tudomásul kell venni: ha egyszer elhatároztad magad, hogy komolyan foglalkozol Önmagaddal, hogy változni és változtatni fogsz – nos, ez sok idődbe és energiádba fog kerülni! Egyet mondhatok csak: megéri!

 

IV. Önismeret – de kivel?

Elsősorban Önmagaddal. Persze egyedül nem megy. Fentebb már felsoroltam néhány lehetséges eszközt, s mint mondtam: a lehetőségek tárháza szinte végtelen. Viszont ha mindez kevésnek bizonyul, ha végképp elakadsz, akkor keress valakit, aki segít. Néhány lépést biztosan meg tudsz tenni egyedül is. Ez pedig éppen elég lesz ahhoz, hogy megtaláld azt, akire szükséged van (ez persze jelenthet nem csupán egyetlen embert). Az Élet valóban így működik. Ha egyszer elindulsz előre, találkozni fogsz magadfajtákkal, és olyanokkal is, akik a saját útjukon már előrébb járnak, és tudnak segíteni Neked. De ezeket az embereket csak akkor vagyunk képesek igazán meglátni, ha már mi magunk is felemeltük a fejünket. Légy nyílt, alázatos és elhivatott – de ne fogadj el semmit kritikátlanul! Ha valaki az életedre akarja kényszeríteni a saját életét, a saját elképzeléseit – jobb, ha eltávolodsz tőle! Ne válj senki rabszolgájává! Az igazi Tanító nem akar feléd kerekedni, Rajtad uralkodni. Ha valaki mégis így viselkedik: az nem valódi Tanító (a mesterekben pedig nem hiszek). És végezetül újabb elcsépelt közhely: nem szégyen segítséget kérni. Persze könnyen lehet, hogy az az ember, akire Neked szükséged van, nem is pszichológus vagy pszichiáter. Ezért kell figyelni. Ezért nem szabad pusztán egyetlen lehetőségre leszűkíteni az életünket.

 

V. Önismeret – mit tegyek vele?

Tehát önismeret. Ez lenne a kulcsszó? Ez a megoldás minden bajunkra? Ha van önismeret, akkor minden rendben? A válasz: nem. Azt, amit megtanultunk magunkról, alkalmaznunk is kell. Az a tudás, amit javunkra fordíthatnánk, de mégsem tesszük: halott tudás. Nem elég dönteni, keresni, elgondolkodni: cselekedni is kell. Akarni, merni, tudni, tenni. Törekedni arra, hogy mindig egy kicsivel előbbre lépj. Rá fogsz jönni Te is: ha válságban vagy, változnod kell. Ahhoz pedig változtatni kell. Ehhez viszont ismerned kell Önmagadat. Mert csak akkor látod meg a lehetőségeket, ha önismereted elég mély. Az ember csak addig lát, emeddig engedi magának, hogy lásson. És csak azt látja, amit észre akar venni. Nem. Ez nem paradoxon. Így működik az Élet. Az enyém is. A Tiéd is. Mindnyájunké.

 

Ha úgy gondolod tehát, hogy van még mit tanulnod Önmagadról, az Emberekről, a Világról, az Életről: vágj bele! Indulj el! Nem lesz könnyű. Főként az elején. De ha igazán akarod: menni fog!

Honnan tudhatod, hogy jó úton jársz? Aki a saját útját járja, az nem jár könnyű úton. De minden nappal erősebb, tisztább, bölcsebb és alázatosabb lesz. Minden nap egy kicsit feljebb emeli majd a fejét – anélkül, hogy lenézne bárkit is. Ne keverd össze az alázatot a szolgalelkűséggel! Alázatosnak lenni annyi, mint felismerni azt, hogy Ember vagy. Te – és mindenki más. És hogy ne követelj Magadtól többet, csak ennyit. Emberré válni – ez az önismeret igazi, legfontosabb értéke. Segítség az Emberré válásban. Mert bármilyen furcsán is hangzik: itt, ezen a Földön emberek vagyunk sokan. De Emberek: csak nagyon kevesen. Sokan nem mernek azok lenni, kevésnek érzik magukat. Néhányan – és sajnos egyre többen – pedig már azt képzelik, hogy többek, mint Ember. Egyik sem igaz; egyik sem hoz megoldást. Az Ember jellemzője az egyensúly. Néha-néha kibillen ugyan a mérleg nyelve mindenkinél, hiszen nem vagyunk tökéletesek, de aki tisztában van Önmagával, rátalált a Saját útjára – az mindig vissza is tér oda.

 

Fellengzős szavak voltak? Túl sok? Túl kevés? Ennyi tellett tőlem, ezen a néhány oldalon. Én itt járok ma, most, amikor ezeket az oldalakat írom. Búcsúzóul néhány gondolatébresztő gondolatot és két rövid gyakorlatot hagytam. És hozzá egy kis szubjektív válogatást kedvenceimből.

 

Mi az, hogy lelki egészség?

Ezt idegen szóval mentálhigiénének is szokták nevezni. Célunk, hogy önmagunkkal harmóniában éljünk és így képessé váljunk, hogy helyesen tudjunk alkalmazkodni másokhoz. E szemléletnek hatni kell gondolkodásunkra, érzéseinkre is. Közös feladatunk, hogy segítsük egymást ennek a célnak megvalósításában.

 

Ha jó lelkiállapotban vagyunk, akkor:

Pozitívan állunk a dolgokhoz, azaz képesek vagyunk az élet kihívásaival megbirkózni.

Elégedettek vagyunk önmagunkkal és másokkal is.

Felelősséget vállalunk munkánkban és kapcsolatainkban.

Ez azt jelenti, hogy ha jó lelki állapotban vagyunk, az élettől a legjobbakat várjuk és hisszük, hogy céljainkat képesek vagyunk megvalósítani.

 

Rájöttél-e már, hogy egy-egy fájdalmas megpróbáltatásod milyen fontos figyelmeztetést tartalmaz számodra?

Ha valakit élesen megbírálsz, eszedbe jut-e utána az, hogy Önmagad fölött mondtál ki ítéletet?

Mennyi időt töltesz el naponta olyan dolgok elképzelésével, amelyek örömöt okoznak neked, s mennyi időt fordítasz megvalósításukra?

Tudod, hogy embertársaid szeretetét, elismerését csak kiváltani lehet, követelni soha; vigyázol-e arra, hogy magatartásoddal mindig harmonikus pszichikai húrokat érints meg környezetedben?

Képes vagy-e arra, hogy embertársaidat is az Önmagadra alkalmazott mértékkel mérd?

Megfejtetted-e már, hogy tehetségeid és gyengeségeid mire sürgetnek?

Oda tudod-e adni másoknak azt, amit Magadnak kívánsz?

Melyik időkategóriában tartózkodsz legtöbbet? A múltban? Jelenben? Jövőben?

Mit gondolsz, milyen holnapi létformát építesz magadnak mai életeddel?

Tudod-e, hogy jellemismeret nélkül éppúgy nem juthatsz közel egy emberhez, ahogy egy házba nem juthatsz be a falon át? Esetleg ha bezúzod a falat. Akkor viszont kárt teszel a házban. Össze is omolhat, akár maga alá is temethet.

Megtanultál-e már az emberi szavak mögé figyelni, anélkül, hogy ítéletedet bizalmatlanság vagy szubjektív feltételezések átszínezték volna?

 

Lássuk a két gyakorlatot!

 

I. Kérdések Önmagunkhoz:

 

Mennyire szeretnék olyan szülőt, amilyen én vagyok, ha én lennék a gyermekem?

Mennyire örülnék, ha én lennék a partnerem?

Mennyire vágynék rá, hogy olyan tanítóm legyen, mint amilyen én vagyok?

Mennyire örülnék, ha olyan vezetőm lenne, mint amilyen én vagyok?

Mennyire örülnék, ha én lennék a munkatársam?

 

Válaszolj a Magad csendességében ezekre a kérdésekre. Ha az olvasásban idáig jutottál – azt hiszem, nem kell megmondjam, mihez kezdhetsz a válaszokkal.

 

II. Kell-e valamit változtatni?

 

Vegyél elő egy A/4-es lapot, és középen vonalat húzva rajzolj két nagy oszlopot: a bal oldali lesz a „Rendben van” rovat, a jobb oldali a „Nincs rendben” rovat.

Vedd az alábbi állításokat sorra, és írd be őket – saját megítélésedre támaszkodva – a két rovat közül valamelyikbe, attól függően, hogy igaznak vagy rád jellemzőnek érzed őket vagy sem. Zárójelben megadunk bizonyos magyarázatot az állításokhoz.

A „Nincs rendben” rovatba írtak adják a teendőnket. Fontos, hogy a változtatásnál egyszerre csak egy dologra koncentrálj. Legalább három hetet szánj egy-egy új szokás kialakítására vagy még több időt: annyit, amennyit tényleg szükségesnek érzel – amikor már valóban tapasztalható a változás, az eltervezett eredmény.

 

1. Mindig van és mindig volt választási lehetőségem.

(Ez olyan mélységű állítás, amely vonatkozhat a megszületésre, a földi létből való eltávozásra egyaránt.)

 

2. Ha azt gondolom OK valami, akkor OK. Ha nem gondolom, hogy OK valami, akkor nem OK.

(Minden úgy jó, ahogy van. Minden tragédiának, pofonnak, betegségnek van üzenete számomra. Az a dolgom, hogy ezekre rájöjjek.)

 

3. Légy hűséges a fő feladatodhoz!

(Azaz összpontosíts! Ne aprózd, szórd szét magadat. Tudd beazonosítani a küldetésedet.)

 

4. Egy évig olvass pozitív könyveket és hallgass pozitív kazettákat.

(Hogy kiirtsd a korábbi és tanult negatívizmusokat, ahhoz ez elengedhetetlen. Az évek során felgyűlt negatív dolgokat csak nagy mennyiségű pozitív irodalommal, hanganyaggal tudod közömbösíteni. Közben megtanulsz a megoldásokra koncentrálni, érzékennyé válsz a negatív emberekre és hatásokra. És rászoksz a pozitív gondolkodásra – abba sem tudod hagyni az ilyen könyvek olvasását, kazetták hallgatását, és keresni kezded az ilyen típusú emberek társaságát.)

 

5. Ha valami nem megy, vagy valami elromlik, akkor az csak az én hibám.

(Ez nem egyenlő a terméketlen önmarcangolással. Ez az önmagunkért, a cselekedeteinkért és a beállítódásunkért való teljes felelősségvállalást jelenti. Egy-egy sikertelen dolog után meg lehet nézni, mit csinálhatunk másképp, mert nincs még minden kipróbálva. Ha valamit nem tanulok meg, akkor azt újra meg újra megkapom, egészen addig, amíg nem értem meg a nekem szóló Üzenetet. Van, amikor a fókuszt vissza kell vonni, távolabbról kell szemlélni a dolgokat, hogy lássunk. Például egy nehéz párkapcsolatban, amikor nagyon érint bennünket a másik, gondolhatjuk például azt, hogy változzon meg. Noha nem neki kell megváltoznia – „csak” nekem, Rajta ugyanis nem tudok változtatni – eddig is hiába próbáltam, másképp kell hát végre csinálnom. Nekem lesz jobb, ha képes vagyok változtatni – változni, fejlődni, jobbulni.)

 

6. Add fel, hogy Te vagy az Univerzum vezérigazgatója.

(Azaz tanulj alázatot.)

 

7. Amikor egy akadállyal szembesülsz, lásd meg benne a lehetőséget.

(Carnegie nem véletlenül tartja, hogy minden kudarc magában hordozza egy vele azonos értékű siker csíráját.)

 

8. Fordítsd el a fejedet azoktól az emberektől, akik azt bizonygatják, hogy „nem tudod, nem megy ez neked...” stb.

(Az ilyen emberek rongálják az önbecsülésedet, elveszik az energiádat, fáradt leszel mellettük – ha lehet, kerüld el őket. Ha nem tudod, akkor a velük töltött idő után olvass pozitív könyveket, hallgass ilyen témájú zenét, keresd azoknak az embereknek a társaságát, akik jó hatással vannak rád, akik inspirálnak téged.)

 

9. Vigyázz a beszédedre!

(Figyelj az elszólásaidra, s tudd, ha elküldesz egy átkot, az előbb-utóbb visszaszáll Rád.)

 

10. Kerüld a beszédedben a „nem fogom... nem tudom...” stb. kifejezéseket.

(Akinek vannak álmai, aki akar, aki nemcsak elhatározza, hanem valóban tudja is, hogy mire képes, az előbbre jut maga és a körülötte élők boldogulására, boldogabbá tételére is. És az ilyen közeg alkalmas a tanulásra, az egyéni fejlődésre is.)

 

11. Beszélj arról, amit szeretsz az emberekben, a családodban.

(Legalább 4-5-6 ilyen dolgot szedjél össze – tudd, hogy mindenkiben vannak jó dolgok, mindenkinek vannak értékei. Lényeges, ha ezt tudatosítod, és az örökös rájuk való panaszkodás helyett ezekre koncentrálsz. Fontos ugyanakkor, hogy ki is fejezed számukra, mit értékelsz bennük. Javulni fognak a kapcsolataid, jobb lesz a közérzeted.)

 

12. Segíts másoknak viszonzás és méricskélés nélkül.

(Lehet, hogy segítesz valakinek, de nem tőle, hanem mástól jön számodra a viszonzás. Tartsd ezt természetesnek – ne várj senkitől semmiért hálát. Tedd a dolgod.)

 

13. Mennyi ideig tart a rossz hangulatod? Ha öt percnél tovább, akkor baj van.

(A depresszió népbetegség. Mögé kell nézni. Lelki tényezői vannak, de egy jó testi kondíció éppúgy segíthet, mint pozitív emberek társasága, akik csak a hatáskörükbe eső dolgokkal foglalkoznak. Ne őrlődj a megváltoztathatatlanon. Ha megtalálod léted értelmét, küldetésedet, többet bírsz majd, mint gondolnád. Feladataid tudatosításához vannak gyakorlatok – ha külső segítségre van szükséged, ha erre koncentrálsz, ha ezt valóban fontosnak érzed, akkor megtalálod a legmegfelelőbbet. De a saját Belső Hangodat se feledd!)

 

14. Számold a pozitívumokat naponta.

(Hasznos, ha folyamatosan észreveszed a Neked szóló ajándékokat: a tavaszt, egy jó vacsorát, egy szép nőt/férfit... Legyen nyitva a szemed a szépre-jóra. És adj hálát érte.)

 

Szubjektív „ajánlott” irodalom:

Weöres Sándor: A teljesség felé

Popper Péter művei (pl. A belső utak könyve; Felnőttnek lenni; Fáj-e meghalni?)

Müller Péter művei (főként: Boldogság; Benső mosoly)

Anthony de Mello-könyvei (pl. A csend szava)

Osho-könyvei (főként: Nők könyve; Férfiak könyve; Gyermekek könyve)

Andrew Matthews-könyvei (pl. Hallgass a szívedre!)

Zenék, melyek mindig segítettek/segítenek:

Enya; Loreena McKennitt; Jean Michel Jarre; Vangelis; Sting; Mike Oldfield; Kitaro

 

Gali Viktor - Vic

 

 


Az esélyegyenlőségről

 

 

Először is többféle értelemben beszélhetünk esélyegyenlőségről:

- gazdasági

- jogi

- egészségügyi

- etnikai

- nemi

- társadalmi

- politikai

- életkori

- oktatási

- vallási

 

És még ki tudja, mennyiféle értelemben lehet szó esélyegyenlőségről. Tulajdonképpen annyiféle megnyilvánulása létezik, ahány értelemben az emberek és az általuk alkotott társadalom elnyomni képes valamilyen formában valakit, vagy valamiféle csoportot, közösséget.

 

Tekintsük át most röviden az esélyegyenlőség alapjainak megteremtését célzó alkotmányos állam kritériumait.

 

Alkotmányos állam az, amely más államoktól független, hatalmát pedig az általános és egyenlő jogra épülő választásokon legitimálja az állampolgárok közössége, s ezt azután megosztott és egymást kölcsönösen ellenőrző szervekből álló államszervezet keretében kell gyakorolnia. Polgárainak tulajdonát, méltóságát és más alapvető jogait tiszteletben kell tartania, biztosítania kell azt is, hogy a hatalom gyakorlásának legitimációs bázisát alkotó politikai közösség egységes jogokkal rendelkező polgárokból álljon. Ezt pedig csak úgy tudja elérni, hogy aktív közreműködésével megteremti az állampolgárok tényleges, életkoruktól, nemüktől, származásuktól, egészségi állapotuktól, vagyoni helyzetüktől független egyenlőségét.

 

Az állampolgárok eltérő adottságai kihatnak társadalmi helyzetükre, a közösségi életben való részvételükre, foglalkozásuk gyakorlására, a közszolgáltatások igénybevételére, sőt egyes esetekben meg is akadályozhatják őket jogaik gyakorlásában. Az alkotmányos állam nem maradhat közömbös a közösségi élet ilyen jelenségei iránt, és intézkedésekkel kell megakadályoznia a polgárok ilyen adottságaira alapított önkényes és hátrányos megkülönböztetését. Az államnak önmagának is fel kell lépnie az önkényes megkülönböztetés ellen, és meg kell teremtenie a feltételeket ahhoz, hogy akár erre feljogosított közszereplők, akár pedig maguk a sérelmet szenvedettek ugyanezt megtehessék.

 

Az alkotmányos államnak ezen túlmenően tényleges lépéseket kell tennie annak érdekében, hogy a hátrányos helyzetű csoportok és az ezekhez tartozó személyek egyenlő esélyekkel vehessenek részt a közösség életében. Ebből a célból az államnak meg kell teremtenie a feltételeket ahhoz, hogy egyes csoportok és egyének előnyben részesüljenek a társadalmi kapcsolatok bizonyos fajtáiban. Az államnak azonban ilyen intézkedéseinél tekintettel kell lennie az egész közösség, a hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportok, illetve személyek társadalmi-történeti meghatározottságaira, és ügyelnie kell arra, hogy intézkedései nem eredményezhetik a kedvezményezettek közösségi életben elfoglalt helyzetének rosszabbra fordulását.

 

Az alkotmányos állam hátrányos megkülönböztetés elleni (antidiszkriminációs) politikájához mindenekelőtt jogrendszerét kell átalakítania. Meg kell határoznia, hogy milyen magatartásformák minősülnek megkülönböztetőnek, önkényesnek és hátrányt okozónak, hogyan kell bizonyítani a megkülönböztetés önkényes és hátrányos voltát, milyen eljárásokat kell alkalmazni a hátrányok megszüntetése, az okozott károk megtérítése és a hátrányos megkülönböztetést gyakorlók jogkövetkezményekkel való sújtása érdekében. Az államnak bírósági és közigazgatási szervek hatásköreinek kibővítése révén biztosítania kell, hogy az önkényesen megkülönböztetettek hatékony jogorvoslatot találjanak.

 

Mindezen túlmenően az állami, önkormányzati szervekben, intézményekben dolgozó köztisztviselők, közalkalmazottak alkalmazási feltételéül kell megszabnia a hátrányos helyzetű csoportokhoz tartozó személyekkel való különleges elbánást; az ilyen jellegű ismereteket képzésük, továbbképzésük részévé kell tennie, megakadályozandó, hogy a közszférát érintő döntéseikben érvényre juttassák előítéleteiket. Az államnak a közfeladatot ellátó tájékoztatási eszközökön keresztül tudatosítania kell a társadalomban az egyenlőségnek a közösség életében betöltött szerepét és az önkényes megkülönböztetés jogellenességét.

 

Az állampolgári egyenlőség megteremtése és az egyenlő elbánás elvének érvényesítése azonban nemcsak állami feladat, hanem közcél is egyben; ebből következően a közösség tagjainak (jogszabályok által ugyan ki nem kényszeríthető) kötelessége is. Az állam kizárólag a közösség tagjainak együttműködésére építve fejthet ki eredményes hátrányos megkülönböztetés-ellenes politikát. Az egyenlő elbánás elve csak abban a közösségben lesz a mindennapi társadalmi gyakorlat része, amelynek tagjai a közösségről alkotott véleményük kifejtésével és a közösség érdekét szolgáló munkálkodásukkal tevékenyen részt vesznek a közösségi viszonyok alakításában.

 

Az egyenlő elbánás elve olyan társadalmi gyakorlatot, közösségi környezetet feltételez, amelyben a hátrányos helyzetűekről való gondoskodás nemcsak az állammal szemben támasztott követelésként fogalmazódik meg, hanem egyszersmind a közösség tagjainak - az ilyen tevékenységet kifejtő társadalmi szervezetek létrehozásában és működtetésében is megnyilvánuló - igénye. Az alkotmányos államnak, antidiszkriminációs politikája részeként, tevékenységük közhasznúvá minősítése révén kell segítenie a közösségi szolidaritás társadalmi intézményeinek a működését, és az olyan állami feladatokat, amelyek nem szükségszerűen kívánják meg állami szervek közreműködését, ezeken a szervezeteken keresztül kell ellátnia.

 

Az alapelv azonban olyan politikai környezetet is feltételez, amely nem utasítja el az állampolgári egyenlőség, az egyenlő elbánás eszméjét, és hajlandó állami eszközöket is alkalmazni ennek az elvnek az érvényesítésére. A közhatalom gyakorlása céljából létrejött társadalmi szervezeteknek, a politikai pártoknak ezt az alapelvet saját működésük alapelveivé kell tenniük, hogy a közhatalom tényleges gyakorlása során ez az alapelv (hasonlóan az alkotmányosság egyéb alapelveihez) az állami szervek működési alapelvévé, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére irányuló ágazati politikák pedig eme alapelv megvalósításának eszközeivé válhassanak.

 

Az alkotmányos államnak a társadalmi egyenlőség megteremtése érdekében a hátrányos helyzetben lévő csoportok esetében következetes előnyben részesítő (pozitív diszkriminációs vagy megerősítő intézkedéseket alkalmazó) politikát kell folytatnia. A közösségi életnek azon területein, amelyeken a hátrányos helyzetű csoportokhoz tartozó egyének kevésbé képviseltetik magukat, azonos feltételek esetén előnyben kell részesítenie őket, és egyéb intézkedésekkel is hozzá kell járulnia egyenlőtlenségek csökkentéséhez.

 

Az előzőekben megfogalmazott alapelv meglehetősen ellentmondásos módon érvényesül ma Magyarországon. A magyar állam hátrányos megkülönböztetés-ellenes politikáját nem lehet megfelelőnek minősíteni, bár bizonyos vonatkozásokban az állam az alkotmányos szempontoknak megfelelő előnyben részesítő politikát folytat. Mivel azonban az egyenlő elbánás alapelvének érvényesülése szempontjából az állami intézkedések közül a hátrányos megkülönböztetés elleni politikának kell főszerepet játszania, összességében az állampolgári egyenlőség vonatkozásában az állam nem minősíthető alkotmányosnak.

 

Annak ellenére, hogy az Alkotmány önmaga is több helyen tartalmaz általánosságban, valamint meghatározott alkotmányos helyzetekre vonatkozóan az állampolgári jogegyenlőséget deklaráló rendelkezéseket, és a foglalkoztatás, a közoktatás, az egészségügy ágazati jogszabályai elviekben ugyancsak garantálják az egyenlő bánásmódot az ilyen szolgáltatások igénybevételekor, a hátrányos megkülönböztetés vonatkozásában az állam mégsem teljesítette elvárható mértékben az ebből az elvből fakadó alkotmányos kötelezettségét.

 

Az államnak a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, az esélyegyenlőség megteremtése érdekében következetes előnyben részesítő politikát kellene folytatnia. Annak ellenére, hogy az Alkotmány 70/A. §-ának (3) bekezdése alapján erre megvan a felhatalmazása.

 

Azonban az állam közömbös magatartása a közvélekedés, a társadalmi nyilvánosság közömbösségében gyökerezik. Ameddig a társadalom önmaga nem lép fel a közösségi életben megnyilvánuló, az állampolgári egyenlőség eszméjét sértő magatartások ellen, ameddig a közösség nem támaszt igényt az egyenlő elbánás eszméjét megvalósító intézkedésekre, addig nem csodálkozhatunk az állam közönyén. Társadalmi vitát kellene folytatni a társadalmi egyenlőség kérdéseiről, és a közösségnek be kell látnia, hogy ennek az alapelvnek az érvényesülése ugyanúgy az alkotmányosság elengedhetetlen feltétele, mint például a hatalommegosztás vagy a nemzeti függetlenség. A művelt közvéleménynek be kell látnia, hogy az akár verbális, akár tettekben megnyilvánuló rasszista, szexista stb. magatartás nemcsak hogy politikailag nem korrekt, hanem a demokrácia egyik feltételének, az egységes politikai közösség létezésének is a kétségbevonása.

 

Végezetül néhány gondolat a társadalmi egyenlőség újkori történetéről.

 

A társadalmi egyenlőség gondolatát a polgári forradalmak vetik fel és először: - társadalmi szerződésként - az Emberi jogok Nyilatkozata rögzítette a francia forradalom eredményeképpen. A XIX. század egésze ennek érvényesítésére tett kísérletek sora.

Az intézményesítésére a “modern polgári államokban” újabb kísérleteket tesznek.  Megfogalmazódik azonban az a nézet is, ami a “gondoskodó” állam veszélyeire figyelmeztet. Az állam ilyen gyámkodását John Locke is elítélte, ha korlátozza az egyén szabadságát.

Az állam visszavonulása megerősítette a civil szerveződést, és működni kezd a “közösségek rejtett hálózata” (Mérei).

A közös gondokkal küzdők megtalálják egymást, közösen próbálják meg a gondokat orvosolni, és új elemként felvállalják társaik jogi képviseletét a társadalmi érdekérvényesítésben. Megalakulnak szervezeteik - egyletek, egyesületek, szövetségek, alapítványok. A XX. századra a harmadik szektor már jelentős erőt képvisel a társadalmi alkuban és alkalmas arra, hogy a hivatalos politika ellensúlyává váljon. A közösségi feladatok több szinten oldhatóak meg, a szerveződéshez más minőségű vezetési módszerek szükségesek és működő társadalmi kapcsolatrendszer.

A társadalmi egyenlőség megteremtésére tett kísérletek kudarca azt mutatja, hogy a “hátrányokat” csak bizonyos mértékig lehet kiegyenlíteni. Járhatóbb útnak az esélyek megteremtése kínálkozik.

Értékrendi váltásunkban a minőségre tevődik a hangsúly, az ember kerül a középpontba, aki egyedül képes a minőséget megteremteni és értékelni.

 

A hátrányos helyzet viszonylagossága

 

Megítélése mindig relatív, viszonyításokkal és összevetésből fogalmazható meg, írható le. A koordinátarendszert, amiben ez az értékelés történik, az életminőséget meghatározó tényezők alakítják.

Teljesen rendjén van, hogy az ember, “az emberi jelenség”, ezért önmagából indul ki, a világról alkotandó kép megformálása előtt önmagát kell, hogy megismerje, számba kell vennie lehetőségeit.

A számbavétel még nem elfogadás, de az első lépcső. A tanítás szerint: mindannyian egyenlők vagyunk a Teremtő előtt, szétnézve a világba, azonban a történelem embere azt látta, hogy lehetőségeink nagyon különbözőek. Különbözünk szellemi, fizikai adottságainkban, társadalmi lehetőségeinkben, fogyatékosságunk is különböző mértékű.

Önként adódik a kérdés, miért van ez így, mi a magyarázat - hiszen csak ennek ismeretében lehet orvosolni.

A katolikus teológia mindig is elutasította, hogy a “szenvedést”, nélkülözést, valamiben való erős korlátozottságot az elkövetett bűn “büntetéseként” fogja fel, (a keresztény szenvedés Kierkegaard szerint éppen “önkéntes”-ségével tűnik ki). Ez azonban meglehetősen általános nézet volt történelmünk egésze során.(“Haj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben” - fogalmaz Kölcsey a Himnuszban).  Benne van ebben a nézetben az, az érvelés is, hogy az ember önmaga felelős helyzetéért, hogy önnön hibájából jutott ilyen helyzetben, és hogy elmarasztalható. Mindig szembesülünk azonban azzal, hogy pl. “testi” fogyatékosság semmilyen racionális következményként nem fogható fel, főleg nem tekinthető elkövetett bűnök büntetéseként.

 

Ma a hátrányok kompenzálása helyett, az esélyegyenlőség megteremtésén fáradoznak.

Alighanem meg kell elégednünk magyarázat helyett az elfogadással (Spinoza). Fel kell ismernünk a segítség útjait, mert “igazságos” kiegyenlítésről nem igen beszélhetünk.

Az esélyek egyensúlyának megteremtésére jó megoldásnak látszik az a szakmai összefogás, amelyikben 26 ország tesz kísérletet arra, hogy növelje a társadalom információs komfortját. A Publica/Pulman projekt keretén belül, az esély egyenlőség szolgálatában következetesen növeli az információhoz való jutás formáit és színvonalát.

Az együttműködésben minden tenni kész erő részt vesz, a hivatalos könyvtárügyi politika és az államigazgatás megfelelő szervei csakúgy, mint a civil társadalom és a közgyűjtemények jelentős része.

Ez a szemléleti váltás, hogy kompenzálás helyett az esélyek egyenlőségét kell biztosítanunk, megerősítette a közgyűjteményi összefogás szükségességét is.

A legfontosabb azonban a társadalom számára fontos értékek egyeztetése és elfogadása, társadalmi konszenzus nélkül kisebb a siker lehetősége.

Az írek igen sikeresek a társadalmi kiegyezésben. A Pulman legutóbbi portugáliai konferenciáján résztvevő - Környezeti és Önkormányzati Államtitkár (Pat the Cope Gallagher) a könyvtárosok éves Konferenciáján erről beszámolva, külön is kiemelte ennek a nemzetközi projektnek az értékét és jelentőségét. A konferenciát köszöntő Miniszter (Martin Cullen) pedig számot adott a tárca jelentős anyagi hozzájárulásáról is.

Mindkét tény erősíti a kérdés társadalmi tudatosulását és mutatja a hivatalos politika elkötelezettségét.  

 

A “minőség forradalma” előhívta legmélyebb emberi tapasztalásainkat arról:

- hogy mi a fontos és értékes az emberi létben;

- ki a fontos és értékes számunkra;

- hogyan tudjuk kapcsolatunk “minőségét” javítani.

 

Az életminőségét lényegesen egymás felelős “felvállalása” javíthatja, ha eljutunk a megértéstől a szolidaritásig.

 

Az írek által rendezett Speciális olimpia, a szellemileg fogyatékos sportolók versenye; összefoglaló jelszava: “Share the feeling”, arra utal, hogy lehetünk egymás megértő támogatói, bátorító segítői.

 

Mert önmagunktól el kell jutnunk a “másikig”.

 

 

2007. március

Gali Viktor


 

Tanulmányok külföldi szaklapokból

 

 

 

Az öngyilkos hívókkal kapcsolatos beavatkozás módjai két öngyilkosság-prevenciós központban

 

 

Marc S. Daigle, bölcsészdoktor és Brian L. Mishara bölcsészdoktor

 

Az öngyilkossági megelőzési központok hívóinak főként olyan önkéntesek segítenek, akiket arra képeztek ki, hogy szembeálljanak ezekkel a krízishelyzetekkel. Ez a szolgálat a beavatkozásnak ezt a folyamatát értékelte ki, hogy jobban meg tudjuk érteni a beavatkozások természetét és meghatározó tényezőit. Az öngyilkos kliensek összesen 617 hívását egy 20 kategóriás osztályozó eszközzel a segítők válaszlistájával osztályozzák. A csoportanalízis meghatározta, hogy 617 beavatkozási profil a két mód vagy stílus egyikének felelhet meg: nondirektív (“Rogeriánus” - 391 hívásnál) vagy irányító (226 hívásnál).  A további analízis azt mutatta, hogy a beavatkozás sajátos módja többnyire maguknak a hívóknak a jellemvonásaival, mint az önkéntesek jellemvonásaival volt összefüggésben.

 

Az önkéntesekre épült öngyilkosság-megelőzési és krízis-beavatkozási központok Észak-Amerikában fejlődtek ki, és a világ legtöbb országában autonóm szolgálatokként az egészséggondozás előzően tradicionálisabb formáiból fejlődtek ki. A kiszolgált ügyfeleknél megmutatkozó néhány egybeesés ellenére ezt a szociálpolitikai tényt nem teljesen ismerik el, amikor a költségszakasz vizsgálatokat létrehozzák. Néhányan valóságos “kettősséget” látnak a gyakorlat két formája között, azonban az Amerikai Öngyilkossággal Foglalkozó Tudományos Társaság azt állítja, hogy az önkéntes és a hagyományos szolgálatok kiegészítőként működnek. Bár szerte a világon öngyilkos hívók ezrei vannak minden nap kapcsoltban ezekkel a központokkal, kevés olyan kutatás van, amely ezeknek a beavatkozásoknak és tényezőknek a természetére vonatkozik, amelyek befolyásolják azokat a beavatkozási módokat, amelyekben a hívók részesülnek. Annak fontossága miatt, hogy többet tudjunk az öngyilkos hívókkal kapcsolatos telefonos beavatkozásokról, ez a vizsgálat megvizsgálta a beavatkozási módok osztályozásának metodológiáját és felfedezte a különböző beavatkozási módok meghatározóit két önkénteseken alapuló, prevenciós központban Québecben, Kanadában.

Néhány évvel ezelőtt néhány szakember az önkéntesek munkáját a telefonos öngyilkossági prevenciós központokban “telefonon történő tanácsadásnak” vagy “amatőr tanácsadásnak” minősítette (Barraclough és Hughes, 1987). Ez vagy azt mutatja, hogy ami az önkéntesek által a telefonos beavatkozás során történik az eltérés a szakszerű tanácsadástól vagy azt, hogy az önkéntesek ugyanazt a beavatkozás-típust folytatják, mint a szakemberek, csak kevesebb szakértelemmel. Valaki feltételezheti azt is, hogy a közvetítő eszköz, a telefonrendszer eltér a szokásos mentális egészségügyi rendszerben alkalmazott szemtől szembeni megbeszéléstől, és ez önmagában eltérő beavatkozási módokhoz vezethet.

Ma a telefonos beavatkozások könnyen hozzáférhetőek a legtöbb nagyvárosi kerületben bárkinek a számára, akinek azonnali segítségre van szüksége éjjel vagy nappal bármely időpontban. Az öngyilkossági prevenciós és krízis beavatkozási központokhoz érkező nagy számú hívások alapján nyilvánvaló, hogy a klienseket kielégítik ezek a kapcsolatok. Az önkéntesek rendszerint speciális képzést kapnak, hogy biztosítani tudják az önkéntes szervezet által megállapított kívánalmakat. Megtanulhatják az “aktív hallgatás” technikáját, és kiképzik őket arra is, hogy több irányítást és beavatkozást adjanak, azaz egy aktívabb szerepre, különösen azokkal a kliensekkel kapcsolatban, akik krízisben vannak. Viszont kevés kutatás van arra vonatkozóan, hogy az önkéntesek valójában hogyan ültetik át a gyakorlatba képzettségüket, amikor egyedül vannak a telefonvonalban, és szembe találják magukat az öngyilkos hívóval. Mint ahogy bármely intervenció típust nehéz pontosan leírni, hogyan haladnak ezek az önkéntesek ügyfeleik telefonon történő megsegítésében.

Kezdetben az önkéntesekkel történő öngyilkossági prevencióra vonatkozó kutatások többnyire ezeknek a beavatkozásoknak a lehetséges “eredményeire”, mint fejlődésükre vonatkoztak (utalnak itt a szokásos fejlődés-kimenetel kutatási paradigmára, mint ahogy nem teljesen kielégítően Kiesler említette 1986-ban.) Még ma is az irányelvek és a programok tervezőit gyakran inkább a telefonon történő beavatkozásból származó öngyilkossági arányok esetleges csökkenésének lehetősége, nem pedig fejlődésük érdekli. Ha pozitív eredményeket kaptak, akkor arra a következtetésre jutottak, a sok zavaró változó ellenére, hogy az arányok csökkenését a “jó” beavatkozás okozta. Azonban ezt a gyakorlatban különösen nehéz “kimeneteli” megközelítést a jelenlegi kutatás csaknem elhanyagolja, mivel nem nagyon informatív arra vonatkozóan, hogy valójában mi történik a telefonon történő beavatkozás folyamán. Ha az a cél, hogy megértsük a beavatkozás folyamatát, akkor közvetlenül lehet megvizsgálni a telefonos beavatkozásnak akár technikai, akár klinikai aspektusait.

 

 

A telefonon történő beavatkozás folyamata

 

Technikai aspektusok

 

A beavatkozás technikai aspektusaira koncentrálva a nyers adatokat vesszük a program kiértékelési perspektíva kialakításához. Ez azt jelenti, hogy az illető a szolgálatban megállapított célokból indul ki, és aztán folytatja a vizsgálatot, hogy valóságosak-e, vagy hogy a feladatokat megvalósították-e. Egy módszer az adatgyűjtés minőségének egyszerű ellenőrzéséből és a hívó ügyfélre vonatkozó információ regisztrálásából áll (Kolker és Katz, 1971). Mások, mint pl. McGee, Richard és Bercun (1972) megvizsgálták, hogy valójában mennyi időbe telik, hogy telefonon elérjék az önkéntes segítőt. Megállapították, hogy 19 amerikai krízis vagy öngyilkosság megelőzési központ esetében a késedelem nagyon rövid (6 másodperc), ha a központok közvetlenül hozzáférhető rendszerrel vannak jól felszerelve. Egyébként a késés 49 perc is lehet, ha a központok olyan rendszert működtetnek, ahol a segítő visszahívja a hívót, miután az üzenetet hagyott. Mindamellett az ilyen fajta kiértékeléseket nagyon kedvelik az önkéntes központok, különösen, amikor összehasonlították a mentális közegészségügyi központokkal, ahol Windle és Goodstein (1983) szerint a hivatalok egyharmada nem ad választ telefonon vasárnap, pedig törvényes kötelességük lenne.

Azonban a központ technikai hatékonysága túlmegy az információgyűjtés és a reakcióidő specifikus felmérésén.

Fowler és McGee (1973) felállított egy teljesebb pontkiértékelési rendszerrel történő megközelítést, amely a telefonon történő beavatkozás három lényeges feladatának felel meg: a hívóval való kommunikálás biztosítása, a hívó helyzetének felmérése, és a közreműködési terv kifejlesztése. Walfish, Tulkin, Tapp, Slaikeu és Russell (1976) is leírt egy ilyen feladat-orientált rendszert, a Walfish Krízis Megállapítás (Contract) skálát. Itt főleg a kiértékelés négy elemére összepontosítják a figyelmet: a hívó belső és külső erőforrásainak kiderítése, a közreműködéssel kapcsolatos terve vagy megállapodásra vonatkozó érzések kiderítése. Ez a két kiértékelési rendszer lényegesen összefügg kölcsönösen, mivel az általános krízis-beavatkozási elméletből jöttek létre (Russell, Slaikeu, Tapp, Tulkin és Walfish 1978).

Ezek a feladattal kapcsolatos megközelítések a szerep megközelítésének (magatartási stratégiák) is megfelelnek, amelyeket kevésbé mereven Powell, Ashton és Heaton fejlesztett ki (1973).

Egy másik technikai megközelítés inkább a központ működését, mint a segítőt veszi figyelembe, bizonyos irányelveket javasolva. 1969-ben Motto (majd később Motto, Brooks, Ross és Allen, 1974) fejlesztett ki ilyen irányelveket. Ezt a minimális normák rendszerét öt adminisztratív alapelv alapján szervezték meg un. szervezési irányelvek, tanácsadási irányelvek, programkiértékelés, és etikai irányelvek. A gyakorlatban 33 témát osztályozott a 0-tól (nem elfogadható) a 4-ig (kiváló). Amikor a hat öngyilkosság megelőző központban alkalmazták (Ross és Motto 1971) ez a kiértékelési rendszer azt mutatta, hogy kettő nem érte el az elismerhetőség minimális szintjét. Ezek a kevésbé megalapozott központok voltak. Másrészt, a két legjobbnak minősített központ a legrégebbi és a legmagasabb szintű volt: a realizmus jó iskolája.

McGee (1974) is tíz amerikai központ felmérésében is adminisztratív megközelítést alkalmazott, de nagyobb hangsúlyt helyezett a közösségi kritériumokra: a nem szakemberek kihasználására, a szakembereknek tanácsadóként való felhasználására, a prevencióra való hangsúlyhelyezésre, a patológia fogalmának elkerülésére, a műhelymunkáiban való tagságra, és a kiértékelő kutatás végzésére. Megállapította, hogy a legjobb eredmények azokban a központokban voltak, amelyek alapító ügynökségeiktől függetlenül dolgoztak.

Ezeket az “irányelveket” alkalmazó kiértékelések áttekintésekor Stelmachers (1976) és Stelmachers, Baxter és Ellenson (1978) megállapította, hogy a Motto által kidolgozott rendszer túlságosan a megbízás felé orientálódott. Másrészt, McGee érdeme volt, hogy kijelentette a közösségi értékek fontosságát. Általában ezek a technikai kiértékelések túlságosan korlátozóknak tűnhetnek: nem adnak teljes magyarázatot arra vonatkozóan, hogy valójában mi megy végbe a telefonon történő közbelépés folyamatában.

 

Klinika aspektusok

 

A klinikai aspektusok megközelítését jóval inkább a pszichoterápia hagyományos kiértékelései ösztönzik.

A klinikai modell főképpen a “segítő” kezelési kapcsolat iránt érdeklődik, ezek a ún. Rogers féle körülmények.

Lester (1970) pl. a klinikumban végzettek és az új telefonos önkéntesek által folytatott telefonon történő közbelépéseket 1-5-ig a következő dimenziókra osztotta fel:

·      empátia,

·      tisztelet,

·      őszinteség,

·      konkrétság,

·      önfeltárás.

 

Ebben a felfedező vizsgálatban megállapították, hogy a klinikusok sokkal megfelelőbbek, azonban mindkét csoportot a Rogers féle elméleti modell szerint “túl alacsonynak” minősítették.

Knickerbocker és McGee (1973) kutatásaikban a klinikai hatékonyság hasonló modelljét alkalmazták, és ők is megállapították, hogy sem a szakembereik, sem az önkéntesek nem teljesítettek a Rogers féle elméletnek megfelelő, elfogadhatóan magas szintet. Azonban a nem szakemberek esetében magasabb teljesítmény szinteket állapítottak meg, ezzel megerősítették Carkhuffnak (1968) a másfajta beavatkozásokra vonatkozó megelőző eredményeit. 

Hirsh (1981) jóval inkább az öngyilkos hívóval kapcsolatos öngyilkossági beavatkozásokra, mint az általános krízisekre való közbelépésekre összpontosította a figyelmet. Egy jóval szubjektívebb metodológiát alkalmazott a telefonos önkéntesek és szakemberek osztályozásához mind Amerikában, mind az angol központban. Beszámolt arról, hogy az önkéntesek türelmesebbek, kedvesebbek és megnyugtatóbbak voltak. A szakemberek viszont merevebbeknek, feladat- és diagnózis orientáltabbaknak tűntek.

Genthner (1974) 10 “közösségre épült forró drótot” hasonlított össze arra vonatkozóan, hogyan reagáltak egy olyan hívóra, aki egy szerepet játszott, mindig azonos helyzetben. Ismételten valamennyi központot gyenge minőségűnek találtak a Carkhuff modell szerint. Genthner megállapította, hogy az “elősegítő” technikákat akkor alkalmazták, amikor a segítők közvetlenül a képességeik miatt aggódó hívóval találják szemben magukat. A szerző megmagyarázta azt a megállapítást, amikor a hívó képes arra, hogy “irányítsa” a segítőt.

Másrészt, France és Kalafat (1975), valamint Kalafat, Boroto és France (1979) rámutatott arra, hogy a specifikus képzés fokozhatja az elősegítő technikák önkéntesek általi alkalmazását. A telefonon történő közbelépéseknél csak egy, ODonnell és George (1977) kutatása mutatta a Rogersi minőségek kielégítő szintjét.

Hasonló eredményekkel Carothers és Inslee (1974) rámutatott, hogy az empátia szintje alacsony a telefonos interakcióknál (mint bármely nap mint nap történő kölcsönhatásnál) azonban ezek önkéntes, és nem szakszerű szolgálatok, amelyeknek előnye, hogy ingyenesek és mindig hozzáférhetőek.

D’Augelli és munkatársai (1978) megpróbáltak működőképesebb klinikai konstrukciókat felhasználni kutatásaikban, és kifejlesztgették a segítő verbális válaszok gyakorlatának rendszerét, három kategóriával (és nyolc alkategóriával):

·      Folyamatos válaszok (tartalmas, hatásos)

·      irányító válaszok (zárt kérdés, nyitott kérdés, hatás, tanács)

·      önbeszámolós válaszok (sajátmagának belevonása és felfedése).

 

Ezt a rendszert alkalmazva a szerzők megállapították, hogy az önkéntesek egy egyetemes “segítő vonalon” túl közvetlenek voltak és nem alkalmaztak elég nyitott kérdést.

Crocker (1985) megpróbált a tettető hívóra vonatkozó vizsgálatában más dimenziókat hozzáfűzni: beszélgetési idő, verbális válaszok (nyitott kérdések a zártakkal szemben, reakciók, tanácsok); és a megértés szintjei, valamint problémamegoldás és elfogadás. Általában a központ kiképzési modelljének megfelelően túl sok hézagot talált a teljesítésben.

Echterling, Hartsough és Zarle (1980) a Rogersi modellekből továbbmenve kifejlesztettek egy összetettebb rendszert: a krízishívás kölcsönhatási formulát, amely a telefonos dolgozók 19 magatartását osztályozza. Az eredmények azt mutatták, hogy volt a beavatkozásban egy időleges dimenzió. A skála a kommunikáció négy különböző szakaszát különböztette meg: segítő atmoszféra kialakítása, a krízis felmérése, hatás integráció, és problémamegoldás. Az itt osztályozott “magatartásokat” azonban már úgy tűnik, dokumentáltuk. Slaikeu (1984), aki az összes krízis beavatkozás típusokkal foglalkozott, egy hasonló pszichológiai elsősegély kódolási kézikönyvet javasolt, amelyet fel lehet használni a telefonon történő beavatkozások vizsgálatához.

Egészében véve, láthatjuk, hogy sok kutató a Rogersi skálákat alkalmazta, amelyeket kívülálló megfigyelők, Truax és Carkhuff (1967) fejlesztettek tovább, és feltételezték, hogy ezek a minőségek a krízisbe való beavatkozás kulcshelyzeteit mérik. Valójában, nem az összes felmérés mutatta azt, hogy az önkéntesek kielégítő minősítést kaptak, bár a legtöbb központban a szakértelem minimális szintjéről számoltak be.

Mind a klinikai mennyiségekre, mind a technikai hatékonyság modelljére vonatkozó felmérések kutatása azoknak a minőségeknek vagy feladatoknak az előzetes modelljére épültek, amelyek az összes beavatkozás során a legjobbak voltak. Azonban a vizsgálatok gyakran figyelmen kívül hagyták azt, hogy a hívók tényleg öngyilkosok voltak-e, és hogy alkalmazták-e a “jó beavatkozások” kritériumait a krízis nagyságára való tekintet nélkül. Úgy éreztük, hasznos lenne megpróbálni megérteni a beavatkozás természetét bármely előzetes megítélés nélkül arra vonatkozóan, hogy mi a legjobb, és specifikusan az öngyilkos hívókra összpontosítva figyelmet.

Ebből az áttekintésből láthatjuk, hogy öngyilkos hívókkal kapcsolatos telefonon történő beavatkozások területét még nem vetették alá olyan széleskörű kutatásoknak, mint a pszichoterápia és a tanácsadás területét. Ráadásul erre a témára vonatkozóan kevés kutatás van. A pszichoterápiában és a tanácsadásban már sikeresen alkalmazzák a mennyiségi, leíró módszereket. Azonban úgy éreztük, hogy ezek a módszerek nem tekinthetők szükségszerűen alkalmazhatóaknak az önkéntesekkel történő telefonos beavatkozásoknál. Ezért kifejlesztettünk egy eredeti empirikus megfigyelési és beszámolási módszert arra vonatkozóan, hogy mit csinálnak az önkéntesek telefonon történő beavatkozásaik folyamatában.

Az volt a célunk, hogy ennek a folyamatnak objektív mérését hozzuk létre, osztályozzuk ezeket a méréseket, és megvizsgáljuk a különböző beavatkozási módszerekkel vagy “stílusokkal” kapcsolatos tényezőket. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy vajon a beavatkozás stílusa az önkéntesek jellemvonásainak funkciója vagy a hívók természete, ill. az öngyilkossági krízis mértéke szerint változik-e.

 

 

Módszer

 

Alanyok

 

Ennek a vizsgálatnak a résztvevői két kanadai öngyilkossági megelőzési központ (Montreal és Sherbrooke, Québec) önkéntesei voltak. Mindkét központot kizárólag öngyilkosság megelőzési centrumnak azonosították, és így csaknem kizárólag az öngyilkos klienseket szolgálták. Az első központ egy fővárosi körzetben helyezkedik el, és napi 24 órát van nyitva, egy héten 7 napon. A legtöbb munkát a szervezet önkéntesei látják el, különösen a telefon szolgálatot. A többi terület az iskolai öngyilkosság megelőzési programokat, az öngyilkos kliensek nyomon követését, az elhunyttal kapcsolatos, öngyilkosság utáni beavatkozásokat és a szakemberek valamint a nem szakemberek kiképzését foglalja magába. A szervezet önkéntesei által adott időre vonatkozóan a telefonszolgálat 1990-91-ben 23.790 órát teljesített, ami 18.852 telefonos beavatkozás (átlag 52 hívás naponta). A beavatkozások teljes száma 38%-os növekedést mutatott az előző évvel összehasonlítva.

 Másrészt a Sherbrooke központ csak hétfőtől szombatig, reggel 8-tól 24 óráig van nyitva. Más időpontokban van egy “feljegyző” központ, amely általános információt ad a hívóknak. Sherbrookban az önkéntesek 3.936 órát fordítottak telefonszolgálatra ugyanabban az évben: 2.587 telefonon történő beavatkozás történt (átlag napi 8 hívás).

 

A szűrés után az önkéntesek legalább 32 órás képzést kaptak az öngyilkossági krízis természetére vonatkozóan, valamint azzal kapcsolatban, hogyan segítsenek telefonon keresztül. A képzés szerepjátékokat foglal magába és hospitálás követi, amíg úgy nem ítélik meg, hogy már készek arra, hogy egyedül működjenek. A két központ valamennyi általános önkéntesével kapcsolatban vagyunk, akik felügyeletüket befejezték. Azok közül, akikkel kapcsolatban vagyunk 145 (95%) adta személyes beleegyezését, hogy részt vesz a kutatásban, és végül is 110-et figyeltünk meg. Az összes önkéntes közül, aki egyetértett azzal, hogy részt vesz a vizsgálaton nem mindegyiket vizsgáltuk meg, a szabadságon lévő vagy beteg önkéntesek változó munkaterve és a vizsgálat kiegyensúlyozott időmintája miatt. Az önkénteseket tájékoztatták arról, hogy valaki lehallgathatja kutatási célból néhány hívásukat, azonban a teljes névtelenséget fenn kell tartani. A megfigyelt önkénteseknek ez a vizsgálati mintája csaknem azonos jellemvonásokkal rendelkezett, mint a két központ valamennyi önkéntesének teljes népessége. Főleg nők voltak (59%), átlagos életkoruk 32 év volt, 17-70 évesig terjedően, és csaknem újak voltak a telefonon történő közbelépés területén.

A kliensek a prevenciós központok 263 hívója közül kerültek ki. Érdekes megemlíteni, hogy a hívók demográfiai jellemvonásai azonosak voltak az önkéntes segítőkéivel: 59% nő volt, és életkoruk 13-72 év között ingadozott. Ezeket a klienseket gyakran “krónikusoknak” (25%) tartották, azaz a hosszú időn át gyakran hívók, visszatérő problémákkal jelentkeztek. A hívás pillanatában gyakran írtak fel nekik előzőleg pszichotropikus gyógyszereket (52%) vagy már vizsgálta őket mentális egészségügyi szakember (60%). Fontosabb az, hogy a hívóknak 71%-a számolt be előzetes öngyilkossági kísérletről, és átlagos öngyilkossági kockázatukat 4,4-nek értékelték ki egy 8 pontos kiértékelési skálán (1 = minimális).

Ezekből az adatokból azt a következtetést lehet levonni, hogy a mentális egészségügyi szolgálati klienseivel kapcsolatban a fent említett egybeesés eléri a 60%-ot. Másrészt, más ellátás nem volt szükségszerűen hozzáférhető, hogy választ adjon az öngyilkossági prevenciós központok klienseinek éjjel-nappal jelentkező problémáira. Ez nem azt jelenti, hogy az öngyilkosság egy bizonyos krónikusságával vagy mindent áthatóságával nincs mit tenni, sem azt, hogy az öngyilkosság inkább néha egyéni értelmezés.

 

Segédeszköz

 

A telefonon történő meghallgatás beavatkozásokat egy speciálisan erre készült készülékkel végezték. Ez lehetővé tette egy távoli területről az észrevétlen lehallgatást a prevenciós központ beavatkozási vonalain bármilyen jel nélkül.

 

Az eljárási folyamat mérése

 

A beavatkozási technikák felismerésére és számlálására a segítők válaszlistáját használják fel, amely egy olyan eszköz, amelyeket úgy terveztek meg, hogy a gyakorló önkéntes 20 felsorolt technikát alkalmazhat az öngyilkos hívóval kapcsolatos beavatkozás során. Ez az eszköz a sok különböző pszichoterápiai megközelítésnél alkalmazott 36 jól ismert technika alaposabb leltározásával az előző tesztekből származik. Ezek a technikák is “verbális válaszmódok”-nak tekinthetők, amelyek az ezen a területen a gyakorlatos önkéntesek által alkalmazott legkönnyebben megfigyelhető viselkedések.

 

A segítő válaszok meghatározásai

1.

Csend

A hívó két kijelentése között a segítő csendet tart fenn.

2.

Befejezetlen gondolat

Szünetek a segítő mondatának közepén, hogy megerősítse a hívót abban, hogy folytassa a mondandóját.

3.

Tájékozódó/

vizsgálódó/ kutató

Mindenfajta technika, ún. olyan kérdések, amelyek egy sajátos irányból jövő hívást akarnak betájolni vagy egy problematikus aspektust vizsgálnak meg.

4.

Elfogadás

Rövid, nem közvetlen kijelentések, (hüm, ühüm, értem, folytassa,) ami a hívó elfogadását mutatja.

5.

Megnyugtatás

Olyan kijelentések, amelyek csökkentik a hívók szorongását.

6.

 Jóváhagyás

A hívók magatartásának szelektív jóváhagyása.

7.

Szándékos félreértés

A hívók kijelentéseinek szándékos félreértése, hogy javítsák a kommunikációt.

8.

Moralizálás

Közvetlen utalás a morális vagy etikai magyarázatokra.

9.

Visszautasítás

A hívó hibás, negatív vagy eredménytelen kijelentéseinek visszautasítása.

10.

Reflektálás

Az érzésekre való klasszikus reagálás, de egyszerű vagy szelektív újbóli kijelentések.

11.

Tájékoztatás/ javaslat/ tanács

Specifikus információ adása, javaslat a lehetséges alternatívákra vagy közvetlen tanácsadás.

12.

Fenyegetés

Nagyon parancsoló kijelentések, hogy állítsa le a cselekvés folyamatát (“Hagyja abba ennek a gyógyszernek a szedését”, vagy “Több segítséget nem adunk”).

13.

Tájékoztatás/ javaslat/ tanács

Ugyanaz, mint a 11-ben, de a kommunikációs folyamat folytatásának procedúráján belül.

14.

Fenyegetés

Ugyanaz, mint 12-ben, de a kommunikáció folyamatának folytatásán belül.

15.

Tisztázás / magyarázat

Megpróbálni tisztázni, mit mondott a hívó, vagy több értelmezést adni.

16.

Nagyon alapos magyarázat

Pszichodinamikus magyarázat.

17.

Egyéni tapasztalat

A segítő személyes tapasztalatára való utalás.

18.

A kívülálló személyre utalás

Mások tapasztalataira való utalás.

19.

Kivetítés

Felkérés, hogy  a hívó egy eltérő időpontban kérje ki valaki másnak a véleményét.

20.

Tájékozódás a segítőről.

Specifikus információ adása a segítőről. (név, életkor, érdeklődés).

1. táblázat

 

Először két egymástól független megfigyelő egy előtesztet végzett a felderítő 36 technikai skálával. A megfigyeléseik analízise kimutatta, hogy egynél több kategóriát alkalmaztak ugyanahhoz a megfigyelt verbális módhoz. A tesztek alapján egyszerűsítettük a műszert. A végső skálának csak 20 kategóriája van (lásd 1 táblázat), amely két újat is tartalmaz: a 13. tájékoztatás (javaslat) tanács, és a 14. a fenyegetés. Ezek a kategóriák tartalmazzák a beszélgetésvezetési tevékenységet is, és leírják, hogy rendszerint mit csinálnak az önkéntesek a hívóval való lehallgatási kapcsolat fenntartásának folyamata során. Például: “Beszéljen hangosabban, nem hallom” (javaslat), vagy “Kérem, ne káromkodjon, mert leteszem a telefont” (fenyegetés).

 

Eljárás

 

Az ebben a feladatban résztvevő öt megfigyelő mindegyike egyetemi hallgató vagy pszichológiai, vagy szociális munkában jártas volt. Kezdetben 3 órás hivatalos képzést kaptak a kutatási metodológiára vonatkozóan. A kiterjedt utánképzés az aktuális hívások meghallgatásából és az eredmények összehasonlításából állt, amit addig folytattak, ameddig el nem érték az arányok közötti megbízhatósági megfelelő szintjét.

 Az adatgyűjtést két különböző időszakban végezték: 1988-ban a montreali öngyilkosság megelőzési központban és 1990-ben, ugyanebben a központban és a sherbrooki központban. Minden egyes megfigyelő az első vonalon valamennyi beavatkozást lehallgatott a 4 órás műszak folyamán. A megfigyelők annyi különböző műszakot hallgattak le, amennyit lehetséges volt, számításba véve az ütemtervet, hogy olyan sok résztvevőt foglaljon magába, amennyit lehetséges, és a nap valamennyi időszakát és a hét valamennyi napját is magában foglalja (azaz a montreáli központban 24 órát, egy héten 7 napot). A megfigyeléseket úgy végezték, hogy az önkéntes nem vette észre. A központok etikai bizottsága jóváhagyta a hívások meghallgatását, amely gyakran az önkéntesek felügyeletének része volt, de megtiltotta a hívások felvételét.

Váltott műszakban a megfigyelő lehallgatta az összes hívást a segítők és a hívók között, csak ritka esetben utasítva vissza a hívásokat, pl. rossz szám vagy a központ adminisztrációjának újrahívása esetén (pl. a személyzet egyik tagjának hívása esetén) vagy ha nem volt öngyilkossággal kapcsolatos. Minden hívásnál minden választ azonnal sorrendben bekódoltak, a segítők válaszlistájának felhasználásával a 20 előre meghatározott kategória egyikébe. Azonban az öngyilkos hívók kijelentéseit a beavatkozás folyamatának vizsgálatakor nem elemezték.

Elemzésünk a segítők válasza, valamennyi önkéntes kommunikációja volt, amely a két fél közötti kommunikáció során történt, mint ahogy Reid (1978) meghatározta.

A telefonösszeköttetésben csaknem valamennyi önkéntes kommunikációja rövid volt, és csak egy előre meghatározott kategóriába illett. Ritka esetben úgy tűnt, két technika-típust alkalmaztak a felmérés azonos egységén belül, de az egyik volt túlsúlyban. A későbbiek során a skálán választott kategória nem változott, tekintettel a beavatkozások során történő gyors lépést, és az ismételt meghallgatás lehetőségét is.

 

A minősítés megbízhatósága

 

Egészében véve a segítők válaszlistája megbízható eszköznek bizonyult a verbális magatartások minősítéséhez. Az ebben a vizsgálatban megfigyelt 617 hívó közül 117-et (19%) kódolt be egy vagy több megfigyelő abból a célból, hogy megállapítsa a minősítés megbízhatóságát. Ez a 117 hívó 11,95 arányt képviselt, amelyre vonatkozóan két egymástól független megfigyelő 0,86 átlag megegyezést ért el (K= 0,80).  Ezek közül a hívások közül 45-öt kódolt egy harmadik megfigyelő, aki átlag 0.79 megegyezést ért el (K = 0,71). Különbségek főleg öt kevésbé kihasznált kategóriában fordultak elő, összesen csak a teljes osztályozás 1%-át téve ki. A hívások megfigyelőinek adatgyűjtése után egy másik kutató a két központ adatbázisaiból kapott információkat mind az önkéntes segítőkre, mind az öngyilkos hívókra vonatkozóan feldolgozta, a demográfiai és a szituációnak megfelelő jellemvonásokat illetően.

 

 

Eredmények

 

A telefonon történő közbelépések leírása

 

A 20 kategóriás segítők válaszlistáján a megfigyelt 617 hívás 66.953 minősítést hozott létre.

A 2. táblázat minden kategóriára vonatkozóan mutatja a válaszok összes számát kategória szerint. Tekintettel arra a tényre, hogy a telefonhívások 1-10 percig tartanak, ezek az összeredmények befolyásolhatják a beavatkozási stílusok összesítő leírását a hosszabb hívások nagyobb hatása miatt. Ezért minden egyes kategória kihasználási százalékát elkülönítve számolták ki a 617 hívás mindegyikére azért, hogy minden hívásra azonos súlyt fektessenek. A 2. táblázatban a 2. oszlop hívásonkénti általános kihasználáson alapuló kiszámolt százalékok átlagértékeit mutatják. Mi itt beszámolunk a két egyesült központ összes adatával kapcsolatban átfogó megállapításokról (508 hívás a Montreáli Központban és 109 Sherbrookban). Ez a döntés abból következik, hogy néhány eltérést találtak a két központ eredményei között. Ezek az eltérések nem a kutatás elsődleges céljával voltak kapcsolatban, ami a beavatkozás specifikus stílusainak kutatása (csoport analízisen keresztül).

 

1.

Csend

148

0,23

1,00

2.

Befejezetlen gondolat

50

0,09

0,51

3.

Tájékozódás/

vizsgálódás

15,447

25,68

12,65

4.

Elfogadás

24,899

33,60

17,73

5.

Megnyugtatás

2,424

2,74

4,43

6.

 Jóváhagyás

495

0,55

1,28

7.

Szándékos félreértés

14

0,01

0,09

8.

Moralizálás

368

0,33

1,34

9.

Visszautasítás

385

0,48

2,73

10.

Reflektálás

4,542

6,79

5,93

11.

Tájékoztatás/ javaslat/ tanács

8,535

15,19

11,87

12.

Fenyegetés

30

0,05

0,59

13.

Tájékoztatás/ javaslat/ tanács

2,689

5,44

7,65

14.

Fenyegetés

13

0,01

0,16

15.

Tisztázás/magyarázat

5,599

6,71

6,72

16.

Nagyon alapos magyarázat

49

0,05

0,52

17.

Egyéni tapasztalat

221

0,18

0,69

18.

A kívülálló személyre utalás

512

0,04

0,31

19.

Kivetítés

37

0,03

0,20

20.

Tájékoztatás segítőről

957

1,83

3,39

 

Összesen

66,953

 

 

2. táblázat

 

A 2. táblázat azt mutatja, hogy a 4. kategória az elfogadó a legjobban használt kategória (34%). A 3. kategória a tájékozódás, vizsgálódó és a 11. kategória az információ/ javaslat/ tanács következik az összes kihasználás 26, ill. 15%-ával. Egyéb válaszkategóriák jóval kevésbé gyakoriak, mindamellett a 13. kategória kihasználása: információ (javaslat) tanács, a beavatkozási “eljárásra” vonatkozóan 5% volt. Jóval kevésbé gyakran használt kategória a 12. fenyegetés és a 14. fenyegetés, amelyeket a krízisbe való beavatkozások jellemzik: “Ha nem hagyja, abba a gyógyszerek bevételét azonnal hívom a mentőt” vagy “Maradjon udvarias a telefonban vagy befejezem a társalgást.”

 

Beavatkozási stílusok

 

A 617 válaszprofilt a csoportanalízis alkalmazásával elemezték az SPSSx módszerrel a 20 válaszkategória értékének felhasználásával. A csoportanalízis két csoportot mutatott a beavatkozási stílusban. 9 kategóriánál a két csoport lényegesen eltérő. Ezeket a “Rogersi stílusnak” és “direktív stílusnak” neveztük el. Ugyanezt a csoportanalízist megismételtük a hívások 18%-a nélkül, amelyeket Sherbrookban figyeltünk meg, és ez azonos két stílust hozott létre, éppen ugyanazzal a 9 jelentős eltéréssel. Azon is aggódtunk, hogy eltérések lehetnek az egészen rövid hívások miatt, így ismét megismételtük a csoportanalízist csak 1 percnél hosszabb hívásokra alkalmazva.

Mindkét stílusnál minden eltérő segítőválasz különböző szinten volt jelen. A 391 Rogersi stílusnak (vagy nondirektív) tekintett hívásnak lényegesen magasabb átlagos kihasználása volt 3 kategóriánál: 4. elfogadó, 6. jóváhagyó és a 2. kategóriában, megerősítő. A direktív stílus több jellemvonása volt: 3. tájékozódás (kivizsgálás), 11. információ, tanács, 10. reagálás, 13. információ, tanács, 20. a segítőről való tájékozódás, és a 9. a visszautasítás. Csak ezt a 9 kategóriát lehet megkülönböztetni a két beavatkozási stílus között. Mindamellett ez a 9 kategória az ebben a vizsgálatban előforduló valamennyi beavatkozás 90%-át képviseli.

 

A beavatkozási stílusok meghatározói

 

Abból a célból, hogy kiderítsük milyen tényezők függnek össze a telefonon történő beavatkozás stílusával, megkülönböztető analízist folytattunk azért, hogy meghatározzuk, hogy a segítőknek és a hívóknak milyen jellemvonását kellett alkalmazni ahhoz, hogy a 2 beavatkozási stílus között különbséget tudjunk tenni. A hívó jellemvonásai 13 változót tartalmaznak: nem, életkor, beszélt nyelv (francia vagy angol), a depressziós hangulat szintje (1-től = nincs, 5-ig), rövid időtartamú öngyilkossági sürgősség (1-től = alacsony, 9-ig = nagyon magas kockázat), jövőbeli öngyilkossági kockázat (1-től = alacsony, 9-ig = nagyon magas kockázat), krónikusság (gyakori hívó), gyógyszerhasználat (pszichotropikus gyógyszerek), öngyilkosság tervezése (1-től = nincs, 6-ig = kész terv), esetleges pszichotikus állapot a hívás alatt, mérgezettség a hívás alatt, mentális egészségügyi szakemberrel kapcsolattartás, és megelőző öngyilkossági kísérlet. A hívókra vonatkozó adatokat valamennyi olyan személyre vonatkozóan gyűjtötték össze a segítők, akik a központokat hívták, kivéve a “depressziós szinteket”, amelyeket a szubjektív minősítéseken alapuló hívás során kutatók értékeltek ki. Az adatokat a szisztematikus információ központi feljegyzéseiből nyerték a hívókkal kapcsolatosan.

 

A speciális matematikai módszerek szerint a segítő önkéntes jellemvonásai: nem, életkor és telefonon történő beavatkozás során szerzett tapasztalatai. A hívó változói: életkor, előző öngyilkossági kísérlet, öngyilkossági kockázat, krónikusság, mérgezett állapot és orvosság használata. A segítők esetében csak a nemet és az életkor tartották meg.

 

A számítások alapján a beavatkozás két stílusa a hitelesnek elismert eljárással jól megkülönböztethető. Ezekből az eredményekből megállapíthatjuk, hogy a Rogersi stílusú beszélgetéseknél, egyrészt a hívók idősebbek és kevésbé veszélyeztettek az öngyilkosság szempontjából. Szintén kevesebb hívót lehetett krónikusnak vagy mérgezettnek tekinteni. Másrészt ezek a Rogersi beavatkozások valószínűbbek voltak akkor, amikor a hívók gyógyszerezett állapotban voltak, vagy előző öngyilkossági kísérletekről számoltak be. A segítők jellemvonását tekintve azt mondhatjuk, hogy inkább idősebbek és gyakrabban férfiak. A megkülönböztető eljárás alkalmazásával pontosan tudtuk osztályozni a hívások 61%-át. Így az irányító hívások 73,5%-át osztályoztuk megfelelően a Rogersi beavatkozások 53,7%-ával összehasonlítva.

 

 

Befejezés

 

Az itt alkalmazott minőségi módszerek azokat a beavatkozási folyamatokat vizsgálták, amelyek érdekes információt adtak arra vonatkozóan, hogy mi történik az öngyilkos hívók és az önkéntes segítők között a telefonon történő beavatkozások során. Annak a ténynek a dacára, hogy nem tudtuk megmérni azokat a beavatkozásokat, amelyek etikai okok miatt történtek, mivel ez rendszerint a pszichoterápia és a tanácsadás során történt, megfigyelési rendszerünkkel megbízható osztályozásokat kaptunk. Továbbá olyan beavatkozás profilokat tudtunk létrehozni, amelyek értelmezték a két intervenciós stílust. Ezeknek a stílusoknak az azonosítása bármely előző osztályozási rendszer nélkül valósult meg, mivel a csoportosítás nem ellenőrzött minta felismerési folyamattal határozták meg ezeket. Mindamellett már leírták a pszichoterápiára és a tanácsadásra vonatkozó irodalomban a két azonosítási stílushoz hasonló megközelítéseket (Hill és Corbett, 1993). Ezeknek a stílusoknak az önkéntesekkel történő azonosítása azt mutatja, hogy vitatható relatív hatékonyságuk vagy specifikusságuk dacára a beavatkozási folyamat egészében véve nem olyan nagyon különbözik bizonyos “szakszerű beavatkozásoktól”, különösen azoktól, amelyeket Hill kategorizált vizsgálataiban (1986, 1989). A szakemberekkel és nem szakemberekkel történő beavatkozási stílusok hasonló globális mintáját már egy vizsgálatban előzőleg bemutatták a Hill (1978, 1986) folyamatosztályozási rendszer alkalmazásával.

Azonban néhány specifikus technikát tekintve a hasonlóságok kevésbé nyilvánvalóak. Például mivel az öngyilkos hívó felé telefonon történő beavatkozások általában egy éppen fennálló krízis megoldásán alapulnak, kevés részletekbe menő magyarázat volt, amely a hosszú lejáratú bepillantó-tájékozódó terápiáknál megfelelőbb technika lehet.

Általában, egész sok tájékozódó, vizsgálódó, kutató kérdéseket találnak, még a “Rogersi” beavatkozási stílusban is. Ez feltehetően annak köszönhető, hogy az önkénteseket arra képezik ki, hogy valamennyi hívás sürgősségét vizsgálják meg, valamint a hívó erőforrásait részletesen feltárják közvetlen kérdésekkel (pl. “Tervezi-e, hogy öngyilkosságot követ el?” vagy “Hogyan tervezi az elkövetését?”, “Megpróbált valahonnan segítséget kérni?”). Ezért a Rogersi stílusú beavatkozások is némileg irányítóak voltak, azonban jóval inkább nem irányítóak, mint a direktív stílusú beavatkozások. Érdekes megjegyezni, hogy a beavatkozások egyes kategóriái azt mutatták, hogy gyakran nem tekinthetőek megfelelőnek a hagyományos tanácsadási technikáknál. Például a segítők 221 esetben számoltak be saját személyes tapasztalatainak egyikéről. Néha ez olyan kijelentéseket foglalt magába, aminek az volt a célja, hogy egy empatikus kapcsolatot hozzon létre (pl. “Nekem is volt egy nehéz válásom”), máskor pedig arról beszélgettek, hogy a segítő hogyan birkózott meg hasonló problémával (pl. “Amikor kiborulok, rendszerint felhívom az egyik barátomat, és elmegyek otthonról”). Másrészt, az olyan beavatkozásokat, mint a “moralizálás”, visszautasítás” és “fenyegetések” nyilvánvalóan ellenzik az önkéntesek kiképzési programjaiban a két központban. Mindamellett, előfordulnak ezek a választípusok, bár nem gyakran. Következésképpen érdekes lehet ezeknek a válaszoknak, a szövegösszefüggéseinek és az ilyen válaszokra adott reakcióknak a minőségi elemzése.

 

Az önkéntesek szűrővizsgálaton esnek át képességeik kiválasztási folyamatában. 32 óránál több kiképzésen kell keresztülmenniük, és azután ellenőrzik őket beavatkozásaik során, amíg úgy nem tekintik őket, hogy “készek” arra, hogy egyedül vegyék a hívásokat. Ezeknek a központoknak az önkéntesei megtanulják, hogyan becsüljék fel a kockázatot és a sürgősséget, megtanulják, hogyan segítsenek, amikor valaki orvosi szükségállapotban van, és példákat mutatnak be arra vonatkozóan, hogyan kell kezelni bizonyos hívás típusokat. Kiképzésük azonban nem tanít meg egy bizonyos specifikus beavatkozási stílust. Valójában, eredményeink azt mutatják, hogy a megfigyelt beavatkozási stílusok (amelyek nem tekinthetők “pszichoterápiai” tájékozódásnak) inkább az egész jellemvonások működésének és a hívók tapasztalatainak tekinthetők. Úgy tűnik, hogy az önkéntesek a hívó személytípus vagy a hívónak a hívás idején fennálló helyzetének természete alapján alkalmazzák telefonos “tanácsadási” ismeretüket. Valójában “válasz” osztályozási rendszerünk a hívó és a segítő közötti kölcsönhatások e folyamatának elismerésének tekinthető. Az önkénteseknek ezekhez a helyzetekhez való igazodása, saját hajlandóságukra való tekintet nélkül, hogy bizonyos stílust alkalmazzanak, a képességeikben megmutatkozó rátermettségük jele lehet, hogy alkalmazkodjanak a hívók krízisének természetéhez. Tehát, folyamatvizsgálatunkban a hívók jellemvonásainak jelentősége specifikus lehet a krízishelyzeteknek megfelelően, és a pszichoterápia vagy a tanácsadás kevéssé visszaható “reaktív” helyzeteiben nem szükségszerűen ismétlődik meg. Másrészt, figyelembe kell venni, hogy a segítők esetében csak 3 változó állt rendelkezésünkre a megkülönböztető analízisük során a hívók 13 változójával szemben. Ez lehetőséget ad arra, hogy hiányozzon a hívók néhány fontos jellemvonása, még akkor is, ha végül a háromból kettőt megtartottunk. Ugyanakkor a hívók 13 jellemvonásából csak hatot tartottunk meg. Ezt megelőzően a hívók jellemvonásai a beavatkozások kimenetelével függtek össze. A vizsgálat hasonló hívó-jellemvonásokat alkalmazott, hogy megvizsgálja a specifikus beavatkozási stílusokkal való kapcsolataikat.

Ez a vizsgálat azt is megmutatja, hogy azoknak a nehézségeknek a dacára, hogy élő beavatkozásokat vizsgáltunk anélkül, hogy ezeket fel tudtuk volna jegyezni, ezt a feladatot sikeresen végrehajtottuk. Egy egyszerű és megbízható “műszer”, a segítők válaszlistájának alkalmazásával jó leírást tudtunk adni a két öngyilkossági megelőzési központ önkénteseinek telefonon folytatott beavatkozásairól. Ha le tudtuk volna jegyezni, és újra analizálni tudtuk volna ezeket a beavatkozásokat, nem szükségszerűen emelkedett volna megfigyeléseink minősége. Érdekes lett volna viszont bizonyos beavatkozások összefüggéseinek részletes minőségi elemzése, hogy jobban megértsük telefonos önkéntesekkel történő alkalmazásokat.

 

Úgy érezzük, hogy az itt közölt mennyiségi megközelítés sikeres és ésszerű módja egy nehezen megközelíthető jelenség vizsgálatának: a telefonon történő beavatkozás során a segítő és a kliens közötti kommunikációnak. Ez a megközelítés rávilágított a megkülönböztető analízis által, a hívó jelentőségére a kommunikációban is, a segítő sajátos beavatkozási stílusára gyakorolt hatására is. Az általunk alkalmazott metodológia nem mutatja a telefonon történő tanácsadás teljes bonyolultságát, mindamellett objektív megközelítési módot ad ezekhez a kölcsönhatásokhoz, anélkül, hogy túl sok előző véleményt használnánk fel. Folyamatban lévő kutatásunkban a következő cél az, hogy megnézzük alkalmas-e ez a metodológia a telefonon történő tanácsadás technikái és beavatkozások hatékonyságának eredményfelmérései közötti kapcsolat vizsgálatára. 

Suicide and Life-Threatening Behavior, Vol. 25. Summer, 1995.

(The American Association of Suicidology)

 


 

 

Derek Humphry: Az idősek racionális öngyilkossága[113]

 

 

 

Nemrég egy Los Angelesben működő magas rangú városi klub meghívott, hogy beszéljek az önkéntes eutanázia témájáról. Amint a toronyház alagsorában lévő klub központjába beléptem, azon tűnődtem, miért kértek fel. Nemsokára kitaláltam, amikor az ülésen elnöklő lelkész azt mondta: “Felkértük a Hemlock Társaság igazgatóját, hogy jöjjön el, beszéljen velünk, mert mint ahogy mindannyian tudják, napjainkban veszítettük el két tagunkat, akik a tetőről ugrottak le.”

Annak ellenére, hogy a helyi híreknek mohó nyomon követője vagyok, erről nem hallottam. Nyilvánvalóan nem számoltak be a két halálesetről. Los Angelesben egyértelműen nem versenyezhet az öngyilkosság a város többi jelentős eseményeivel.

Pillanatnyilag jelenlétemnek ez az oka elaltatta éberségemet. A Hemlock Társaság önmagában nem pártolja az öngyilkosságot. Azt tartja, hogy erkölcsileg és legálisan az elviselhetetlen szenvedést okozó halálos betegséggel szemben végrehajtott öngyilkosság és elősegített öngyilkosság az elfogadható.

Az időskor önmagában sohasem lehet oka az önpusztításnak. Azonban akár tetszik, akár nem, néhány ember számára az öregség következményei elegendő okok az élet feladásához. Meg kell értenem, hogy a Hemlock Társaság 40 ezer tagja közül nagyon sokan úgy gondolják, hogy a szervezet céljaiban nem megy elég messzire: elviselték korlátozott célkitűzéseinket, de előnyben részesítették azt, hogy mi is az időseknek azért a jogáért harcoltunk, hogy az elősegített, méltóságteljes halált választhassák.

Néhányan ezek közül az emberek közül barátaim és ismerőseim, és minthogy a legtöbb pszichológus és pszichiáter teszi, ostobaság azt állítani, hogy ideiglenesen mentálisan betegek vagy depressziósok. Megbízható, gondolkodó, tervező emberek. Ne legyenek az Önök szülei!

Az idős emberek közül néhány, akikkel azóta találkoztam, amióta 1980-ban a Hemlock Társaság igazgatója lettem, öngyilkos lett. Néhányukat éppen az öngyilkosságukat megelőző napokban ismertem meg, és semmi különöset nem láttam a mindennapi életvitelükben. Valóban lehetséges az, hogy az értelmesebb és racionálisabb ember hajlamosabb az öngyilkosságra, mivel helyzetének mérlegét közömbösebben állapítja meg.

Visszaemlékszem az egyik Hemlock tag öngyilkosságának különböző kihatásaira, és rájöttem, hogy az előző évben egy 85 éves özvegy gyógyszer túladagolása miatt halt meg. Nem volt halálos betegsége, de attól rettegett, hogy szélhűdés éri, és utolsó éveit kórházban kell eltöltenie. Elviselhetetlen volt számára, hogy szeretett férje meghalt, a gyermekei felnőttek és szétszóródtak. Nem látta értelmét a folytatásnak és annak, hogy kockáztasson egy “meghosszabbított” halált.

A halála után két nappal egy férfi, aki ennek az asszonynak a házában a felső szintet bérelte, nagyon bánatosan hívott fel telefonon: “Olyan kedves volt” - mondta. “Miért tette? Miért nem mondta el nekünk? A halálát megelőző este láttam sétálni a kertben, és a megszokottnak tűnt.”

Elmondtam neki, hogy én is csodálom ennek az asszonynak az intelligenciáját és higgadtságát. Emlékeztettem arra, hogy évek óta rendszeres résztvevője volt a Hemlock konferenciáknak, és tisztán, nagyon alaposan megfontolta a dolgot. Joga volt saját döntésének titokban tartásához. - fűztem hozzá. Beszélgettünk egy darabig, míg meg nem nyugodott.

Két évvel később, amikor egy nyilvános ülésre küldtek el Honoluluba, egy fiatalember a közönségből megkérdezte, mi a véleményem az időskori öngyilkosságról. Azután eljött hozzám, és elmondta, hogy ő ennek az asszonynak az unokája. Ezt követően 1990-ben Dallasban egy asszony jött oda hozzám egy gyűlés végén, és úgy mutatkozott be, mint az elhunyt asszonynak a lánya. Mindketten elmondták, hogy azért jöttek el a Hemlock ülésre, hogy többet halljanak arról a szervezetről, amihez a rokonuk tartozott, és hogy borzasztó volt számukra ez az élmény. Még mindig nem egyeztek ki a halál módjával.

Néha hallok olyan idős emberekről, akik látva fizikális egészségük romlását, vagy szenilitásuk kezdődését, túladagolással vetettek véget életüknek. Csendesen, ceremónia nélkül, óriási gonddal, hogy ne zavarjanak másokat, és ne okozzanak megrázkódtatást, pusztítják el magukat.

A kontroll- és a választás elvesztésétől való félelem olyan nagy bennük, hogy szándékosan rövidítik meg életüket.

Elszomorodtam. Túl korán elvesztjük a becses életet. Meg vagyok győződve arról, hogy ha fel tudnánk kínálni nekik az eutanázia törvényes orvosi lehetőségét, a legtöbb esetben egy kicsit hosszabb ideig ragaszkodnának az élethez. Ha határozottan meg tudnának egyezni orvosukkal, hogy komoly egészségromlás esetén gondoskodik egy bizonyos halál anyagi eszközeiről, belekapaszkodnának ebbe.

Az eutanázia reménye, lehetősége meghosszabbítaná, nem pedig lerövidítené az életet.

Hollandiában halálos betegség esetén éppúgy létezik törvényesen elősegített öngyilkosság az időskorúak számára, mint halált elősegítő orvos. Ez nem olyan eljárás, amit könnyen alkalmaznak a hollandok. Egy idő után, amikor minden érintett jól meggondolta a dolgot, - ha helyénvaló - az orvos arra az elhatározásra jut, hogy segít. A család is megfontolja a halál “kérését”.

A legvalószínűbben azok kapnak a halálhoz orvosi segítséget, akik

a., idősek,

b., rossz egészségi állapotban vannak,

c., állandóan ismétlődő kérésük, hogy halállal segítsenek rajtuk.

Ez nem terjedt el nagymértékben, valójában az összes halálesetnek csak 4%-a tulajdonítható Hollandiában az eutanáziának.

Az eutanázia hozzáférhetőségének vigasza áldás a holland nyugdíjasok számára, ugyanakkor jótétemény azok számára is, akiket megkímél attól a lehetőségtől, hogy testüket fegyverrel vagy leugrással roncsolják szét.

Az erőszak elkerülésén kívül a holland öregeknek nem kell magányosan, titkolt módon véget vetni életüknek. Mivel törvényes és elfogadott a halálhoz való hozzásegítés, a család rendszerint jelen van, vagy a közelben van, amikor az orvos beadja a halálos dózist.

Sok-sok amerikai idős ember mondta nekem, hogy nagyon vágynak arra, hogy ilyen lehetőség a rendelkezésünkre álljon. Úgy gondolják, hogy alapvető polgári szabadságuk az, hogy akkor tudjanak véget vetni életüknek, amikor akarnak. Kellemetlen számukra az a gondolat, hogy titkolózva, végül is erőszakos módon távozzanak az élők sorából.

Míg a Hemlock Társaság legfőbb küldetése, hogy a halálosan beteg emberek számára megvalósítsa az orvosok által elősegített halált (az elősegített öngyilkosság vagy a közvetlen eutanázia révén).  A mi tagjaink nagy szükségét érzik annak, hogy egy lépéssel továbblépjenek, és ezt a szolgáltatást kieszközöljék a beteg idős emberek számára is.

Biztos vagyok abban, hogy miután megoldódnak a halálosan beteg emberek megsegítésével kapcsolatos problémák, az idősek halálhoz való hozzásegítésének kérdését a közvélemény puszta erejével etikailag és legálisan kell intézni.

Richard Lamm, Colorado egykori kormányzója, aki 1980-ban beszédet tartott az egészségügyi gondozási költségek kiértékeléséről, javasolta, hogy az idősemberek vállaljanak ebben nagyobb részt, most azt mondja, hogy az idősek a leglelkesebb támogatói.

Ne felejtsük el, hogy az időskorúak jelentős pénzügyi és politikai nyomás alatt vannak. Csúszós lejtőt jelent, ha a kormány gyalázatos okok miatt ragaszkodik az eutanáziához. Soha nem szabad megengednünk, hogy ez megtörténjen.

Nemrég egy Hemlock tag írta apja öngyilkosságáról a következő sorokat, amely arról árulkodik, hogy örül a történteknek. Magatartását így magyarázza:

“Hogyan örülhet egy apját szerető lány annak, hogy az apja öngyilkosságot követett el? Nem volt beteg. Valójában még azon a reggelen is úszott. De apám számára az élet véget ért. Annak ellenére, hogy 88 éves volt, egészséges volt. Még látott, de nem elég jól ahhoz, hogy hosszú időn át olvasson. Hallott, de a muzsika hangjai vagy a TV műsor szavai nem voltak elég jól kivehetők számára. Tudott sétálgatni, de nem tudott már golfozni. Szeretett a múltról mesélni, de a barátai már mind meghaltak. Megtört. Az öngyilkosság egy folyamat. Lassan befészkeli magát az emberi gondolkodásba, és ha az illető érzéseit kifejezi, ezek az érzések az egész családot érintik. Apám már több mint egy éve foglalkozott ezzel a gondolattal, de mi nem figyeltünk oda. Különösen aggasztotta az a gondolat, hogy számunkra teher lesz. Attól félt, hogy elveszíti az önállóságát. Az ágyában fekve műanyag zacskót húzott a fejére, és meghalt.”

Úgy gondolom, a társadalomnak ki kell egyeznie az időskorúak öngyilkosságával. Ez a kérdés toleranciát és megértést igényel; meg kell értenünk, mit jelent enyhülés nélkül élő halottként várni a halálra, amely csak egyesek számára hoz enyhülést. Szabályos, helyi, nyílt fórumokat kell létrehozni a nyugdíjasok számára, hogy megvitassuk az időskori öngyilkosságok mellett és az ellenük szóló érveket. Csak a mindnyájunk által gyakorolt becsületességgel és őszinteséggel fog az idősek öngyilkossága a lehető legminimálisabbra csökkenni.

 

Az öngyilkosság-megelőzés aktivistája

elveszíti második fiát

 

 

Fiának, Shakanak 1990-ben bekövetkezett halála után, Les Franklin továbbra is az öngyilkossági prevenciónak szentelte életét, azonban Jamon Franklin nemrég történt öngyilkossága keserűvé tette.

A férfi, aki első fia öngyilkossága után szervezetet alakított, az újabb tragédiával szembesülve is harcol. A tinédzser korú fia öngyilkossága miatt érzett bánata arra indította, hogy megalapítson egy öngyilkosság-prevenció szervezetet, hogy másokon segítve a családoknak ne kelljen hasonló tragédiát elszenvedniük. Azonban tíz évvel Shaka öngyilkossága után Franklin önmaga számára is megmagyarázhatatlanul hasonló rémséget élt át: a múlt hónapban második fia, Jamon is öngyilkosságot követett el.

A 31 éves Jamont a Shaka Franklin emlékére a fiatalokért létrehozott alapítvány központjaként is szolgáló családi ház négyautós garázsában egy kék, felújított Cadillac-ban halva találták, halálát szénmonoxid mérgezés okozta. Bánatával küzdve Franklin most kilép ebből a szervezetből. –“Haragszom magamra, bár tudom, hogy ha mindent tökéletesen csináltam volna, ez akkor is megtörténhetett volna” – mondta.

Feltehető, hogy az öngyilkosság kockázata 12-szer magasabb azoknál, akiknek közvetlen családtagjai öngyilkosságot kíséreltek meg, azonban ritkán lehet egy családon belül több öngyilkosságot találni. – mondta Dr. David Brent, a Pitsburgh-i Orvostudományi Egyetem Gyermekpszichiátriai Osztályának vezetője.

1997-ben a statisztikák szerint 100 ezer ember közül 11 követett el öngyilkosságot.

Az Észak-Colorádói egyetem végzett Les Franklin 25 éven át volt a légierőknél főhadnagy. Munkatovábbképző Hivatalban vezetőként is dolgozott a kongresszusba való jelöléséig, amikor is 1995-ben lemondott.

1990-ben Les Franklin családi házukba hazatérve 16 éves fiát Shakat a családi ház alsó hálószobájában öngyilkosság következtében halva találta. A fiú öngyilkosságához édesanyja egészségi állapotának romlása, valamint az a sérelem vezetett, hogy a főiskolán a futballszezon befejeződött. Egy évvel később az édesanyja rákban meghalt, újra házasodó apjánál pedig szívroham alakult ki.

Jamon tehát elvesztette fiútestvérét és anyját is. Ezt felismerve, az apa felajánlotta neki a segítségét, Jamon azonban elhárította ezt és biztosította az apát, hogy nem követ el Shaka-hoz hasonlóan öngyilkosságot.

Ezen a nyáron Jamon minden erejét latba vetve diplomát szerzett. Részese lett annak a programnak, aminek kapcsán akárcsak Shaka, a városközponti gyermekek korcsolya és hoki tanításáról gondoskodott. A barátok és a rokonok azt hitték, hogy Jamonra vigyáznak. – “Csendes típus volt, ezért olyan rejtélyes az egész” – mondta az egyik unokahúg. Az egyik legközelebbi barátja szerint Jamon biztos volt abban, hogy mindenki rendes. Soha semmi jelét nem mutatta annak, hogy azokról a borzasztó dolgokról, amik megtörténtek vele, beszélnie kellene. Csodálkoztunk volna, ha ennek a fiúnak az életben olyan titka lett volna, amit közülünk senki nem ismert.

Les Franklin és a felesége, M. Franklin tudtak a fiú küzdelméről. Egy hónappal a halála előtt öngyilkossággal fenyegetőzött, sikítozva forgatott egy nagy kést, azért mert az apja összeszidta a szobájában hagyott szennyes fehérneműk miatt. – “Halálra rémültem – mondta az apa. Attól tartottam, hogy ő is megteszi azt, amit a bátyja. Engedékenyebbnek kellett volna vele lennem.”

Amikor augusztus közepén Franklinék visszatértek tengerentúli nászútjukról, M. Franklin fedezte fel Jamon holttestét. Nem találtak búcsúlevelet, feljegyzést.

Les Franklin lelkileg összeomlott. “Olyan állapotban vagyok, hogy nem akarok vele kapcsolatban semmilyen jó vagy kellemes dologra emlékezni. Megígérte, hogy nem tesz olyat, amilyet Shaka. Nem tartotta meg a szavát!”

Az öngyilkossági áldozatok hozzátartozóira jellemző Franklin reakciója – mondta az egyik szakember. “Sok ember van, aki szabad folyást kell, hogy engedjen érzéseinek, sajnálatos módon néha még haragjának is – mondta D. E., aki fia elvesztése után szintén öngyilkossági programba kezdett.

“Íme egy férfi, aki iszonyú veszteséget szenvedett – mondta R.G., - teljesen sokkos állapotban van, idő kell, hogy feldolgozza ezt.”

Férjéhez hasonlóan M. Franklin is azt választotta, hogy folytatja az alapítványban való közreműködést.

 

 

Kommentár:

Az újságcikk, megjelenési helyére, amelyet kivágva, levélben kaptam, jól következtethetünk.

A fordítás igyekezett hűségre törekedni.

 

Van-e üzenete a számunkra?

 

1./ Sokan azért leszünk segítők, mert egykor nagyon megsérültünk. Önmagában ez nem baj.

2./ Segítői minőségben sem leszünk esetleg megkímélve a sorstól! Véletlenek vannak!

3./ A segítői minőségünk nem jár azzal, hogy a megszerzett segítői tudásunkat képesek

     vagyunk használni önmagunk védelmezése vagy rendbehozatalára.

4./ A segítői munka vállalásakor alaposan konzultáljunk szakemberrel!

5./ A segítői munkára jelentkezőkkel, ha lelki sérülésekre derül fény, alaposan kell

     foglalkoznunk.

6./ A médiában megjelenő cikknek nem mindig ártanak. A hasznukra kell ezeket fordítani!

7./ Szükséges egymásra figyelnünk, de az együttérző magatartás mellett gondoskodnunk kell,

     hogy társunk szakemberhez jusson!

8./ A “kiégési szindróma” elemei olykor finoman jelzik, hogy most ne tovább, meg kell állni

     egy időre erőink rendeződéséig, rendezéséig.

9./ Milyen jó lenne, ha nálunk is 11 százezrelékes lenne az öngyilkossági halálozás! Persze,

     ennyi is sok. Ugye?

 

Debrecen, 2001. szeptember 19.                                                                                                                                                            Dr. Kálmánchey Albert

 

 

 

((((((((((((((((((((((((((

 

 

 

A mentális betegségben szenvedő emberek öngyilkossága és gyilkossága

 

Még mindig nem tudjuk, hogyan lehet ezeket a halálokokat megakadályozni.

 

 

Az Egyesült Királyságban 1992-ben a mentális egészségügyi szolgálatok aggodalmaskodásának eleget téve kezdődött el a mentális betegek öngyilkosságára és gyilkosságára vonatkozó titkos vizsgálat. A kezdeti beszámolók korlátozottan hasznosak voltak a megállapított meghiúsító esetek aránya miatt. Erre a kérdésre vonatkozóan két cikk számol be az 1999-es vizsgálati beszámoló, a “Biztonságosabb szolgálatok” eredményeiről. Most már sokat javultak az esetmegállapítások, és az új beszámoló értékes leíró keresztmetszetet ad a mentális egészségügyi szolgálatokra vonatkozó öngyilkosságok és gyilkosságok jellemvonásait illetően. A kb. 1000 öngyilkosságot elkövető, és kb. évente 40 gyilkosságot elkövető ember a haláleset előtti évben valamilyen kapcsolatban volt mentális egészségügyi szolgálatokkal. Az öngyilkosságot elkövető embereknél közös a komorbiditás, beleértve az anyaggal való visszaélést és az előzetes önbántalmazást is. A gyilkosságok miatt elítélt embereknél közös a személyiségzavar és az anyaggal való visszaélés. Minden évben a gyilkosságot elkövetők közül kevesebb, mint 10-nél diagnosztizáltak skizofréniát.

               A BMJ cikkeiben a szerzők kellőképpen hangsúlyozzák, hogy a rendszeres áttekintések megállapították, hogy nem történik megbízható beavatkozás az öngyilkosság vagy a szándékos önbántalmazás megakadályozására. Maga a beszámoló azonban 31 előírást készít a klinikai gyakorlat megváltoztatására. Ezek a kockázatok felmérésére vonatkoznak képzéssel, a dokumentációval (a “beteg útlevelét” is beleértve), a specifikus gyógyszerhasználattal, a pszichológiai kezelésekkel, az öngyilkossági eszközökhöz való hozzájutás csökkentésével és a Mentális Egészségügyi Szolgálatban végrehajtandó változásokkal kapcsolatos előírások, e változás segítségével lehetővé válhasson a kötelező közösségi kezelés. Az eljárás készítőinek azonban óvatosnak kell lenniük ezeknek a széleskörű előírásoknak a végrehajtásakor, mivel jelentős bizonytalanságok vannak a beszámolóban, a mostani, az öngyilkossági prevencióra vonatkozó ismeretekben.

               Bár vannak az öngyilkosság kockázati tényezőire vonatkozóan információink, de nagyon kevés megbízható ismeret áll rendelkezésünkre, a kockázat pontos klinikai mennyiségi meghatározására vonatkozóan, ami az eredményes kockázati felmérés előfeltétele. Az egyik legnagyobb probléma az, hogy még a nagyon veszélyeztetett csoportban is ritka az öngyilkos. A beszámoló a kórházból való elbocsátás utáni időszakot jelöli meg a legveszélyesebb időszaknak. A csoportvizsgálatok azt mutatják, az elbocsátást követő első 28 napon az öngyilkossági arány 500 elbocsátott betegből egy, illetve 1000-ből egy. Ez az alacsony előfordulási arány a jelenlegi kockázati felmérések korlátozott érzékenységével és specifikusságával együtt azt jelenti, hogy alacsony a pozitív jósló érték. A hibás pozitívak száma viszont magas. Például, ha a kockázati felmérésnek még 80%-os  az érzékenysége és specifikussága (ami talán a jelenleg rendelkezésre álló adatokat is felülmúlja), minden 20 000 elbocsátott betegnél negyven fog öngyilkosságot elkövetni, akik közül harminckettőt nagyon veszélyeztetettnek kell azonosítani. Az összes 4024 beteg közül, akiket nagyon veszélyeztetettnek kell tekinteni, 3992 hibás pozitív. Ezért a nagyon veszélyeztetett csoport klinikai kezelésére vonatkozó előírások nagy számú beteg csoportra vonatkoznak.

               A beszámoló feltételezi, hogy a közösségi (community) kezelési módszer javulása 30 öngyilkosságot és 2 gyilkosságot akadályozhat meg. De ha még bizonyítékaink is lennének arra vonatkozóan, hogy az ilyenfajta stratégia hatásos, óriás számú beteget kellene kezelni ahhoz, hogy ezt elérjük. Jelentősek az előírások humanitárius vonzatai és a lehetséges költségek.  Sokféle módon lehet javítani a mentális egészségügyi szolgálatokat, és helytelen lenne valamennyi képzést és szolgáltatást fejlesztő eszközt ezekre a fontos, de ritka eseményekre összpontosítani.

               Az öngyilkosság és a gyilkosság kockázati tényezőire irányuló vizsgálatoknak a jelenleginél tipikusan a pszichiátria támaszaként nagyobb terjedelmű rendszernek kell lennie. Azoknak a vizsgálati mintáknak, amelyekre a beszámoló épül, az eset-kontroll vizsgálatokat kell felhasználniuk ahhoz, hogy a lehetséges kockázati felmérési eszközöket ki tudják fejleszteni.

               Annak ismeretében, hogy az alacsony öngyilkossági arány azt jelenti, hogy sok beteget kell ahhoz kezelni, hogy öngyilkosságot meg tudjunk akadályozni, a széleskörű gyakorlati beavatkozások nagyméretű véletlenszerű kísérleteire van szükségünk. Valójában a véletlenszerű ellenőrző vizsgálatokban sohasem tudjuk az öngyilkosságot elsődleges kimenetelként felhasználni. Ezért a kísérleteket a nagyon veszélyeztetett csoportokból kell felépíteni, hogy az esetarányokat növelni lehessen, és a szándékos önbántalmazást, mint kimenetelt felhasználhassuk. Az eredményeket a többi csoportra kell kivetíteni.

               A beszámoló azt is javasolja, hogy az egyéni helyi vizsgálatot a gyilkossággal kapcsolatban abba kell hagyni. Abba kell hagyniuk, de nem úgy, mint ahogy a “Biztonságosabb Szolgálatok” javasolja, mert “a szemrehányás légkörét” állandósítják. Az igaz, hogy a mentális egészségügyi szolgálatok felelősek a gondozási hibákért, és valamennyi nyilvános szolgálat nagymértékben alá van rendelve a külső felülvizsgálatnak. Azért kell abbahagyniuk a vizsgálatot, mert eredménytelenek, és módszereikben alkalmatlanok arra, hogy a jövőre vonatkozó angliai egészségügyi mentális egészséggondozás ellátására irányuló általános előírásokat elkészítsék. Mivel retrospektívak, az öngyilkosságok és a gyilkosságok megelőzéséről alkotott kezdetleges, primitív elképzelést segítik elő.

(The Lancet, 1999.)


 

Szakmai előadások

 

 

Rénes László[114]: A Lelkisegély Telefonszolgálat, mint sajátos organizáció   

 

(részletek)

 

A debreceni Lelkisegély Telefonszolgálat 1970-ben alakult, Magyarországon és az akkori “szocialista blokkban” is az első ilyen jellegű szolgáltatás volt. Az alapító, dr. Szabó Pál főorvos érdeme a kezdeti nehézségek kiküszöbölése, és a minden új kezdeményezésektől idegenkedő társadalmi vezetők meggyőzése a Szolgálat szükségességéről.  Dr. Szabó Pál 1976-ig volt a Szolgálat vezetője. Később dr. Kálmánchey Albert lett a szolgálatvezető, aki már a megalakulástól aktívan részt vett ebben a munkában, s azóta is irányítja, nagy szakmai tapasztalatával  segíti a mindennapi munkát. A Lelkisegély Telefonszolgálat a kezdetek óta éjjel-nappal, díjmentesen hívható, s ez fontos követelménye a nemzetközi normáknak, a Magyarországon később megalakuló Lelkisegély Telefonszolgálatoknak követendő példaként állt, mivel az elérhetőség fontos szakmai szempont is.

A Szolgálatot évente kb. 6 ezren hívják. Ezeknek a hívásoknak általában az egyharmada igényel konkrét segítői munkát, amit 3 szakmai “profilként” határozunk meg:     

·      szuicid prevenció,

·      krízisintervenció,

·      mentálhigiénés problémák segítése.

 

A Hívók az élet számtalan területéről sok problémát tárnak fel az ügyelőinknek, de nagyobb százaléka a problémáknak általánosnak is nevezhető lenne, címszavakban olyan gondok, amelyek bármelyikünket is érinthet. Ezért tartjuk fontosnak, hogy folyamatosan tanulmányozzuk, milyen problémák megoldásában számítanak ránk, milyen téren fejlesszük tudásunkat-munkánkat, de ezeken túlmutatva is, hol lenne szükség fokozottabb prevencióra, a társadalom változásaiban hol élnek meg nehézségeket az emberek.

Abban a pillanatban, mikor az ügyelő felveszi a telefont, általában egy elkeseredett emberrel kerül kapcsolatba. Nem lehet differenciálni, szétválasztani azt, hogy melyik gond enyhébb, melyik súlyosabb. A probléma-megoldó beszélgetés során a Hívó feszültsége oldódik, körvonalazódnak számára a nehézségek, amelyek eddig megoldhatatlannak tűntek, s ezeket közösen végiggondolva juthatunk el a konkrét megoldási szándékhoz.

Ebben a munkában nagy felelősség hárul az ügyelőkre, hiszen általában csak egy alkalommal beszélnek a Hívóval, ekkor kell és lehet adekvát segítséget nyújtani. A szakmai felkészültség mellett az ügyelő leginkább “önmagát” használja a munkája során.

 

A szakmai felkészültség alappillérei többek között:

n   a beszélgetés-vezetés szakmai tudása,

n   a szakmai tapasztalatok alkalmazása,

n   a hivatásetika ismerete, elfogadása, érvényesítése,

n   a kompetencia határok ismerete.

 

Az ügyelő személyes felkészültségének is sok attribútuma van:

n   az önismeret, az “énhatárok” ismerete, az élettapasztalatok helyes értelmezése,

n   az önkontroll,

n   a hitelesség,

n   az empátiás reakciók és készségek elmélyítése,

n   flexibilitás,

n   a testi-lelki-szellemi teherbírás.

 

Nem mindegy tehát, hogy egy Lelkisegély Telefonszolgálatnál ezeket az ismereteket, készségeket hogyan kezelik, milyen formában van lehetőségük az ügyelőknek fejlődniük, eddigi tudásukat, tapasztalataikat elmélyíteniük.

Ennek a kérdésnek a megválaszolása előtt azt kell tisztáznunk, kik is ők, a telefonos ügyelők? Ha röviden akarunk felelni rá: laikus önkéntesek. Ők azok, akik munka, tanulás mellett, esetleg nyugdíjas éveiknek a szabadidejét rászánva önkéntesen vállalják ezt a munkát. Mikor erre a munkára jelentkeznek talán nem sejtik, hogy mit vállalnak. Legtöbbjük valóban, szakmai értelemben laikus, hiszen nagyon sokféle munkaterületről érkeznek hozzánk. Szakembereink választják ki az általuk megfelelőeknek vélteket, akik ezután egy 100 órás intenzív kiképzésen vesznek részt. Fokozatosan megismerkednek a telefonos munkával, a régebbi ügyelőkollégákkal, sok-sok szakmai kérdéssel. De ki merné azt mondani, hogy ennyi és ennyi óra képzés, tanulás, szakmai “fogások” elsajátítása elegendő egy olyan munkához, ahol ilyen nagy szakmai és emberi kihívásoknak kell megfelelni?

Valljuk be, hogy ma még nagyon kevés humán szakterületen érzik ennek a súlyát, hogy megfelelő felkészültséggel engedjék ki az iskolapadokból a szakembereiket. Általában a “nagy-betűs-élet” az, ami “felavat” és “beavat”. 

A címben sajátos organizációnak neveztük a telefonos segítségnyújtás szervezetét. Talán ezeknek a kérdéseknek a boncolgatása közben érthetjük meg leginkább, hogy mitől ilyen szerveződés ez. Természetesen a munka is sajátos, hiszen itt sajátosan az interperszonális interakció, a verbális- és a metakommunikáció csak a vokális csatornán jön létre. Ezek a munkaterület sajátosságai, emellett éppoly fontos, hogy az ügyelőbázisunk szakmai fejlesztése, regenerálása, “karbantartása” állandó feladat, s ennek a megvalósítása nem könnyű. Tulajdonképpen az együtt végzett munkához is kell felkészültség, tapasztalat, és azoknak a szakmai ismereteknek és személyes adottságoknak a felhasználására is szükség van, amelyeket a Hívókkal végzett munkában is alapvetőnek tartunk.

 

Úgy érzem, hogy nekünk szerencsénk van, hiszen a szolgálatvezetőnk, az eddigi szupervízoraink, a régebb óta ügyelő kollégák jól felkészültek, egy olyan szellemiségben tudnak együtt dolgozni, ami megkönnyíti az új ügyelőknek a beilleszkedést, a ráhangolódást a munkára, hogy a szakmai fejlődést és az önfejlesztést ne tehernek, hanem olyan lehetőségnek éljék meg, hogy munkájuk során ne csak adni, hanem kapni is tudjanak.

Meggyőződésem, ha kapunk, adunk is, és ha adunk, kapunk is.

És reményeim szerint ez nem circulus vitiosus.

 

(Elhangzott az 1997-es Telefonos Nap alkalmából rendezett szakmai ülésen a Református Kollégiumban.)

 

 


 

30 ÉVES A DEBRECENI LELKISEGÉLY TELEFONSZOLGÁLAT

Jubileumi Találkozó

2000. április 14-16.

 

 

 

 

Dr. Kálmánchey Albert[115]: Emlékezés a 30 évre

 

(részletek)

 

Kedves Vendégeink!

 

Úgy gondolom, mindnyájunknak megható érzés lehet e szép történelmi falak között lenni, hősi elődeink által használt padsorokban ülni, az ősi Református Kollégiumban és Debrecenben, ahol történelmünk folyamán két ízben is nagy jelentőségű esemény zajlott le. Az egyik az, amikor 1849-ben Kossuth Lajos  április 13-ai  javaslatára április 14-én az országgyűlés népgyűléssé bővülve, a Debreceni Nagytemplomban egyhangúlag kimondta a Habsburg-Lottharingiai Ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét.

A másik: 1944. december 21-én történt, amikor e helyen, az Oratóriumban ült össze az Ideiglenes Nemzetgyűlés, másnap pedig megalakult az Ideiglenes Nemzeti Kormány.

 

Nagy örömünkre van, hogy e helyszíneken kaptunk lehetőséget jubileumi emlékülésünk megtartására. Több oka is van annak, hogy ezt választottuk. Az egyik, hogy 30 évvel ezelőtt itt, Debrecenben indult útjára az a mozgalom, az a kezdeményezés, amely mára már közel fél száz taglétszámot jelentő hálózattá fejlődött és a bajban lévőknek a telefonhívás lehetőségét kínálja fel a kedvező megoldás reményében. A másik, hogy a telefonkagyló 30 évvel ezelőtti első felvételéről való megemlékezés lehetősége éppen a 2000. évre esett. A harmadik ok, hogy jelen ünneplésünkkel együtt debreceniként jó érzésekkel gondolhassunk elődeink kezdeményezéseire és tetteire. A lehetőségből íme - a sok-sok áldozatra kész és fáradságot nem ismerő emberek munkája által - valóság lett.

 

Ez ünnep kapcsán kívánunk visszatekinteni, emlékezni, új ismeretekkel és érzésekkel feltöltődni. Emlékezni a szolgálatokban dolgozó, lelki munkát végző, láthatatlan, de ugyanakkor nagyon is jelenvaló társainkra, a magyarországi egészségügy és mentálhigiéne önkéntes és különös közkatonáira.

 

Megköszönni kívánjuk mindenkinek, akik végzik, akik segítik, akik támogatják és éltetik e mind elméletileg, mind pedig gyakorlatilag rendszerbe szedett, megalapozott telefonos lelki elsősegély-nyújtási módszert és szolgáltatást. A benne dolgozók érdemesek és méltóak az ünneplésre, határon innen és túl.

 

Az öngyilkossági arányokat tekintve Hajdú-Bihar megye mindig a legrosszabbak közé tartozott. A Nyugat-Európai megelőző szervezetek és mozgalmak, valamint az IFOTES hatására és hírére hazánk is elszánta magát, és Dr. Szabó Pál révén a Debreceni Városi Pszichiátriai Gondozó Intézetben 1970. december elsejével megindult az első hazai lelkisegély telefonszolgálat: a 12-165-ös, számunkra oly fontos és annyira ismertté vált telefonszámon, non-stop működésben, ingyenesen, és az akkori szocialista körülmények között figyelemmel kísérten és megtűrten. Roppant izgalmas volt az első napokban a telefonkagyló felvétele egy kb. 1,5 m2-es férfiöltözőnyi helyiségben. Büszke vagyok, hogy én is a kagylót elsőként felvevők között lehettem. A kezdeti évek természetesen nehezek voltak, akadozó és hiányos volt a képzés, és profi szakanyaggal sem rendelkeztünk.

 

Ezzel párhuzamosan folyt az öngyilkosságot megkíséreltek felkeresése az I-es Belklinika intenzív osztályán, ezt követően pedig otthonaikban. Azt hiszem, hogy Debrecen ezen a téren is úttörő munkát végzett.

Dr. Szabó Pál az eredményekről 1972-ben Miskolcon, majd 1975-ben Debrecenben tudományos ülésen számolt be. Sajnos a tudományos publikációk elmaradtak. Előadásain szép eredményekről számolt be. Az 5 év alatt 1020 páciens került utógondozásba, 4300 látogatás történt, s az 5 év alatt a telefonhívások száma 5000 körüli volt. Ma már 1 év alatt van ennyi. Eredményeiből azt szűrte le, hogy nagyon hatásos lenne a munka, ha az intenzív osztályi elbocsátások után krízisambulanciák és gondozók vennék kezelés alá a beteget, és - mint javasolta - az öngyilkosság megelőzésének kérdését az egészségügyi közigazgatásban folyamatos feladattá kellene tenni.

 

Dr. Szabó Pál halála, aztán pedig egyéb nehézségek a jól fejlődő folyamatokat megszakították. A szolgálat újjászervezése 1982-vel vette kezdetét. Az ország más nagyvárosaiban az eddigre már folyamatosan és szervezetten működő szolgálatok tapasztalatait összegyűjtve mi is az új elméleti és gyakorlati útmutatásokat vettük figyelembe, egyre több volt ezek között a külföldi eredetű is, amelyekről Dr. Buda Béla folyamatosan gondoskodott. Elmondhatjuk, hogy a debreceni munkát ő kezdettől érdeklődéssel kísérte és ez a mai napig sem szűnt meg.

 

Életünkben nekünk is sok-sok nehézségeink voltak, sok nehéz évet és időszakot éltünk meg, stábok születtek és haltak meg, lelkesedés és csüggedés váltotta egymást, sérülések és sértődöttségek keletkeztek és múltak el. A negatív események feltehetőleg többnyire a vezető számlájára írhatók, de újabb és újabb önkéntesek jöttek, s hitték és gyakorolták a telefonsegély szolgálat nemes gondolatait és célkitűzéseit. Az eddigi és a mai rendezvényünk is ezt tanúsítja. Nagy tudományos összejöveteleink nem voltak, de szép előadásokkal emlékeztünk meg a 15. évfordulóról, és ekkor alakult meg a lelki elsősegély szolgálatok országos szövetsége is 9 szolgálattal, amelyet Alapító Nyilatkozat erősített meg. Ez számunkra nagyjelentőségű esemény volt.

Megünnepeltük a 25 éves jubileumot is, amelynek még a mai napig is híre van, azt bizonyítva, hogy a debreceniek, ha ünnepelni akarnak, nem fukarkodnak. De kérkedni sem akarnak, csak azért fáradoznak, hogy a telefonsegély szolgálatosokat vállalásaikban és hitükben az ünneplésekkel is erősítsék.

 

(Elhangzott 2000. április 15-én a Református Kollégium Oratóriumában, a jubileumi találkozó szakmai ülésén.)

 

 

 

 

Almásy Maritta[116]: Csoportélet paradicsom és pokol között

 

  (részletek)

 

Ha még emlékeztek rá, tavaly a szupervíziós csoportmunkáról beszéltem nektek. A szempont a hívó és az ügyelő közti kapcsolat feltárása volt, a Bálint-csoportok mintájára. Bár ezen a szinten is vannak irracionális problémák, az ellenállások, azonosulás, indulatáttétel, stb.-vel kapcsolatban, itt a munka egyéni szinten az esettel vagy szituációval kapcsolatban fejlődik ki. A cél, a feladat egy adekvátabb hozzáállás a hívóhoz, panaszaihoz és kérelmeihez. Az eszköz zömében, ha nem is kizárólagosan, a megbeszélés, megvilágítás, érvelés, következtetés és felismerés. Ezeket Freud a másodlagos racionális folyamatok közé sorolja amiket a valóság-elv szabályoz. Ez a munka persze annál eredményesebb, ha a csoporttagok motiváltak, a vezetőjük jó szakember, mindenkinek az Én-je elég fejlett és a szorongást elhárító mechanizmusok aránylag keveset jelentkeznek...

Sajnos, vagy szerencsére - ez a kimenettől függ - néha a csoport megakad. Nem mondhatjuk többet, hogy milyen jó csoport vagyunk, nincs öröm-élmény, narcisztikus megelégedettség. A kimondott és ki nem mondott rossz érzések uralkodóvá válnak, a feszültség, vagy az unalom (ami semmivel sem jobb) egyre növekednek, a rivalizáció egymás között, vagy a vezetővel, elhatalmasodik. A csoporton kívüli közlések tömegei bénítják, vagy rövidzárlattal terhelik a csoporton belüli munkát. A konfliktusok állandóan ismétlődnek, az alcsoportok becsontosodnak és fennáll a felbomlás veszélye.

Wilfred Bion angol analitikus volt az, aki legzseniálisabban elemezte a csoportélet lélektanát. Ő az, aki kifejtette azt a gondolatot, hogy minden csoport nemcsak a racionalitás és a feladat szintjén működik, ahol a valóság-elv és a tudatosság áll a csoport szolgálatában.

A csoportélet Bion szerint ugyanakkor egy másik szinten is működik, amire túlnyomóan az irracionális, tudatalatti, úgynevezett elsődleges folyamatok jellemzők. (Bion maga nem fogadja el a két folyamat elvi szétválasztását. )

Másképp mondva a csoporttagok tudatos közreműködésével egyidejűleg egy emocionális, fantazmatikus, szubjektív forgalom vagy áramlat is létezik. Ezek részben elősegíthetik, de meg is buktathatják a feladat megvalósítását. Ezen a képzeleti szinten, az elsődleges folyamatok uralkodnak. Azaz, hogy a pszichés erők az élet első szakaszaiban átélt vágyak kielégítésére törekszenek az örömelv rendje szerint. Ezek az úgynevezett archaikus folyamatok amik, képzetekhez “imágók”-hoz, elképzelésekhez vannak kötődve és emocionális erejük igen nagy. Minden csoport például egy ideális, boldog, feszültség nélküli összetartásról álmodik. Ez a “Paradicsomi-állapot”, amire mindenki vágyik, aminek az elképzelését mindenki magában hordozza, s amit a csoport felelevenít, és rezgésbe hoz. Ha ez az álom olyan erős és általánosan feltehető, hogy ez azért van, mert minden ember átélt egy ilyen állapotot születése előtt, és ha az anya az élet kezdetén tökéletesen tudott alkalmazkodni a csecsemő szükségleteihez, akkor egy kis ideig még azután is fennáll. Ez a korszak az ún. illúzió ideje. A csecsemő azt hiszi, hogy például elég megkívánni az anyja mellét, és az már ott is van, mintha ő alkotná a vágyával. Az ismételt beteljesedés adja ezt az illúziót, s bár a valóság-elv elég gyorsan ezt az élményt megcáfolja, ennek pozitív maradványai túlélik a pszichében a kiábrándulás krízisét. Ami még lehetővé teszi az illúzió fennmaradását, azt Winnicott átmeneti jelenségeknek nevezi. Az ötödik hónaptól kezdve a csecsemő egy tárgyhoz kötődik, általában puha anyagból, amire szüksége van, főleg az elalvásnál. Ez az úgynevezett átmeneti tárgy, ami az illúziót egy bizonyos fokig képes fenntartani. Használata helyettesíti az anyát, a mellet, s ami a kapcsolathoz fűződik, amikor a valóságban nincs jelen. Ez a tárgy nem tartozik csak a szubjektív világhoz, mert a külső valóságból származik, de nem csak onnan. Mondhatjuk, hogy egyben talált és alkotott, és ezt a paradoxont el kell fogadjuk. A tárgy nem változtatható meg, és nem szabad a hovatartozását eldönteni, vagy értékét megkérdőjelezni. Az átmeneti tárgyból jön létre az átmeneti térség. Itt találkozhat a szubjektív valóság a külső világgal, s ez a semleges élményterület az egész élet során nagy szerepet játszik. Az átmeneti jelenségekhez tartoznak az alkotás különböző megnyilvánulásai, a művészet, a vallás, a játék, a tudományos alkotás és a csoportélet egyes jelenségei is. A francia csoportpszichológusok hosszan fejtegették a csoport értelmezését, mint átmeneti területet (Kaës, Anzieu, Misserand, stb.). A közös élmény egyszerre szubjektív és objektív, racionális és irracionális, alkalmat ad az élmények “játékos” - metaforikus értelmezésére, főleg akkor, amikor az elsődleges folyamatok erősen mutatkoznak. Hogy a csoport, mint átmeneti jelenség működhessen, ki kell alakuljon egy “tartály” vagy “konténer”, amiben a tartalmak, azaz élmény-elemek megmaradnak és túlélnek. Így ezek nem vesznek el nyomtalanul, mint egy feneketlen kútban. Ha ez a tartály működik (ez a csoportvezető feladata), akkor minden konfliktus, szorongató csoportélmény feldolgozható és értelmezhető.

Szeretném egy példával megvilágítani ezeket az inkább elvont gondolatokat. Itt Magyarországon vezettem egy ötnapos mentálhigiénés csoportot. A feladatirányt az én szokott stílusomban nem nagyon sikerült betartani. A csoport állandóan, mondhatnám kihívóan próbára tette türelmemet és elfogadó-képességemet. Végül is az volt az érzésem, hogy az agresszív elutasításomat akarja elérni. Hogy a tudatos viszont-indulataim ne gátolják túlságosan a munkát, elég hamar megmondtam a csoportnak, hogy úgy érzem magam, mint egy anya, akit a gyermekei addig akarnak heccelni, amíg majd elcsattan egy pofon. Zárójelben megjegyzem, hogy milyen fontos és hasznos a viszont-indulatok átdolgozott kifejezése. A vezető kezelheti ezeket, mint egy igen találó barométert. Természetesen nem elfogadható az “acting out”, azaz cselekvésbe átvitel, semmilyen pofon nem volt, és nem mentem ki a szobából becsapva az ajtót magam mögött - inkább egy értelmező beavatkozásról volt szó. Ezek után a csoport kifejezte az ambivalens érzelmeit. Egyrészt azt játszották, hogy létezik-e egy feltétel nélküli elfogadó anya valahol, és ha igen, el bírja-e viselni - a nélkül, hogy megsemmisülne - az agressziót. Ott volt a vágy egy tökéletes anyára, akivel feleleveníthetik az ideális kapcsolatot, a paradicsomi álmot. Másrészt ott volt a kihívás: mutassa meg végre ez az anya, hogy ő nem jó, hanem rossz, adja már azt a pofont, hogy meglássuk az igazi arcát.

Ami itt jelentkezett a csoportban, visszavezethető a kettéhasadt anyaképre, amit a csecsemő az első hónapokban kialakít. Melanie Klein ezt, mint védekezési mechanizmust írja le, a szorongás ellen, amit a csecsemő érez az ösztönös agresszivitásból és a frusztrációkból kifolyóan. Ennek a folyamatnak maradványai végigkísérnek bennünket az egész életben, és jelentkeznek az elsődleges folyamatokban. (Így például a fajgyűlölet, előítéletek, stb... mind visszavezethetők a kettéhasadt képekre. ) A rossz általában a külvilágra van kivetítve, hogy a belső csak, mint jó maradhasson meg. Ha ez nem történne, akkor a francia közmondás szerint a szorongás úgy jelentkezne, mint a leforrázott macskánál, aki még a hideg víztől is fél. Az általános félelem helyzetéből a macska megmenekülhet az által, hogy a tárgyat kétfelé, jóra és rosszra hasítja. Így van az, hogy valahol mindig vágyunk a régi szép időkre, mikor még a cowboy filmekben az indiánok a rosszak, a cowboyok a jók, vagy fordítva. Tudtuk, hogy kinek az oldalán vagyunk és ez igen kényelmes, egyszerű és biztató. A filmek azóta árnyaltabbak lettek, de a tudatalatti világ, nem követte a film fejlődését. Itt továbbra sincsenek árnyalatok, minden fekete vagy fehér, jó vagy rossz. És ráadásul a történet folytonossága nem szempont. Visszatérek az előbb említett csoportélményre. Az utolsó órában az egyik csoporttag azt mondta: “akárki akármit mond, ő az én anyukám, és engem szeret legjobban”. Ez a fiatalasszony volt a csoport szóvivője, mert mint mindig, a többi tag is osztozott ezzel a problematikával. A tanulság elég evidenciával az volt, hogy az ilyen paradicsomi álmok felkerekedése mindig agresszióval is jár. Ezek miatt a kapcsolati élet igen megnehezedik, konfliktusok keletkeznek, óriási elvárásokkal és rizikóvállalásokkal, a kiábrándulások kikerülhetetlenek. (Gondoljuk el például a párkapcsolatban ezeknek az elvárásoknak a következményét.) Természetesen ezt a megvilágítást a csoportvezetőnek kell megadni és feldolgozni. Szerintem ez a nagyon megható történet megmutatja azt a lehetőséget, amit előbb említettem, a csoportélményt, mikor az irracionális archaikus szint elhatalmasodik a keret és a tartály segítségével, lehet, sőt kell, mint átmeneti jelenséget kezelni és értelmezni. Mindannyian tudtuk, hogy nem objektív valóságról szólt a történés, de nem is hallucinációról. Az átmeneti térség megengedte a szubjektív és objektív világ találkozását a vágyak kifejezését és közössé tételét. (A szó két értelmében van egy köz, egy távolság és egy közös élmény szint). Az értelmezés az egyetlen módja annak, hogy feloldja a feszültségeket, felismertesse az archaikus fantáziák formáit, erejét. A megakadt csoportot újra egy pozitív és örömet adó közös élmény gazdagítja, tehát az élmény elősegíti a valóság elfogadását, a paradicsomi álom megvalósíthatatlan, újra és újra meg kell gyászolni. A csoport elérheti azt, amit Melanie Klein depressziós pozíciónak hív: a psziché megérett az ambivalenciára. Nem csak jó vagy rossz van, hanem jó és rossz egyidejűleg, a csoport nem egy pokol, ahol a rivalizáció gyilkos, és az anya egészen rossz, vagy ideális, tökéletes, csak jó élmény. De mindenképpen ketté hasadt, bár az álmot ebben a csoportban a végén mégsem egészen adtuk fel, de tudatosan és játékosan vállaltuk a létét. Azért is megtörtént az “integráció”. Ebben a szóban benne van egyszerre a beépülés, szintézis, és ugyanakkor az egység, épség, egészség és összegzés gondolata is.

Egy másik példával szeretném érzékeltetni azoknak az archaikus jelenségeknek a megnyilvánulását, ahol az irracionális szinten bár szintén a paradicsomi álom a motor, a hangsúly a hasadás által okozta élet-halál harcon van, és elszabadul a pokol, azaz a gyűlölet és az agresszió.

Helsinkiben az IFOTES kongresszus alkalmából új elnököt kellett választani. Az akkori leköszönő elnök egy svéd lelkipásztor volt, akit főleg az északiak (svédek, németek,...) és a magyarok is nagyon szerettek és tiszteltek. Elnöksége utolsó évében a déliek (francia, olasz, spanyol...) kritizálták és bírálták a vallásos dominancia miatt. Egy elnökjelölt volt csak: francia és ráadásul nő. Előadta, hogy Franciaország még nem elnökölt és ő szívesen vállalná a feladatot, ideje és lelkesedése is van. Ezzel a mondattal már elindította a lavinát, ugyanis nem egy ország elnököl, hanem egy személy. Hogy-hogy nem az északiak lázba jöttek. Mintha pásztorukat megtámadták volna az ellenfelek, a konfliktus és a szenvedélyek kifejezése teljesen nyílt volt: dübörgés, kiabálás, felháborodás és hatalmas feszültség. Az, ami a racionális szinten teljesen ésszerű, kézenfekvő határozat kellett volna, hogy legyen, ugyanis objektív szinten az elnökjelölt teljesen megfelelő volt, az egy elfajult, gyűlölködő harcba ment át, ami a jelölt képletes, de szabályos kivégzésével végződött. Egy szavazattal kapott csak kevesebbet a kelleténél, ráadásul elszámoltak valamit, így jogilag mégis győznie kellett volna, ahogy ez később kiderült. Ha az ember belegondol abba, hogy ez a sok jó, nyájas szamaritánus, ingyenesen ügyelő, odaadó, felebaráti szeretettel eltelt ember egy gyűlölködő, szenvedélyes csoporttá alakult, - van min csodálkozni. Csak Bion elmélete segíthet a történteket megérteni. Az elsődleges folyamatok azért kerekedtek fölül, mert a volt elnökkel a “csoport” a “Bioni” értelemben függőségi viszonyban volt. Nem volt lehetőség kellően meggyászolni a “Jó Pásztort”; sem keret, sem idő nem adatott. El kellett volna mondani a sok jó tulajdonságát amit megismertünk, kifejezzük hálánkat, és megsirassuk, úgy ahogy azt a temetési szertartásokban, a gyászfolyamat elősegítésére alkalmazzuk. A csoport két részre hasadt, voltak a támadók, és a támadottak. Mindkét alcsoport a mások szemszögéből nézve támadó volt. Mindegyik jónak és áldozatnak érezte magát, a másikat pedig üldözőnek és rossznak tekintette. Nem volt középút. A csoport átalakult a függőségtől a “támadás-menekülés”-i viszonyba. Gondolom mindenkiben felelevenedtek például a háborúk a franciák és a németek közt. Alsace-Lorraine, Verdun, Ardennes-i csaták, sőt ahogy ezt Clemenceau mondta 1920-ban, még Waterloo is. Hogy ez az ellentét milyen mélyre ment és mennyire érintette az “ellenfeleket”, az bizonyítja, hogy három évre rá, a következő IFOTES kongresszuson, Amsterdamban ez megint előjött. A franciák felszólították az ülést, hogy fejezze ki megbánását és kérjen bocsánatot a francia jelölttől. Ezt a németek és “csatlósaik” megtagadták, a másik fél megbotránkozására. Egy kiscsoportban volt alkalmam a problémát feldolgozni, megmunkálni. Szerencsémre képviselve volt benne mindkét alcsoport. Előjöttek a fantáziák, a ketté hasadt képek harca, aztán a képzetek. Egy részt a jó pásztorról, aki életét áldozza a nyájáért, másrészt a forradalmárok hősiességéről, 1789 emléke, ahogy az egyházak uralmát lerázták. Végül a csoport el tudta ismerni a két reprezentáció negatív és pozitív oldalait: nem 100%-ig kielégítő a birkák névtelen sorsa a nyájban (ahol különben előfordul egy-egy fekete bárány is) bár az összetartás, a szeretet és a biztonság, amit a pásztor nyújt előnyös. Másrészt, ha a forradalom célja a szabadság, testvériség, egyenlőség is, kicsit sokat működik a véres guillotine. Az ár elég magas, az eredmény sosem tökéletes, sohasem végleges. Miután ez felszínre került már nem volt hasadás a jó és rossz közt, mindkét fél jó és rossz egyszerre, meg lehet dolgokat beszélni, létrejött egy megértés, esetleg a jóvátétel, a kölcsönös megbecsülés. A valóság árnyalatos, “színes”, nem fekete vagy fehér. Valami megint “közös” lett a szó két értelmében. Távolság az elsődleges érzelmekkel szemben és megosztott, közösen elfogadott értelmezés. A racionális másodlagos szint megint működésbe léphet. Nincs paradicsom, sajnos a valóság tökéletlen, az ideális csak álom, de ha felismerjük az irracionális erőket, amik bennünk működnek, akkor a másik nem pokol, ahogy Sartre mondja, idealistának lenni irreális és pszichés szinten káros, de egy ideálért harcolni egészen mást jelent: például keményen megdolgozni a haladásért. (Ez a kiscsoportban megtörtént.)

Itt nem tudom megállni, hogy ne nyissak ki egy zárójelet. A múlt évi Hódmezővásárhely-Makói országos találkozó alkalmával egy előadó a pszichoanalitikus értelmezésről úgy szólt, mintha az csak valamilyen perverz agynak a torz szüleménye lenne. Ezt különben a szakemberek is megjelölik vad pszichoanalízis néven. A gond abból fakad, hogy nem lett különbség téve a nem pszichológus hallgatóság előtt a vad analízis és a szakmai feltételeknek megfelelő értelmezés között. Ez utóbbi ugyanis konkrét, mérsékelt, szuggesztív, tömör, világos, és főleg élményre alapozott és jókor alkalmazott.  Amellett összefüggéseket köt, elfogulatlan lebegő szemléletmódot fejez ki, transzpozícióra és interpolációkra alapoz, de mindig megmarad az élmény szinten. Egy olyan országban, ahonnan Ferenczi, Bálint, Alexander, Spitz, Szász, Szondi, és annyi zseniális analitikus került ki a világba, ez a tavalyi elemzés szinte elképesztő.

Remélem tudtam veletek érzékeltetni, hogy nem miden értelmezés vad pszichoanalízis. Harminc éves szakmai életemben ilyenekkel csak viccekben találkoztam. A szakmai értelemben vett értelmezés felszabadító hatású és számol az ellenállásokkal is. Nem arról van szó, hogy azok az állítások hamisak, vagy rosszak és az enyém igaz, és jók. Arról van csak szó, hogy szakmai szinten megfelelnek-e Freud és követői elfogadott leírásainak vagy nem.

Csak nagyon hiányosan és vázlatosan közelítettem meg ezt a komplikált összetett problémakört,  azért remélem a csoportok kríziseinek megértéséhez és az irracionális folyamatok felismeréséhez és megmunkálásukhoz adtam egy pár támaszpontot.

Legfontosabb szerintem a nehézségek, konfliktusok, csalódások és álmok feldolgozása. Ehhez kell, hogy a csoport és vezetője keretet és időt adjon szinte állandóan. Ez a munka sohasem tekinthető befejezettnek. A második feltétel a csoport felhasználása, mint “tartály”. Ez is a vezető feladata, amit Winnicott “holding”-nak, megtartásnak hív. A harmadik feltétel az, hogy a csoport-élményt mint átmeneti jelenséget kell tekinteni: mit és hogyan játszunk ezen a mezőn a szubjektív és objektív világ között. Utoljára szükséges az értelmezés közös átdolgozása. Mindez egy pszichés folyamatot állít be, ahol az elsődleges ösztönös és másodlagos ésszerű folyamatok együtt működhetnek kéz a kézben. Ehhez tartozik az ambivalencia elérése a tökéletlenség elfogadása, a mindenhatóság, a teljesség, és a paradicsomi boldogság gyásza. A nyereség felér az elveszett illúziókkal. Haladunk ugyanis önmagunk és mások megismerésében és elfogadásában. Ha az Édeni tudásfájának tiltott gyümölcséről lemondtunk, képessé válunk az anyaföldön termelt gyümölcsök élvezetére. Mert terem sok gaz és mérges növény is, sokszor fájdalmasan és gondosan meg kell dolgoznunk miattuk, de előfordul, ha a klíma eléggé jó, hogy csodálatosan, majdnem ajándékba adatik egy színes, ízes termés is. Ilyet kívánok nektek, osztozzatok rajta jó kedvvel, bőséggel.

 

(Elhangzott 2000. április 15-én a Református Kollégium Oratóriumában, a jubileumi találkozó szakmai ülésén.)

 

 


 

Buza Domonkos[117]: A jót jól,  s mégis hogyan?

 

 “Jót s jól, ebben áll a nagy titok...”

A telefonszolgálatok szuicid-prevenciós lehetőségei

 

 

Még nincs ötven éve annak, hogy Chad Varah anglikán lelkész elkezdte humanitárius tevékenységét Londonban az öngyilkosokkal, elindult a Szamaritánus mozgalom.

Harminc éve, hogy megkezdte működését az első magyar telefonszolgálat Debrecenben, és Szabó Pál úttörőknek járó méltatlan megütközéssel találkozott a szakma részéről. “Jó szándékú (de veszélyes?) dilettánsok”, “ezer ételrecept empátiával rendelkező háziasszonyai”, - emlékszünk, ugye, kollégáink megjegyzéseire.

Néhány éve - a közelben (Hódmezővásárhelyt) - tettem azt a frivol megjegyzést, hogy az új gondolatok térnyerése az orvostudományban, és még inkább a pszichiátriában, máshogy működik, mint a hasadó anyagok felezési ideje.

A telefonszolgálatok éthosza és kultúrája mégis “áttört” a 30 év alatt, a debreceni indulás óta mára polgárjogot nyert, talán a mentálhigiéné 80-as években felfutó divatja hátán, végtére is az egyetlen valódi mentálhigiénés hálózat a telefonszolgálatoké, mára egész országot ellátó rendszerré fejlődve.

Mondhatjuk bárminek, tény, (és ezt azóta a szakma - tisztelet elsősorban Buda Bélának - megerősítette) hatalmas lehetőségeket rejt ez a modern, mégis szinte archaikus elemeket megmozgató forma: a telefon, mint eszköz, és mint módszer.

A telefonszolgálatokban az elmúlt évtizedek praxisa egy olyan szemléletet érlelt ki, amely a krízist antropológiai, nem pszichiátriai jelenségnek véli, s azt mondja, hogy az ember, mint az önmagának-nem-elég, élete végéig befejezetlen, a sors bizonytalansága által szorongatott - ahogy talán Karl Rahner katolikus teológusnál olvastam - hiány-lény, akit az tesz emberré, hogy törekszik - céljai, az értékek és a normák iránt. És valójában ennek a humán konstruktumnak (az ember nembéli lényegének, Marx után szabadon) a kérdésessé válása fektetheti csak két vállra az embert, és nem azok a szükségleti hiányok, amelyeket Freud leírt.

A krízis antropológiai fogalmának koncipiálása döntő fordulatot hozott a krízisintervencióban és - következményesen - a szuicid-prevencióban. Az addig hagyományosan pszichiátriai fogalomkör kinyílt és lehetővé tette a humanisztikus pszichológia, a rendszerszemlélet és a logoterápia működési elveinek integrálását a gyakorlatba. Az öngyilkosság, mint pillanatnyi elmezavar koncepciója itt múlt ki, illetve szűkült le valódi, korlátozott érvényességi tartományára, és veszítette el érveit a kusztodiális szempontokat hangoztató hagyományos pszichiátriai koncepció.

A személyiség autonóm életébe soha sem látunk bele teljes mélységében, szinte csak a jéghegy csúcsaként érzékelünk valamit, ami szemünkbe tűnik.

Megkockáztatom, hogy minden olyan törekvést, ami medikalizálni igyekszik azt a folyamatot, ami elvezethet a krízisen át az öngyilkossághoz, inadekvátnak, s a beavatkozás sikere szempontjából is hiábavalónak minősíthetünk.

Az öngyilkosság-megelőzés, a krízisintervenció a szó szoros értelmében véve kívül esik tehát a hagyományos, pontosabban a XX. századi orvoslás terrénumán. Nagy erőfeszítésébe kerül a működő krízis-osztályoknak is, hogy “hasonlítsanak” a többi kórházi osztályra, s nem is nagyon törekedhetnek rá, ha adekvát segítséget akarnak adni klienseiknek, pacienseiknek.

A szolgálatok tulajdonképpen kétféle, bár nem markánsan különválasztható szerepet vállal(hat)nak fel, bár a sürgősség szempontjából a kettő közt nincs lényeges különbség. (Azt a dilemmát fogalmazom itt újra, ami annak idején a telefonszolgálatok kapcsán a budapesti és a pécsi modell közt megjelent, talán megoldást hozva az akkori vitára is).

 

1.    Van egy első-szűrő funkciójuk, amit korábban diszpécser funkciónak neveztünk. Ez az első-szűrő funkció az, amelyet akkor gyakorol a szolgálat, amikor az operátor detektálja a krízist, netán a szuicid veszélyeztetettséget és - ezt oldva - előbukkan a premorbid személyiség. Ennek korrekciója nem tartozik a szolgálat kompetenciájába.

Ha a krízis - ahogy Gerald Spaul mondja - a hosszabb hibás személyiségfejlődés talaján kialakult inadekvát reakciók következménye, a krízisnek megágyaztak a személyiség hiányállapotai, neurotikus mintái, játszmái, a coping mechanizmusok elégtelensége, a személyiség problémamegoldó válasz-készségének nem pillanatnyi, hanem hosszú folyamatban bekövetkező beszűkülése, akkor ezek korrekciója nélkül nem lehetséges a továbblépés, a rendeződés, azaz szinte törvényszerű az újabb megterhelésre az újabb krízis bekövetkezte.

Ebből következően - a személyiség rekonstrukciója, rehabilitációja, korrekciója és a krízis által dinamizált segítő kapacitások bekapcsolása csak olyan terápiás keretek között valósulhat meg, amelynek feltételeit (ugyan csak hellyel-közzel és inkább csak a vágyfantázia szintjén) a néhány működő krízis-ambulancia és -osztály biztosíthatja.

Ezt a feladatot a telefonszolgálat - többek között a terápiás keretek híján - nem vállalhatja fel, a személyiségben mélyen fekvő elásott dögök kiemelése a pszichoterápia területe.

A krízist diagnosztizálva azonban a telefonszolgálat - kompetencia-határainak felismerésén túl - nagyon sokat tehet. A szolgálatnak módja van, hogy felmérje a veszélyeztető tényezőket és az erőforrásokat egyaránt, s a krízisintervenció szabályai szerint elindítsa a segítő beavatkozásokat.

Oldania kell a hívó pszicho-averzív attitűdjét, ami akadálya annak, hogy pszichés problémájával bárkihez fordulhasson (a stigmatizáció, s következményesen a szegregáció veszélyétől tartva). Különösen fontos ez az egészségügy vonatkozásában.

De: tudjuk, hogy az a kapcsolat, ami a hívó és kliense között az első beszélgetés kapcsán létrejött (a krízisben szinte imprinting-szerű erőséggel) a vivőereje minden további beavatkozásnak. Nyilvánvaló, hogy amikor az egyszer kinyílt, kibontakozott személyiség szembesül azzal a realitással, hogy

ad 1.  problémáját újabb személlyel, (ráadásul jelzett kapcsolatban, az egészségügyben, szinte törvényszerűen anonimitása feladásának kényszerével) személyekkel kell megossza, és

ad. 2. ez azt is jelentheti számára, hogy ejtik a kapcsolatból.

Itt kritikus ponthoz juthat a segítő beavatkozás. Tudjuk, hogy igen nagy a valószínűsége annak, hogy nem keresi fel az ambulanciát, az osztályt. Ezt a nehézséget, törési lehetőséget igyekezhet kiküszöbölni a szolgálat pl. a személyes behívás lehetőségével, illetve avval, hogy a stábok személyekben átfedéssel működnek (ugyanazon személy - anonimitását feladva - fogadja a klienst pl. az ambulancián).

Ugyancsak fontos, amit Buda Béla olyan szépen megfogalmazott: a “telefonszolgálatok a szakma lelkiismereti őrpontjává válnak”, mivel a társadalom, társas kapcsolataink bajainak olyan teljes keresztmetszetével, a közösség és az egyén szenvedéseinek olyan bugyraival találkoznak, amivel máshol nem szembesültünk, s amit fel kell, hogy mutassunk. Ez a szignalizációs funkció. A szolgálatok mintegy társadalompatológiai térképet készíthetnek azokról a nyomorúságokról, amelyek ellátatlanok, s ezt felmutatják, hogy szerveződjön a “kezelésére” valamilyen segítség.

Az, hogy a krízis a személyiség mely állapotában, milyen talajon jött létre, nem mindegy tehát. S persze: ha egy krízis egy korábbi krónikus (pszichiátriai) megbetegedés szemléletmódjának irrealitásán épülő patológiás válasz - itt szerepünk palliatív (szenvedés-enyhítő) lehet; ha heveny pszichiátriai megbetegedés első tünete - a realitás-kontroll jelenti/jelentheti a segítséget.

 

2.    Ha a szuicid helyzet az akut megterheléssel kiváltott reakció kategóriájába sorolható, a telefonszolgálatok adekvát segítséget adhatnak a hívónak.

 

Nézzük az elméletet: (Jót s jól és mégis hogyan?)

 

Az életben bekövetkező kritikus változásokra, krízisekre öt alapvető feladat teljesítése lehet a válasz, akár a kliens, akár a segítő oldaláról is nézve:

1.    A helyzet személyes jelentőségének értelmezése és megértése. (Beillesztve az életeseményeim sorába, megtalálom a helyét és értelmét az aktuális problémának.)

2.    A másik feladat a realitással és a külső követelményekkel való szembesülés. A “most mi a helyzet?”, “hogyan tovább” témaköre ez.

3.    A kapcsolat fenntartása a potenciális segítőkkel, a referenciaszemélyekkel, a számunkra releváns érzelmi, vagy szakértő kapcsolatokkal.

4.    A helyzet kiváltotta érzelmek ésszerű egyensúlyának megteremtése és megtartása.

5.    Az elengedő én-erő és kompetencia megtartása, és ennek felhasználása a helyzet további megoldásában.

 

Továbbá: krízisintervención azokat az eljárásokat értjük, amelyekkel a válság lefolyását adaptív irányba tereljük, beleértve azt a törekvést is, hogy az egyén jövőbeni nehézségeit ezáltal eredményesebben tudja megoldani.

 

A hatékony krízisintervenció alapelvei Farberow szerint a következők:

·      azonnaliság,

·      probléma-közeliség,

·      elkötelezettség,

·      együttműködés,

·      várakozás-teliség.

 

Ha tehát a szuicid krízisben lévő segélykiáltása, a “cry for help” eljut hozzánk, a következő lépéseket kell megtennünk:

·      kapcsolat-teremtés, s annak fenntartásával információk gyűjtése a bajban lévőről;

·      a veszélyeztetettség mértékének megállapítása;

·      a személyiség dezorganizáltságának felmérése;

·      a fokális probléma azonosítása, tisztázása;

·      a segítő erőforrások feltérképezése, szükség esetén ezek mozgósítása;

·      a terápiás terv megformálása, a megfelelő akciók beindítása és

·      a saját kompetencia állandó mérlegelése.

A válság oldásakor gyors feszültség-csökkentésre és elfogadó, beleérző megközelítésre törekszünk, s az eközben nyert fölismerésekből fogalmazódik meg az aktív beavatkozás elképzelése.

 

Ez az, amit a krízisintervenció elmélete mond nekünk, és most nézzük meg, mi történik a telefonszolgálatok hívásaiban:

A kapcsolatot a hívó kezdeményezi, mert az állapotából fakadó feszültség (a szenvedés-nyomás) erősebb benne a közlés visszatartásának igényénél, a kommunikáció fenntartásáért és terápiás jellegű áthangolásáért a segítőnek mégis meg kell küzdenie.

Tapasztalati tény, hogy a szuicid szándék jelzése, a kijelentés szintjén sokszor alaktalanul, formátlanul szakad ki a személyiségből. Ugyanakkor - ritka kivételtől eltekintve - a lenni vagy nem lenni ambivalenciája valóban “szégyenlősen”, rejtjelezetten, halvány és rejtőzködő nyíltsággal, fura takarókkal mutatkozik meg.

A telefonszolgálat anonimitásával (ami nem simán névtelenség, hanem a személyes közlést nagyon is lehetővé tevő sajátos kommunikációs helyzet) kitűnő lehetőséget ad egy ilyen ambivalens üzenet - “felelőtlen” (nem meggondolt, végig nem gondolt) közlésére. Olyan “korai stádiumban” kerülhetnek felszínre szuicid jelzések, amikor a reális kapcsolatokban még rejtettek.

Érdekes: ahogy Almásy Maritta mondta, a valóság elv uralta realitás és az elsődleges folyamatok világa közt húzódik a közbülső tárgyak terrénuma.

Ez az úgynevezett átmeneti tárgy, ami az illúziót egy bizonyos fokig képes fenntartani. Használata helyettesíti az anyát, a mellet, s ami a kapcsolathoz fűződik, amikor a valóságban nincs jelen. Ez a tárgy nem tartozik csak a szubjektív világhoz, mert a külső valóságból származik, de nem csak onnan. Mondhatjuk, hogy egyben talált és alkotott, és ezt a paradoxont el kell fogadjuk... Az átmeneti tárgyból jön létre az átmeneti térség. Itt találkozhat a szubjektív valóság a külső világgal, s ez a semleges élményterület az egész élet során nagy szerepet játszik. Az átmeneti jelenségekhez tartoznak a művészet, a vallás, a játék, a tudományos alkotás és a csoportélet is.

A telefonszolgálat is az átmeneti térség egy pontja. Ezért lehetséges, hogy összeköti, összekötheti a vágyakat, az irracionálist, a fantáziát a valósággal, lágyabban és élhetőbben, mint a szikár realitás. Ez az a felület, ahol a remény működőképes, kegyelmi állapotot teremtve, szinte felfüggesztve a mindig őrölő időt: - “A fenevad idő zabál és tekereg tovább, míg sorsodat darálják fogai.” - mondja a vers.

Persze, ez lehetőség és kockázat egyben, hiszen egy-egy beszélgetés során vagy a valóság-elv erősödik meg, vagy az irrealitás világa teljesedik ki. A szolgálatnak módja van tehát arra, hogy felmérje a veszélyeztető tényezőket és az erőforrásokat egyaránt, s a krízisintervenció szabályai szerint elindítsa a segítő beavatkozásokat. A beavatkozás elhalasztása kockázatos, az időtényezőnek döntő jelentősége van. Ha meggátolható, hogy a feszültség paroxizmusba csapjon át, egy idő múlva a veszélyeztetettség megszűnhet. Ennek érdekében a verbalizációt és a dramatizációt bátorítani kell, hiszen a szenvedés-nyomás csökkenésével alkalmassá válhat a hívó az operatív megoldások, a problémamegoldás elindítására.

A krízisben az átfordulást, a “kimenetelt” a fájdalomtelt múltba-fordulás, a tűzijáték-szerű (trial and error - próba-szerencse) próbálkozások, a feltörő érzelmek fázisából - paradox módon - nem az jellemzi, hogy a személyiség “kezébe veszi a sorsát”, hanem a gépies sodródás, amikor a személyiség nem ura a folyamatnak, történnek vele a dolgok, mintha lemondott volna a kontrollról, - és az acting out cselekvések, az agresszió, a kontrollálatlan düh.

Hiszen ezért igaz az, hogy az egyén megteszi inkább, semmint akarná, ha krízise elmélyülésével a kimenetel a szuicídiumra szűkül. (Az öngyilkos nem meghalni akar, csak nem tud úgy élni, ahogyan eddig.)

Itt tulajdonképpen a fordulópont élménye fogalmazódik meg, ami az intrapszichés jelzésekben az önértékelés aktuális színvonalára utal, s ezek az “ágensei” a kimenetelnek - a sodródásnak, illetve acting out-nak.

A dinamikát a szenvedés keretezi, s két csomópont közt feszül: egyrészt a személyiség meg akar kapaszkodni, másrészt vakmerő, túlkockáztat, mindent egy lapra tesz fel, s mivel kognitív funkciói érintettek, értetlen, rugalmatlan.

A folyamatban a kapcsolat a döntő, mert az elszigetelődés mértékében csökkennek a belső rendeződés esélyei. Nem várhatjuk a beszűkült, érzelem- és indulat-vezérelt, ezért gyatrán kommunikáló embertől, hogy belátó és kooperábilis legyen. A segítőkapcsolat akkor hatékony, ha érzelem-telítetté válik, mert a meghallgatás ad lehetőséget a belátásra, s amint az érzelmi túlsúlyú állapotból a kognitívba való átváltás lehetősége megnyílik, csökken a szenvedés-nyomás, oldódik a krízis: problémahelyzetté alakul.

Hollós István írja mindmáig kiadatlan csodálatos novellájában az “Ismeretlen fuvaros”-ban: az emberi kapcsolatok aranyszőnyege, amelyben élünk, amit továbbsző minden ember, az életével, minden cselekedetével, s mint delejes aranyló gombolyagok, a cselekvések csillogó szövete köt össze bennünket, múltunkat jövőnkkel.

“Nem arra eszmélünk, hogy befelé haladunk önmagunk mélységei felé, hanem, hogy mások felénk irányuló jelzésére nyitjuk önmagunkat.” “A valóság sokkal kölcsönösebb, mint hinnénk.” “A találkozás elutasítása: halál, késznek lenni a találkozásra: élet.” - mondta Van Den Heuvel a Találkozás - Encounter című előadásában.

“Mi, itt jelenlévők mindnyájan átéltünk már olyan találkozásokat, amelyekben bizonytalannak éreztük magunkat, képtelennek a segítségadásra és a kellő reagálásra, s amelyet beszélgetőtársunk - a vonal másik végén - mégis olyannak élt meg, hogy az számára segítség, jótékony és hasznos volt.” “Az ilyen tétova beszélgetések mögött rejtőzik a mindennél fontosabb felismerés, az hogy szükségünk van egymás gyengeségére, hogy felfedezzük egymás erejét.” “Szükségünk van a másokkal való találkozásokra ahhoz, hogy saját énünkkel találkozhassunk. - és hozzáteszi: “Ehhez persze belátás kell és egy bizonyos távolság. És ahhoz, hogy egymásnak segíteni tudjunk, az a távolság épp oly fontos, mint az elfogadás.” (A.H. Van Den Heuvel: Találkozás - Encounter, előadás a Nortwijkerhoot-i IFOTES kongresszuson, 1991.)

A mindennapi gondolkodásmód egyoldalú racionalizmusa következtében a válságban lévőknek éppen a passzív beletörődő része kér “tanácsot”, - “az ész mindent megoldhat” alapon.

Az öngyilkossági válságban lévőnél - ha igaz, hogy alapvetően kapcsolati-, kötődési viszonyaiban sérült, - nem erre, hanem egy viszonylag passzív, befogadó magatartásra van szükség.

A helyzetébe bele nem törődő, aktivitását önmaga ellen fordító szuicid veszélyeztetett nem “tanácsot” kér, hanem feltétel nélkül kötődni akar, állandóan provokálva, vajon valóban feltétel nélkül elfogadják-e. Agressziója az őt felvállaló ellen fordulhat. A kapcsolattartás igénybe veszi a segítő egész személyiségét.

A segítőben viszont a depresszív, függő, illetve inkompetens viselkedés - alárendelődésével - sokszor nagyobb elfogadást vált ki, “kedvesebb”, s könnyebben felvállalhatónak láttatja a problémát, mint az indulatokat kifuttató, acting out-os, kiszámíthatatlanabb, több negatív indulatot tartalmazó és indukáló viselkedés.

 

És akkor nézzük meg a férfi/nő különbségeket a krízis állapotjellemzőinek megítélésénél (az 1995/96-os budapesti kutatásunkból).

A segítők a férfiakat kevésbé minősítik szorongónak, szenvedőnek, reménytelennek, sérülékenynek, bizonytalannak, tanácstalannak, döntésképtelennek, támaszkeresőnek, feszültnek, idegesnek, mint a nőket, ugyanakkor az agresszivitást, vádaskodást és a vakmerőséget, túl-kockáztatást inkább jellemzőnek tartják rájuk nézve. Kérdés, hogy a labelling jelenséget ragadhatjuk itt meg, vagy tényleg ilyenek a krízisben lévő férfiak. Egy árulkodó jel van: a kapcsolati bizonytalanságot, kitettséget egyértelműen a férfiakra tartják jellemzőnek az ügyelők. S miközben csábító a feltételezés, hogy jól látják a megfigyelők, de akkor még veszélyeztetőbb a dolog, hiszen a viselkedéses jegyek eltakarják a valódi szükségleti hiányt, feszültséget, így a férfiak netán szisztémásan kevesebb segítséget kapnak, mint amennyi (belső) állapotukhoz adekvát lenne.

 

Az elhúzódó, tulajdonképpen soha meg-nem-oldott krízis jellemző az ismétlődő öngyilkossági kísérletek elkövetőire: nem tudnak kötődni, problémáik megoldása helyett feszültség-levezetésüket a “könnyebb út” irányába (pl. alkoholizálás, gyógyszer-függés, stb.) engedik, s mivel krízisük emiatt voltaképp soha nem bontakozik ki, - s ezért nem is oldódhat meg -, újra és újra veszélybe kerülnek.

Vajon érzékeljük-e krónikus hívóink kríziseit, veszélyeztetettségét?

És a legdöntőbb tényező:

“Mi döntjük el, hogy közel engedünk magunkhoz egy riasztó krízist, úgy, mint egy alkalmat a kedvező változásra, vagy engedünk a szorongásunknak, s ez igazolja tehetetlenségünket, kétségbeesésünket, reménytelenségünket, izolációnkat, minden lehetséges félelmünket.”

“Empátiával fordulni mások felé nagyon nehéz, mert megkövetel egy olyan belső indítást, hogy másokkal eljussunk arra a pontra, ahol azok a leggyengébbek, sebezhetőek, magányosak és sérültek. A spontán válasz a szenvedésre sokszor az, hogy menekülünk, hogy gyors csodaszert, vagy gyógyító módszert találunk. Ami azonnal nyilvánvalóvá válik a mások szenvedésével való találkozásunkkor, a magunk sebezhetősége.”

“Nem igaz az, hogy a legnagyobb szenvedésnek hatására tehetetlen lesz az ember, - ilyenkor a létezés érzése, a jelenlét, ami megragadja, s ez a jelenlét a legfontosabb, amit tehetünk másokért.”

“Mi, tevékeny, fontos emberek először és elsősorban azt szeretnénk látni, hogy jelenlétünk hogyan változtat meg bizonyos helyzeteket, s gyakran nem is veszünk tudomást a legnagyobb értékünkről, arról a képességről, hogy együtt tudunk érezni mások szenvedésével.” (Penny Prophit, IFOTES kongresszus, Helsinki, 1988.)

 

Mesterem, Csirszka János mondja: ha a világot nem tudjuk megváltoztatni, magunkat kell megváltoztatni. A szemüveget, amivel látjuk a világot. Hiszen ekkor máshogyan látjuk, s - ezzel - új lehetőségeink támadnak. A nézőpontváltás lehetősége akkor adott, ha az ember letesz saját “megoldásairól”, elengedi azokat, és egyedül marad, eszköztelenül, kitetten és kiszolgáltatottan (mint az öregember, akinek a világ az éjjeliszekrényéig terjed, a pohárig, benne a fogsorával, a párnaaljig a feje alatt). Megéli a szenvedést (de profundis). Hogyan engedheti ezt meg magának? Ha rábízza magát valakire/valamire. A semmire? Arra nem bízhatja, csak valamire. Ezért telefonálnak a hívóink.

A telefonszolgálatokban jelentkező krízishívások zöme olyan a szó szoros - filozófiai (ontológiai) - értelemben vett egzisztenciális krízis, amelynek “megoldása” egyáltalán nem pszichiátriai, sokkal inkább emberi feladat, s benne a szuicídium témája az élet értelmének elvesztéseként, a tanult reménytelenség képében mutatkozik, ahogy azt néhai Kovács Sándor dr. a “Tévelygések” című könyvében olyan plasztikusan kifejtette.

“Félreértés, amit a depresszió mechanizmusáról véltünk. Nem a szeretet elvesztése az a fájdalmas veszteség, amely a kétségbeeséshez vezet: a legmélyebb, legintenzívebb emberi szenvedés a jövőbe vetett bizalom elvesztése, a remény elvesztése.” - mondja Penny Prophit (Helsinki, 1988.). Emlékeztetek arra, hogy Eric Berne leírásában a depressziós szkript a “no love”.

“A remény valódi kezdetei ott tűnnek fel, ahol az elkeseredés és kétségbeesés kísért.” (Gabriel Marcel: Homo Viator)

“A remény voltaképpen az ember bensőjében van. Egy belső érzés arról, hogy van segítség kívül. A segítségre-nyílás minden személy állandó, maradandó szükséglete. A segítség, amely ‘kívülről jön’, sokszor valósul meg olyan mások által, mint amilyenek Ti vagytok.” (Penny Prophit, Helsinki, 1988.)

 

(Elhangzott 2000. április 15-én a Református Kollégium Oratóriumában, a jubileumi találkozó szakmai ülésén.)

 

 

 


 

Bodó Sára[118]: Az élet - létkérdés

 

 

               A lét kérdésekkel jár. Némelyikük olyan jelentős, hogy egyenesen "létbe vágó", szó szerint belehasít az ember biológiai életébe. Ezek a létkérdések, amelyek ott lüktetnek minden ember életének a mélyén, s emberivé teszik azt, ami az emberé. Csak az embernek vannak létkérdései, hiszen egyedül az ember képes kérdésként felvetni életének nagy kihívásait. Ez a lehetőségünk, s ez a felelősségünk. A létkérdések szembesítenek bennünket önmagunkkal, egymással, környezetünkkel.  Nem lehet őket kikerülni, válasz nélkül hagyni, bagatellizálni. A megfelelő jó válasz emeli az emberlét méltóságát, élhetővé teszi az életet, a rossz vagy elrontott válasz rombolja ezt a méltóságot, és sebezhetővé teszi az életet.

               A létkérdések sokfélék lehetnek.

               1.Vannak, amelyek eredendően azok, hiszen nélkülük nem képzelhető el (legalábbis teljes) emberi élet. Nincs ember, aki ne szembesülne valamikor ezekkel a kérdésekkel, ne várna vagy ne adna rájuk valamilyen választ.

               Bajba jutott emberekkel beszélgetve hamar kitűnik, hogy a legtöbb nyomorúság mögött egészen ősi igények sérültek meg: a szeretet, a bizalom, a védettség, az elrejtettség biztonsága, a lét értelmére vonatkozó bizonyosság (hogy alapvetően jó érzés lenni), a kapcsolatban léttel öröme. Ezek a lét legalapvetőbb, legeredendőbb — és feltétlenül megválaszolandó kérdései. Újszülöttként meg sem tudjuk őket fogalmazni, mégis megmaradásunkat jelenti a válasz. S a válasz minősége később is döntően meghatározza saját feleleteinket. Akit szeretnek, az előbb-utóbb elhiszi, hogy ő is szeretetképes, akiben bíznak, hogy bizalomképes, s akivel kapcsolatban vannak, hogy kapcsolatképes. A jó válasz önértékelést, önelfogadást, önigenlést ad, meggyőz arról, hogy érdemes élni. Paul Tillich teológus szép kifejezésével élve a jó válasz létbátorságot ad: "A létbátorság az az etikai aktus, mely által az ember igent mond önmaga létére, létezése mindazon elemének dacára, melyek konfliktusban állnak lényegi önigenlésével."[119]

               De sokszor találkozunk a lelkigondozásban olyan emberekkel, akik épp ezekben az eredendő létkérdésekben szenvednek a rossz válaszoktól. Nem győződtek meg arról, hogy jó élni, mert senki nem győzte meg őket a szeretet, oltalom, védettség biztonságáról.

               A jól ismert regresszió jelenségének egyik legfontosabb üzenete a lét legalapvetőbb kérdéseire igényelt újabb vagy teljesen új válasz megszerzése. A lét alapfeltételeiben elbizonytalanodott ember talán még kétségbe esettebben akar újra és újra meggyőződni arról, hogy mégiscsak létezik az a bizonyos szeretet és elfogadás. Ha kell, provokálja, ha kell, koldulja. Kinek milyen a személyes eszköztára.

               Legnagyobb mélységében erről szól az egész lelki segítés is. Hiszen aki fölemeli a telefonkagylót, hogy egy ismeretlen embernek, egy ismeretlen hangnak elmondja, mi bántja, az legtöbbször a lét legalapvetőbb kérdéseit firtatja, — miközben talán egész másról beszél. A szavaiban talán egy elrontott, keserű napról, élményről beszél, de szavai mélyén kimondatlanul is megszólal a kérdés: "Elfogadsz? Meghallgatsz? Kapcsolatot adsz? Biztonságra segítenél? Megértenél? Bíznál bennem?" Ezek mind eredendő létkérdések, amelyek újabb vagy teljesen új válaszra várnak, hiszen itt történt a sérülés.

               A telefonáló ott és akkor nem tud maga válaszolni, legalábbis kielégítő módon nem. A segítőtől várja, hogy újra vagy új módon meggyőződjön szeretetreméltó voltáról.

 

               2. A létkérdések másik csoportjába azok a kérdések tartoznak, amelyek létkérdésekké válnak.

               Erre is a telefonálók tanítanak meg bennünket. Egy-egy bajba jutott ember gondját hallva a segítő olykor talán mosolyogna: "ez olyan nagy baj? Csak ennyi?" S valóban: a lét nagy kérdéseihez képest apróságnak tűnhet egy elveszített tárgy, egy rosszul sikerült beszélgetés, egy főnöki igazságtalanság, egy elmulasztott jókívánság, egy hazug mondat, egy meglopott kapcsolat — de sohasem tudhatjuk, hogy milyen személyes összefüggésben szólal meg egy bagatellnek látszó mondat. Annyi látszólagos apróság "vághat bele" hirtelen a létbe, s befolyásolhat minden mást. Ha az ősi létkérdésekben sok a válasz nélkül hagyott vagy nem jól megválaszolt, akkor nagyobb esély van arra, hogy a mindennapi élet egyszerű kérdései is túlnőjenek önmagukon és egyszer csak létkérdésekké váljanak. Olyan bizonyos "utolsó cseppé egy túlöntött pohárban", amit már nem lehet meginni.

               A jelentőségük ezért kimondhatatlan. Ugyanis megfoghatók, értelmezhetők, vállalhatók. Bármilyen súlyos egy konkrét kérdés  — még akkor is, ha az egész életet befolyásoló létkérdéssé vált —, mégis könnyebb így segítő kapcsolatot kialakítani, mint azzal az emberrel, aki azt mondja, hogy az egész élete fáj. Akinek az egész életével van valami baj, ő maga sem tudja, hogy mi, csak rosszul érzi magát a világban. Aki már képes arra, hogy felismerje azt a kérdést, ami létkérdéssé vált, azzal már elindulhatunk valamerre. Aki már észreveszi, hogy a hétköznapi történések között melyek azok az egyszerű események, amelyek mégis létkérdésekké váltak, s így hátrányosan befolyásolják az élet minőségét, az már rendelkezik azzal a motivációval, hogy felismerjen, belásson, változzon.

               A segítő számára ezért nagyon is fontosak azok a kérdések, amelyek önmagukban nézve nem túl jelentősek, mégis túlnőttek önmagukon, s hatással vannak az ember lét-közérzetére, ezért semmi módon nem kicsinyelhetők le. Bármilyen apróságnak látszik is egy elrontott mondat, elszenvedő alanya évekig hordozhatja magában be nem gyógyuló sebként. S akkor már létkérdéssé vált, ami feleletet kíván.

              

               3. A létkérdések között van egy harmadik csoport is: ezek olyan kérdések, amelyeket az ember minősít létkérdésnek. S máris adja rá a választ. "Nekem az a létkérdés, hogy valamiből még többet szerezzek, még többet birtokoljak." Hogyne befolyásolná az életet az anyagi túlbiztonság, a siker, a hatalom, a társadalmi elfogadottság? A kiemelkedő egzisztencia? A "megnyertem", "legyőztem", "megszereztem" érzése? Ezek mégis csak kérdések. Attól válnak létkérdéssé, hogy valaki minden mást alárendel ezeknek. Valóban létkérdés lenne, hogy milyen márkája, színe van az új autónak, létkérdés lenne, hogy a reklámok határozzák meg önértékelésünket, létkérdés lenne, hogy pihenésünket a lehető legimpozánsabb látványosságokhoz szabjuk? Valóban létkérdés lenne kerítéseink vastagsága és átláthatatlansága?

               Van, akinek igen. Amikor azonban a mohóság és mértéktelenség háttérbe szorít minden mást, akkor ez az élet már mindenre és mindenkire veszélyesek lehetnek. Elsősorban azokra az emberekre, akik ilyen ál-létkérdésekhez szabják az életüket.

               V. Frankl mondta az egyik beszélgetésben az ipari, illetve konzumtársadalom lehetőségeiről, hogy "az emberek megkapják azt, amiből élhetnek, de hiányzik nekik az, amiért élhetnének. "[120] Ebből aztán unalom, majd depresszió lesz.

               Talán az ilyen bajba jutott embereknek a legnehezebb segítséget nyújtani. Hiszen ahhoz az életet meghatározó értékrendszert kell átalakítani, a saját minősítéseket megváltoztatni. Hogy kiderüljön, ami addig létkérdésnek számított, az valójában csak egy lehetőség a sok között. 

              

               4 A legnehezebb mégis az, amikor az élet maga válik létkérdéssé. Titokzatos folyamat, hogy egy ember eredendő vagy azzá váló létkérdéseivel birkózik, s egyszer csak eljut a végső kérdésig: az élete önmagában válik kérdéssé, kérdésessé. Mennyi rossz kapott válasz, s mennyi elrontott adott felelet kell ahhoz, hogy valaki azt mondja: "így nem élhető az életem, így nem kell nekem."

               Voltak (vannak?) korok, amelyekben nem volt túl nagy értéke az emberi életnek. Egyik pillanatról a másikra kérdéssé vált, hogy megmarad-e a csupasz lét, vagy megszűnik? Újra és újra elgondolkodtató, hogy ilyen körülmények között milyen különleges erőt és leleményt adhat az embernek a túlélési ösztön, az élet akarása. Az élni akaró ember képes a legképtelenebb helyzetekből is kimenekülni, amikor talán már minden reménytelennek látszik. 

               Miért válik az élet mégis olykor kérdésessé?

               A Biblia több olyan megrázó emberi sorsot is bemutat, amelyben maga a csupasz élet vált teherré és hordozhatatlanná. Az egyik sors Illésé, Isten prófétájáé, aki szinte emberfeletti módon vetette be magát a küzdelembe, hogy meggyőzze Izraelt Isten hatalmáról. A Karmel hegyen egy nagy ítéletben fényes győzelmet aratott a Baal papokkal szemben, mégis szembesülnie kellett azzal, hogy még a nagy győzelemben is el lehet halálosan fáradni, s még ez sem teszi kevésbé törékennyé, sebezhetővé az emberi életet. Menekülnie kellett a  királyné haragja elől, hogy mentse a csupasz létét. A pusztába érve mégis leroskadt, és keserűen kiáltott Istenhez: "Elég most már Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!" (1Kir19,4)

               A másik példa Jóbé, a hűséges igazé. Ő aztán igazán tudott veszíteni. Gyermeket, vagyont, egészséget. Fájdalmas volt a veszteség, de hordozta. Míg a barátai rá nem döbbentették, hogy mennyire sajnálni való ember. S akkor megátkozta születése napját: "Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiút fogant." (Jób3,3)

               Illés a nagy küzdelem adta kimerültség, Jób a veszteségtorlódás miatt érezte kérdésesnek az életét.

               Mindkét történet befejezése tanulságos lehet a mai lelki segítők számára is.

               A kimerült Illés mellett egy angyal jelenik meg, lángost és vizet kínál neki. Egyszerűen megeteti. Nem az élet értékéről elmélkedik, nem győzköd, nem szemrehányást tesz, hanem megeteti Illést. A szeretetteljes praktikumnak aligha lehet szimbolikusabb megfogalmazása. Táplálni azt, aki meggyengült létbátorságában. A telefonkapcsolat nem alkalmas lángos átnyújtására, mégis van tápláló funkciója. A megértő hallgatás, az elfogadó szó is táplál, hiszen visszaadhatja az élet-igenlő létbátorságot.

               Jób halálvágya más módon válik élet-igenléssé. Elkezd vitatkozni magával Istennel, egyszerűen megfogalmazza azt, ami benne van. Így bejár egy nagy önismereti utat, amelyben megtanulja más szempontból is látni a saját veszteséges életét. Ez az áldás. Megmenekülési útja: saját palástolásmentes őszintesége. Ha nagyon mai szemmel olvassuk Jób történetét, szembetűnik, hogy a vele vitatkozó barátok egy szempontból nem is olyan rossz lelkigondozók, hiszen verbalizmusra segítik Jóbot. Felfakad belőle a szó, és beszél, beszél. S milyen jól teszi!

               Az értő hallgatásnak akkor van haszna, ha önértő beszédre ösztönzi a segítséget kérő embert. Ez talán még fontosabb akkor, amikor már az élet válik létkérdéssé, hiszen annál súlyosabb a helyzet, minél hallgatagabb a bajba jutott ember.

               Illés és Jób megmenekülésében van egy közös mozzanat is: haladékot adnak maguknak. Nem ők dobják el maguktól az életet, hanem életük elvételét Istentől kérik. Még van bennük visszatartó erő. S ez az "áttolás" az élet megmaradásának élményével jár.

               Nem kis teher a puszta létüket is feleslegesnek érző emberekkel segítő beszélgetést folytatni. Az egyik legfontosabb törekvésünk talán a haladékszerzés.  Hiszen csak az időnyeréssel szerzett haladék adhat módot arra, hogy segítsünk belátni: az eredendő vagy azzá váló létkérdésekre újra lehet válaszolni. Az élet egyszeriségét és megismételhetetlenségét újra el lehet fogadni.  Mert az élet valóban a legfontosabb létkérdés.

 

(Elhangzott 2000. április 15-én a Református Kollégium Oratóriumában, a jubileumi találkozó szakmai ülésén.)

 

 

 

((((((((((((((((((((((((((

 

 

30 ÉVES A DEBRECENI LELKISEGÉLY TELEFONSZOLGÁLAT

Telefonos napi jubileumi konferencia

2000. május 5.

 

 

 

Rénes László[121]: Lelkisegély Telefonszolgálatunk a statisztika tükrében 

 

(részletek)

 

1997 óta készülünk erre a jubileumra. Akkor fogalmazódott meg az az ötlet, hogy 2000-ben, a megalakulásunk 30. évfordulójának évében jelentessünk meg egy könyvet, ami a munkánkról és tapasztalatainkról szól. Egy alapos tanulmány elkészítéséhez alapos adatfeldolgozásra is szükség van. Még ebben az évben kidolgoztuk az adatfeldolgozás rendjét. A régi IFOTES probléma-katalógust, amit eddig használtunk, némileg kiegészítettük, hogy minél árnyaltabbak legyenek az összesítéseink. 1998-ban a Soros Alapítvány támogatásával elkezdődhetett a gyakorlati munka is: először egy számítógépes programot írattunk, ami az adatkezelést végzi el, majd 6 ügyelőnk elkezdte a régi jegyzőkönyvek feldolgozását. Minden jegyzőkönyvet újra elolvastak, ahol kellett, ott módosították, kiegészítették a problémák kódolását a jegyzőkönyvben leírtak alapján. Hatalmas munka volt ez, egy-egy ügyelőnknek több ezer jegyzőkönyvet kellett végigolvasnia! Ezúton is köszönöm figyelmes és szorgalmas munkájukat. Mindezzel 1999 nyarára lettünk készen, ami után Kozma Ferencné Bori az összes adatot gépre vitte. A köszönet neki is kijár. 1999 októberében a Debreceni Egyetem szociológus szakos hallgatója, Czinkóczki Ági kézhez kapta ezt a hatalmas anyagot, hogy próbáljon egy tanulmányt kihozni belőle. Kitartásának, lelkiismeretességének és fogékonyságának hála hamar megismerkedett a lelkisegély telefonszolgálat specifikus munkájával, s most, alig egy hónappal ezelőtt a kész tanulmányt letette az asztalunkra. Reméljük, idén ősszel, mikor a könyv várhatóan megjelenik, mindannyian meggyőződhetnek arról, hogy Ági milyen szép munkát végzett. A könyv gerincét ez a tanulmány fogja adni.

 

Adatfeldolgozásunk 1983 és 1998 közötti évekre, tehát a 30 éves fennállásunkból mindössze 16 évre szorítkozott. Ennek az az oka, hogy 1983-tól vezetnek szolgálatunknál jegyzőkönyvet, amelyben a problémákat kódolással is feltüntetik. 1970 és 1983 közötti időszakban füzetben vezették a feljegyzéseket a beszélgetésekről. A füzetbe minden ügyelő annyit írt a Hívóról, a problémáról és a beszélgetésről, amennyit jónak látott, így ezeknek az éveknek az adatai nem összevethetőek a későbbi időszak viszonylag pontosan meghatározott adataival; a két féle feljegyzési forma önmagában nagy eltéréseket jelenített volna meg. Sajnáltuk, hogy a 70-es évek adatairól le kell mondanunk, hiszen így nem tudjuk összehasonlítani a 80-as és a 90-es évekkel. Az adatfeldolgozás alapjául a következő adatok szolgáltak: A Hívó neme, korcsoporthoz tartozása, problématípusok, ill. régi vagy új Hívóról van-e szó.

Már említettem, hogy a 60-as években készült IFOTES probléma-katalógust bővítettük ki a feldolgozáshoz. Ez azt jelenti, hogy egy-egy kódszámon belül finomítottuk a problémák megnevezését: többek között például a munkahelyi problémánál a régebben nem létező munkanélküliséget tüntettük fel; a házassági krízisnél a válást külön vettük; a szenvedélybetegségeknél elhatároltuk egymástól az alkoholproblémát, a drogozást és az egyéb szenvedélybetegségeket; a cry for help hívásoknál a tudatos szuicidiumot választottuk el a krízis egyéb formáitól.  Így az előző probléma-katalógus 15 választási lehetősége 29-re gyarapodott.

 

Most pedig lássunk néhány konkrét adatot.

Ezalatt a feldolgozott 16 év alatt a Debreceni Lelkisegély Telefonszolgálatnak 25.242 érdemi hívása volt. Ezekben a hívásokban 36.918 probléma lett megnevezve.

A Hívók 62%-a nő volt, 38%-a férfi. A nők aránya mindig is magas volt. Érdekesség, hogy 1993-ban és 1994-ben elérték a 75-77%-ot, ami már talán túlságosan is aránytalan.

Ha ezt a 16 évet két egyenlő részre osztjuk, s az 1983-1990 és az 1991-1998 közötti időszakot összehasonlítjuk, akkor az összes érdemi hívásból 44% esik a döntően 80-as évekre, még 56% az utóbbi időszakra. Ebből következtethetünk arra, hogy a Szolgálatot, a szolgáltatásunkat egyre inkább ismeri a lakosság, de arra is gondolhatunk, hogy az egyre több nehézség, probléma viszi az embereket a segítségkérés felé.

A 80-as évek és a 90-es évek Hívóinak korcsoport szerinti összehasonlítása szerint a következőket állapíthatjuk meg: a 26 és 39 év közötti korosztály már a 80-as években is a legmagasabb arányban, 34%-ban volt jelen, de ez tovább emelkedett a 90-es évekre. Itt már 39%-os volt az arányuk, még a 60 év felettiek nagyon csekély aránya a 6%-ról 4%-ra csökkent.

 

Bizonyára leginkább az érdekel bennünket, hogy milyen problémákkal keresnek meg minket.

(1.)     A hívások 13,6%-ában magányra, izolációra panaszkodnak,

(2.)     a partnerkapcsolati konfliktusok a hívások 12,7%-át érintik,

(3.)     a családi élet zavara 8,6%-ban jelenik meg,

(4.)     házassági krízisek 7,8%-ban mutatkoznak meg a beszélgetések során.    

          Szenvedélybetegségekről 6,5%-ban számolnak be, cry for help hívás az összes hívásnak a 2,1%-a volt.

 

Egy-két konkrétumot kiemelek a fent említett problémákkal kapcsolatban:

(1.)   A magány érzése várhatóan markánsabban jelen van a 90-es évek hívásaiban, ami meglepő viszont, hogy egy fiatalabb, életerős korosztálynál, a 26 és 39 év közöttieknél szerepel a legtöbbet említett problémaként a magányosodás érzése. Érdekes az is, hogy a férfiak 15%-ánál van jelen ez a probléma, a nőknél viszont kevesebbszer fordul elő: 12,5%-ban.

(2.)  A partnerkapcsolati konfliktusok, zavarok egyértelműen a fiatalabb korosztályok problémája, azon belül is a 19 és 25 év közöttieknél volt a legmagasabb.

(3.)     A családi élet zavara és a házassági krízisek között korrelációt találunk. A nők kétszer annyian hozták problémának a családi gondokat. A 40 és 59 év közöttiekre jellemző leginkább.

(4.)     A házasságon belüli krízisek jelentősen nagyobb arányban jelentek meg a női, mint a férfi hívásokban.

1985 és 1991 közé eső években az átlagnál magasabb arányban jelent meg az öngyilkosság. Ha ezt összevetjük a többi problémával, akkor korrelációt fedezünk fel  az öngyilkosság és az alkoholprobléma között, illetve a magányosodás érzése között.

Az alkohol a vizsgált 16 év alatt a férfiak hívásaiban kétszerte többször szerepel, mint a nőknél: a férfi Hívók 8,1%-ban, a nők 4,2%-ban számoltak be erről a problémáról, illetve a 26 és 39 év közötti korosztályból kerültek ki legtöbben.

A szuicidium mindkét nem esetén körülbelül azonos arányban jelent meg a hívásokban, különbséget a probléma korcsoportok közötti megoszlásában találhatunk. Míg nők esetén a legnagyobb arányban a 40-59 éves korcsoportból telefonáltak, a férfiak esetén a 26-39 éves korosztály a domináns.

1998. július 1-je óta a Szolgálatunkat zöld számon lehet hívni. Az említett tanulmány 1998-ig vett adatokkal dolgozik, így a zöld szám bevezetése óta történt változásokról nem számolhat be. A legszembetűnőbb, hogy ugrásszerűen megnőtt a hívások száma, pedig ettől az időtől kezdve már csak két megyéből lettünk hívhatóak. 1999-ben az érdemei hívások a kétezres nagyságrendről felemelkedett 3 ezer felé, a nem érdemi hívások pedig egy év alatt annyira emelkedtek, mint előtte 5 év alatt összesen. Az utóbbi horribilis emelkedést a gyerekek és tinédzserek heccelődő hívásaiknak köszönhetjük. Ezzel együtt jelentősen emelkedett a 18 év alattiak érdemi hívása is. Jelenleg 30%-a a Hívóinknak 18 év alatti, az előző 16 év átlagával szemben, mikor jelenlétük mindössze 12%-os volt. 1999-ben a 60 év felüliek aránya nem változott, továbbra is alacsony, 4-5%. Valamelyest csökkent a 40 és 59 év közöttiek és a 26 és 39 évesek aránya (kb. 5-7%-ot), de ez csak az arányokban van így, mert a hívásszámok itt is emelkedést mutatnak.

A hívásszám emelkedése tavaly tehát leginkább a 18 év alattiaknak köszönhető, de a középkorú generáció jelenléte sem csökkent.

Érdemes megemlíteni még, hogy szolgálatunk Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékből hívható. Az utóbbi 1 év tapasztalata az, hogy egyre több hívásunk van vidékről, elsősorban a szomszéd megyeszékhelyről, illetve mindkét megye kisebb-nagyobb városaiból.

 

(Elhangzott 2000. május 5-én a Református Kollégium dísztermében, a Telefonos napi  jubileumi konferencián.)

 

((((((((((((((((((((((((((

 

Az öngyilkosság megelőzésének lehetőségei c. tudományos ülés előadásai

(Debreceni Református Kollégium, 2001. május 25.)

 

 

AZ ÖNGYILKOSSÁGMEGELŐZÉS TERÉN VÉGZETT MUNKA AZ ELMÚLT 30 ÉVBEN DEBRECENBEN

 

Dr. Kálmánchey Albert

 

 

1969 decemberében hazánkban az I. számú belklinikán a második intenzív osztályt megszervezésére került sor. Ez lehetőséget adott az öngyilkosságot megkíséreltek jobb ellátására. Egy év múlva 1970. december 1.-én az országban elsőként a Városi Pszichiátriai Gondozó Intézetben Dr. Szabó Pál indította útjára a Lelkisegély Telefonszolgálatot. Párhuzamosan megkezdte az öngyilkosságot megkíséreltek felkutatását, felkeresését és gondozásba vételét. Erről előadásokban számolt be és tapasztalatai, javaslatai írásos formában is megjelentek. Ezekben az években vette fel az IFOTES tagjai közé a debreceni szolgálatot. Az 1980-as évek elején a megyei kórház igazgatója Dr. Pinczés László krízisintervenciós osztály létrehozásába fogott, de valószínűleg a szakemberek részéről megnyilvánuló koncepcionális eltérések megakadályozták a megvalósítását.

A hagyományok alapján a Gondozó Intézetben tovább folyt a tentámenesek fogadása és kezelése. A romló morbiditási és mortalitási adatok hatására a figyelem aztán az 1990-es évek elején újra fokozottan erre a populációra irányult. A statisztikai adatok azt mutatták, hogy 1985-1988 között Debrecenben évente átlagosan 42 személy halt meg, 300 pedig öngyilkosságot kísérelt meg. Az első 6 legrosszabb statisztikájú megyét összehasonlítva, az 1990-es évek elején Nyugat-Magyarországhoz képest Kelet-Magyarországon mintegy 800-zal többen haltak meg és mintegy 6 ezerrel többen kíséreltek meg öngyilkosságot. 1993-ban bekapcsolódva a Megyei ÁNTSZ és a Mentálhigiénés Programiroda pályázataiba, 3 éven keresztül tartottunk a szuicidiummal összefüggő előadásokat az egészségügyben dolgozóknak, közöttük több mint 300 családi orvosnak. 1993-tól lehetővé vált, hogy Gondozó Intézetünk munkacsoportot szervezve, Debrecenben minden öngyilkosságot megkísérelt személyről tudomást szerezzen és kapcsolatba lépjen velük. Közel 3 év alatt, míg a programot folytatni tudtuk, 632 kísérletező adatai jutottak el hozzánk, közülük 540-el találkoztunk, 334-ről pedig előadásokban és közleményekben számolhattunk be. Megállapítottuk, mint ahogy Zonda Tamás és más szerző is, hogy az alkoholizálásnak, a különböző szomatikus betegségeknek és szorongásos zavaroknak az előfordulása számottevő, a szerepük pedig jelentős a cselekményekben. Fontos felismerés volt számunkra, hogy az ún. nagy pszichiátriai betegségekben szenvedők teherként élik meg önmagukat, sérülékenyek, a feleslegességérzés pedig nagyon erős bennük. Ez gondozásuk szükségességére és alaposságára hívta fel a figyelmünket. 1997-ben 100 betegről 1 éves, 2000 második felében pedig ugyanezekről 5 éves utánvizsgálatot végeztünk. Ezekről e folyóiratban is olvashatók (…).

 

A tarthatatlan statisztikai helyzet iránti éberség fenntartása volt mindig szemünk előtt. Több rendezvényen is hangsúlyoztuk a tennivalókat, így 1997-ben a Mentálhigiénés Programiroda rendezvényén, 1998-ban az Egészségügyi Bizottság parlamenti nyílt napján. Lelkisegély Telefonszolgálatunknak 1995-ben a 25, 2000-ben pedig a 30 éves jubileumát ünnepeltük meg. Ugyanebben az évben a paraszuicidium ellátásának helyi fejlesztéséről, a Gondozó Intézet és a Lelkisegély Telefonszolgálat szoros együttműködésén alapuló állandóan elérhető járóbeteg krízisintervenciós centrum létrehozásáról az egészségügyi vezetés számára tanulmányt és javaslatot készítettem. Úgy véljük, elhelyezési gondok és törvényi értelmezések hátráltatják ebben a továbblépést.

Jelenleg a prevenciónak és az utógondozásnak több formája van kirajzolódóban: a kórházi, a szociális- és családügyi, a gondozóintézeti, a szakrendelési és szakambulanciai és a speciális prevenciós központokéi a lelkisegély telefonszolgálatokkal.

Az öngyilkossági mutatók nem jeleznek kedvező irányú változást. 1995 és 1999 között Hajdú-Bihar megyében, benne Debrecennel 219-ről 284-re emelkedett a meghaltak száma, a kísérletet tevőké pedig 6-8-szor lehet több és sok közöttük az ismétlő.

A primer prevenció alapvető fontossága mellett döntő lenne a megismételt öngyilkossági kísérletek számának jelentős csökkenését célul kitűző programok elindítása. A további lépésekre, az ezeket átfogó rendszerbe integráló, gyakorlati munka feltételeinek megteremtésére tehát égetően szükség van.

Az öngyilkossági cselekmények szempontjából magas fokozatú kockázati csoportok (személyek) ismeretesek. Idetartoznak a szkizofréniában, az affektív és szenvedélybetegségekben szenvedők, különösen, ha már megkíséreltek öngyilkosságot, ha sokszor visszaestek, ha állapotuk a kezelés alatt rosszabbodik, ha körülményeik kedvezőtlenek, és ha önpusztító gondolataik vannak.

 

Bizonyos demográfiai helyzetű egyéneknél, valamint rendkívüli és igen durva életesemények után, familiáris diszpozíció esetén, kulturális hatásokra megnő a tentámenek száma. Irodalmi adatok szerint az öngyilkossági események gyakoribbak az elváltaknál (mégpedig mind a két neműeknél), az özvegy férfiaknál, a fiatal vagy házas nőknél és középkorú férfiaknál.

A megismétlésre több fokozott kockázati tényező ismeretes: az egyedülmaradás, a magány, az alkohol- és drogabúzus, súlyos fizikális erőszak, pszichiátriai zavarok és betegségek, korábbi öngyilkossági kísérletek, krónikus álmatlanság és a munkanélküliség. Ez utóbbiban, de a többiben is, nagyon fontos a szuicidalitás erejét felbecsülni, amely nagy lehet, ha a személy a tettek izoláltan, a beavatkozás lehetőségét kizártan, előre megfontoltan és előkészítve, feljegyzést hagyva, másokkal közölve viszi végbe.

A prevenció, bármennyi tudás és tapasztalat is gyűlt már eddig össze, a gyakorlatban mégsem könnyű. A sok-sok szuicidális esemény olyannak tűnik a számomra, mint a tolvaj, a tolvajlás: érzed, sejted, tudod is, s mégis mire a nyomába erednél, már elkéstél, megtörténik, s ha nem nálad, s nem akkor, majd megtörténik másnál, máskor. A pesszimizmusnak, a meghátrálásnak azért még sincs helye: “folyvást küszködni kell”, kellene, mind az első vonalban (primer prevenció), mind a másodikban (szekunder prevenció).

A rizikótényezők ismerete segíti a nem kívánatos események bekövetkeztének megjóslását. Mennél többet tudnánk megjósolni, annál többet tudnánk megakadályozni.

Némely ország (angol, norvég, finn) már kidolgozott az általános populációra nézve öngyilkosság-megelőző stratégiát. Lényege, a lakosság mozgósítása, érzékenyítése, a legszélesebb körben tudatosított legalapvetőbb interveniálási készség kialakítása, összefogva a laikus és szakirányú szervezetekkel.

 

Iskolai megelőző programok is készültek, mert az iskolai környezet nagyon alkalmas a fokozott kockázatúak felismeréséhez és kezeléséhez. Legalkalmasabbnak tűnik a szülők és a pedagógusok felkészítése, a tanulóra szabott egyéni intervenció, a folyamatos és tapintatos szűrés és a fiataloknak a pszichoterápiás kezelésre való felkészítésének diszkrét biztosítása és követése.

Nagy szükség van a társadalom önkéntes szervezeteire is, az egyházakra, a humán szolgáltatókra, a telefon segélyszolgálatokra, stb. Az alternatív segítők biztos elvi és gyakorlati alapokon a határok betartásával, világos szerep- és feladatismerettel, együttműködési készséggel, a kölcsönös bizalom révén az információkat megosztva kitűnő segítői lehetnek a prevenciós célkitűzéseknek.

Fontos feladatunk lenne a médiára szak- és célszerű hatást gyakorolni. Tudat- és viselkedésformáló erejük igen nagy.

 

Az egészségügyi ellátás vonalán a prevenció már az alapellátásban, a családorvoslásban is megkezdődhet. Vizsgálatok bizonyítják, hogy a páciensek fele cselekedetük előtt megjelenik kezelőorvosuknál, de csak egyötödük mutat hajlandóságot arra, hogy közvetlenül is előhozakodjon önpusztító érzéseivel. Az öngyilkossági készség megértéséhez komplex modellel való dolgozásra lenne a kollégáknak szüksége. Rendkívüli jelentősége van a beteg teljes személyiségének, életminőségében, életkörülményeiben bekövetkezett legkisebb változásoknak, a kommunikáció meta síkjainak alapos ismeretére. Nagy jelentősége van a kapcsolatfelvétel módjának, a teljes elfogadásnak, az éberségnek és gyanú esetén a környezete tagjaival való kapcsolatba lépésnek.

Az öngyilkosságot megkísérlőknek a beszállítás utáni sorsa, kezelése és számontartása, gondozása is sorsdöntő lehet. Ezen a kezelési vonalon még számos buktató, lyuk található, amelyen kiesik, kicsúszik a páciens, “a beteg”. Az öngyilkossági cselekedetek mögött, előtt ott vannak a kommunikációk hibái, az interperszonális eltolódások. Az ilyenekre tehát a bekerült beteg már szenzitizálódva van, gyakorlata van az eredménytelenségben, a feleslegességérzésben és a legkisebb “hibát” is kihasználja a leterhelt vagy kellően fel nem készített osztályos légkörben, tagadva vagy megfogadva mindent, az “emelt fővel” való távozásra. Éppen ezért a sürgősségi, majd a pszichiátriai osztályokra kerülő és kezelést kapó betegek a fokozott kockázatúak közé tartoznak és különösen gondos felügyeletre szorulnak. Ez vonatkozik a nem kimondottan pszichiátriai megbetegedésekkel összefüggést mutató öngyilkosságot megkíséreltekre is. Irodalmi adatok ugyanis arra hívják fel a figyelmet, hogy a betegek egyötöde az osztályon, kétharmada a hazabocsátás után még képes újabb tettet elkövetni. Mindezek átgondolt stratégiát kívánnak meg a pszichiátriai osztályoktól (optimális kezelési idő, megfelelő személyzeti feltételek, pontos kockázatbecslés, stb.). Az öngyilkosságot megkíséreltek akut ellátásában és közvetlenül az ezutáni intervenciókban a további gondozásra nézve – jogával élve - számos lehetőség adódik a páciens számára a további együttműködéstől való elzárkózásra.

 

Szükség lenne, ahol erre a feltételek adottak, krízisintervenciós járóbeteg központok létrehozására, ahol az önpusztító eseményhez vezető valamennyi ok, indíték át- vagy megbeszélésre kerülne, s ahol az aktuálisan fennálló panaszok vagy a meglévő betegségek kivizsgáltatása elindulna, s hogy a páciens a megfelelő kezekbe, kezelési helyekre elkerüljön.  Ezen központok lényeges vonása, hogy összekapcsolódva a non-stop lelkisegély telefonszolgálatokkal az állandó elérhetőséget és hozzáférhetőséget biztosítanák.

 

A fent vázoltak szem előtt tartásával Debrecenben folytatni kívánjuk az eddigi munkát. Az erre vonatkozó készségek megvannak és a hagyomány is kötelez.

                                                                                             

Irodalom

 

1. Antoon A. Leenaars, Susanne Wenckstern: Suicide Prevention in Schools: The Art, the Issues, and teh Pitfalls.

Crisis. Volume 20. 1999. 3.

2. Armin Schmidtke and Sylvia Schaller: The Role of Mass Media in Suicide Prevention.

In: The International Handbook of Suicide and Attempted Suicide.

Edited by Keith Hawton and Kees van Heeringen. Wiley. England 2000.

3. Bagi Ildikó: Az öngyilkosságot megkísérelt személyekkel kapcsolatos történések alakulása tettük után egy évvel.

Szenvedélybetegségek. VII. évf. 1999. 2.

4.  Buda Béla: Az öngyilkosság. Orvosi és társadalomtudományi tanulmányok.

Budapest, 1997.

5. David Kingdom, Rachel Jenkins: A nemzet egészsége. Az öngyilkosság megelőzése Angliában.

In: Szenvedélybetegségek. VIII. évf. 2000. 1.

6. David Shaffer and Madelyn Gould: Suicide Prevention in Schools.

(lásd az 1. szerző alatt megnevezett kézikönyvet. 645.o.)

7. Isaac Sakinofsky: Repetition of Suicidal Behaviour.

(lásd kézikönyv 385.o.)

8. Kálmánchey Albert: Kik és milyen okokból kíséreltek meg öngyilkosságot Debrecenben? 1993-1995 közötti megfigyelések.

Szenvedélybetegségek. VII. évf. 1999. 2.

9. Konrad Michel: Suicide Prevention and Primary Care.

(lásd kézikönyv 661.o.)

10. Louis Appleby: Prevention of Suicide in Psychiatric Patiens.

(lásd kézikönyv 617.o.)

11. Maila Uganne, Helena Arinpera: A finn nemzeti öngyilkosság megelőzési projekt végrehajtása. Kezdeti tapasztalatok.

In: Szenvedélybetegségek IV. évf. 1996. 4.

12. Nils Retterstol: Öngyilkosságmegelőző nemzeti szervezet Norvégiában.

In: Szenvedélybetegségek. VIII. évf. 2000. 1.

13. Rachel Jenkins and Bruce Singh: General Population Strategies of Suicide Prevention.

(lásd kézikönyv 597.o.)

14. Robert D. Goldney: Prediction of Suicide and Attempted Suicide.

(lásd kézikönyv 585.o.)

15. Szabó Pál: Az öngyilkosságok megelőzésének lehetőségei Debrecenben.

Hajdú megyei Lapkiadó Vállalat kiadványa. Debrecen 1979.

16. Vanda Scott and Simon Armson: Volunteers and Suicide Prevention.

(lásd kézikönyv 699.o.)

17. Vargáné Hajdú Piroska, Belicza Éva, Boján Ferenc: A lakosság halandósági helyzetének elemzése Hajdú-Bihar megyében és Debrecenben (1985-1988).

Debrecen. DOTE Társadalomorvosi Intézet. 1990.

18. Zonda Tamás dr.: A follow-up vizsgálatok jelentősége a szuicidológiában. PH. 1988. 1.

 

œœš


 

Bagi Ildikó - Dr. Kálmánchey Albert:

Az öt évvel ezelõtti öngyilkosságot megkíséreltek utánvizsgálatainak tapasztalatairól

 

 

 

Számos kérdést tehetünk fel a tentámenesekkel való foglalkozás kapcsán. Szükség van-e a gondozásukra, ha ennek hatékonysága nehezen bizonyítható? Mi motiválja, táplálja azon kevés számú emberek késztetését, hogy utánuk menjenek és bevonódva zavaros, zűrös, nehéz viszonyaikba, gondolatvilágukba, valamelyest segítségükre legyenek.

Aki sokat vagy néhány fontos dolgot meg akar tudni életről, sorsról, a halálvágy különös és talán érthetetlen impulzusairól, az menjen el hozzájuk, nyissa meg a szívüket.

Utánvizsgálatokra szakmai szempontból is szükség van. Demográfiai helyzetük, sorsuk alakulásának megismerése mellett ugyanakkor feltárhatóak lesznek gondjaik-örömeik, érzéseik-gondolataik, megoldott vagy megoldatlan konfliktusaik. A kapcsolatfelvétel intervencióra is lehetőséget ad, sor kerülhet számos hibás gondolkozás, attitűd megbeszélésére. Oldani lehet a kirekesztettség, a stigma bénító hatásait is. Az elérhetőség mértékének növelése döntő lehet a munkában. Hazánkban az első follow-up vizsgálat Zonda Tamás nevéhez fűződik, akinek a személyek 99%-át sikerült elérnie és tőlük sok-sok fontos információhoz jutnia. Egyik fontos felismerése, hogy az öngyilkosságot megkísérelteknek egy helyben történő ellátása lenne célszerű, kerülve a másodkézbe adást (5).

Stephen Curran ír szerző 1999-ben a gondozhatóság világszerte megmutatkozó csekély arányairól számol be és több kutatóra hivatkozik, akikre mi is név szerint szeretnénk utalni (4):

 

Lönnqvist finn kutató szerint (1975) a 8 év múlva megnézett 100 paraszuicidiumosnak 1/3-a elköltözött, a maradék 2/3-a pedig elzárkózott az együttműködés elől.

Rygnestad svéd szuicidológus 1988-ban 5 éves utánvizsgálatot végzett levélbeni behívás útján 253 embernél. 50%-uk válaszolt, többnyire nők, s ezeknek több mint felük működött aztán együtt.

Kelleher ír kutató (1994) 245 embert vizsgált volna meg 8-10 év múlva, de csak 99 működött együtt.

Hawton és munkatársai is (Anglia) már 1988-ban jelezték a nehézséget, és hangsúlyozták mennyire fontos a mielőbbi közvetlen interakció és intervenció a további kapcsolatban maradáshoz, az ismétlési arányok csökkenéséhez.

Realitás-e még napjainkban az öngyilkosságot megkíséreltek gondozása? Debrecenben megpróbáltunk erre a magunk szűkös feltételei között választ keresni. A mi tapasztalataink kedvezőek. Ezekről szeretnénk az alábbiakban beszámolni.

 

Az 1993-1995 közötti években otthonaikban kerestünk fel 540 embert az öngyilkossági kísérletük után néhány héten belül (3).

1996-ban egy 1 éves utógondozói látogatásra került sor, 100 véletlenszerűen kiválasztott tentámenesnél (1).

 

 Évek múlva, mialatt a gondozási munka teljesen szünetelt, úgy véltük, érdemes lenne felkeresni azt a 100 tentámenest, akiket 5 évvel ezelőtt már láttunk: mi lett velük, romlott vagy javult-e helyzetük, sorsuk, volt-e újabb öngyilkossági cselekményük, milyen változás történt velük. Halványan az a remény is motivált bennünket erre, hogy az 5 évvel ezelőtti látogatásunknak pozitív nyomaira fogunk bukkanni.

 

Tapasztalatainkat az alábbiakban ismertetjük:

Az 1. ábra felkutatásunk eredményességét mutatja be.

 

 

1. ábra

 

 

I.

 

Látható, hogy 46 személlyel nem találkoztunk, ugyanis az általunk korábban ismert lakcímen már nem tartózkodtak, viszont sikerült róluk néhány információhoz jutnunk, amelyet az 1. táblázat mutat be. Ennél többet tehát nem tudunk. Kik lehettek ők, és az akkori ismereteink és feljegyzéseink birtokában vajon hordoznak-e újabb krízisre, vagy öngyilkossági cselekményre vonatkozó valamilyen szintű kockázatot?

 

 

Ismeretlen helyre költözött

33

Külterületen lakik, gondozóba járt, behívásra nem reagált

 

4

vidékre költözött

4

elváltak, utána ismeretlen helyre költözött

 

3

Budapesten munkásszállón él

1

lebontották a házat

1

                    1. táblázat       

 

 

Visszakerestük tehát, hogy 5 évvel ezelőtt milyen problémákkal küzdöttek, hogy álltak ezekhez hozzá, hányan követtek el többször is öngyilkossági kísérletet. 26 nőről és 20 férfiról van tehát szó, átlagéletkoruk jelenleg 46, illetve 46,5 év.

 

 

 Az öngyilkossági kísérleteik száma a 2. ábrán látható:

 

 

2. ábra

 

 

A nők közül 11-en egyszer, 10-en kétszer, 1 nő háromszor, 4-en pedig négyszer, vagy többször kíséreltek meg öngyilkosságot: 15-en tehát ismételők voltak (58%!).   

                           

A férfiak közül 10-en egyszer, ketten kétszer, 1 ember háromszor, 7-en négyszer, vagy ennél is többször kíséreltek meg öngyilkosságot: közülük tehát 10-en voltak ismétlők (50%!).

 

                                                            

Elkövetési módok:

                        

 

3. ábra

 

 

Az elkövetési módokat illetően nőknél gyógyszerrel 25 esetben, gyógyszer alkohollal 2 esetben, vágás 2 esetben, kiugrás, hypó ivás, kútba ugrás 1-1 esetben történt.

 

Az elkövetési módokat illetően férfiaknál gyógyszerrel 11-en, gyógyszer alkohollal 4 esetben, vágás 4 esetben, kiugrás 2 esetben, akasztás, szúrás 1-1 esetben történt.

Az ismételt szuicid tentámeneseknél módszerváltoztatások is előfordultak.

 

Az elkövetés háttere:

 

A nőknél az öngyilkossági kísérlet a férjük alkoholizálásával függött össze, s a leggyakoribb kiváltó ok (25 esetben) az ezzel járó szeretetlenség, durvaság, társtalanság érzése volt.                      

 

A férfiaknál a saját alkoholizálás volt a leggyakoribb probléma (15 esetben).                               

Ezen kívül jelentős volt a párkapcsolati probléma, az egzisztenciális gond. A megnevezett problémák között a magány, a feleslegesség érzése, a betegségtől való félelem, az önvád, a gyászreakció, a kiszolgáltatottság, és a testi fogyatékosság szerepeltek még.

 

Nagyon sokan bérházban éltek, aminek a rezsiköltségét nem tudták fizetni, így olcsóbb lakhatás után kellett nézniük (külsőség, vidék). Van, aki még mindig fizeti a hátralékát.

Sokan voltak önkényes lakásfoglalók (belvárosban élő peremhelyzetűek), akikre jellemző a fluktuáció, a vándorlás.

Megítélésünk szerint nagyon fontos lett volna, hogy ezeket az embereket meglátogassuk, hisz nagyon veszélyeztetettek újabb öngyilkossági kísérletre.

 

Az, hogy mi lett a sorsuk,  szükségük lett volna-e segítségre, vagy hogy történt-e szuicidium közöttük, nem tudhattuk meg.

 

                                                      II.

 

15-en meghaltak, 9 nő és 6 férfi, de egyik ember sem önkezűleg. Halálukkor az átlagéletkor 65,1 év volt (nőknél 69 év, férfiaknál 59 év).

Haláluk okai a hozzátartozók szerint szív- és más belgyógyászati betegségek, egy embernek pedig agydaganata volt.

Közülük 9-en álltak pszichiátriai gondozás alatt: 3 alkoholizmus, 4 depresszió, 2 pedig különböző személyiségzavar miatt.

 

                                                     III.

 

39 embert  viszont sikerült megtalálnunk, ebből 2 ember nem akart beszélni az 5 évvel ezelőtti tettéről, döntésüket tiszteletben tartottuk, közülük egy azonban pszichiátriai gondozóba jár.

 

A 39 emberből 31 nő és 8 férfi volt.                                  

Jelenlegi átlagéletkoruk nőknél 52 év, férfiaknál 43 év volt.

 

Korcsoportonkénti megoszlásuk a 4. ábrán látható.

         

 

4. ábra

 

Kitűnik, hogy nőknél az 50-69 év közöttiek aránya nagyon magas, ők fokozottabb figyelmet érdemelnének. Férfiaknál az 50-59 év közötti korosztály a veszélyeztetett.

 

Öngyilkossági kísérletek számát a 2. táblázat mutatja be:

 

 

 

1996-ig

1996-2001 között

Kísérletek száma

Nők

Férfiak

Összesen

Nők

Férfiak

Összesen

Egyszer

17

3

20

1

-

1

Kétszer

10

2

12

2

2

4

Háromszor

-

-

-

-

-

-

Négyszer vagy többször

4

3

7

-

-

-

2. táblázat

 

Látható a 2. táblázatban, hogy 1996 és 2001 közötti időszakban 5 ember követett el újabb öngyilkossági kísérletet, egy nő egyszer, két nő és két férfi még kétszer-kétszer, mindannyian gyógyszerrel. Az egyik "kétszeres" nő súlyos depressziós beteg, állandó pszichiátriai segítség mellett 15 éven belül hatszor követett el öngyilkosságot. Táblázatunk 1996-os adatai 2000 végére, 2001 elejére tehát átrendeződik (lásd 3. táblázat): míg a megtaláltaknak korábban 49%-a volt ismétlő, addig 5 év múlva bár ez az arány nem emelkedett ugyan, de 7-ről 11-re nőtt a 3 vagy ennél többszöri kísérlők száma, vagyis a 20 ismétlőből a 7-ről 11-re emelkedik a 3 vagy ennél többször megkísérlők száma.

 

 

 

 

2001-ig összesen

Kísérletek száma

Nők

Férfiak